Sz. Bíró Zoltán: autokráciában torzítanak a felmérések

Nemcsak az elmúlt évek legnagyobb horderejű tüntetésére került sor a múlt hét végén Oroszországban, hanem egy új, a rezsimhez hűnek tartott nemzedék is megjelent az utcán. Az autokratikus rendszert aligha lehet választással leváltani, véli Sz. Bíró Zoltán Oroszország-szakértő, de hosszútávon Putyin is kényszerhelyzetben van.

– A világsajtó szerint az utóbbi évek legfontosabb tüntetése zajlott múlt hétvégén Oroszországban. Ön is így látja?

– Ha abból indulok ki, hogy ilyen sokakat megmozgató tüntetésre a két legnépesebb nagyvárosban, Moszkvában és Szentpéterváron 2012 tavasza óta nem került sor, illetve abból, hogy mintegy 80 városban tüntettek Oroszország-szerte, akkor ez túlzás nélkül állítható. Ha ehhez még azt is hozzáteszem, hogy a szeptemberi parlamenti választásokon mindössze a szavazati joggal rendelkezők 47 százaléka ment el szavazni, akkor még inkább igaz a fenti állítás. A legutóbbi választáson a modern Oroszország történetének legalacsonyabb részvételi arányát jegyezték, az csaknem 8 százalékkal volt alacsonyabb, mint az elmúlt huszonöt év eddigi legalacsonyabb részvételi aránya. És van még egy különlegessége a történteknek: a tüntetők között viszonylag nagy számban jelentek meg fiatalok, köztük a 14-15 éves kamaszok.

– Ez miért különleges?

– Azért, mert korábban Oroszországban ilyenfajta aktivitással nem tűnt ki ez a korosztály. 2011-ben és ’12-ben is inkább a késői húszasok és a harmincasok, vagyis a születőben lévő önálló egzisztenciával rendelkező városi középosztály volt az, amely a gerincét adta a tüntetéseknek. Most viszont nagy számban jelentek meg a tízes éveik végén és a húszas éveik elején járók.

– Minek köszönhető ez a változás?

– Erre még az orosz elemzők, szociológusok is keresik a választ. Mindenesetre Putyin szóvivője, Dmitrij Peszkov azonnal talált rá magyarázatot, azt állítva, hogy fizettek ezért nekik. Kíváncsian várjuk ennek bizonyítékait. A szociológusok főképp azért tanácstalanok, mert a felmérések szerint épp ez a nemzedék volt az, amely az átlagnál is lojálisabbnak mutatkozott a rezsim iránt. Ennek fényében különösen meglepő népes jelenlétük.

– Mennyire játszhatott szerepet ebben, hogy a korrupció kapcsán szerveződött a tüntetés?

– Valószínűleg ennek a körülménynek jelentős mozgósító ereje volt. Az esemény apropóját egy kétségtelenül feszültséget keltő film adta. Alekszej Navalnij Korrupcióellenes Alapítványa készített egy dokumentum-összeállítást, amely csaknem egy órán keresztül sorolta a bizonyítékokat és mutatta be azokat a vagyontárgyakat, amelyek megítélésük szerint Dmitrij Medvegyev miniszterelnökhöz tartoznak, még ha furfangos módon különböző alapítványok mögé rejti is őket. Mintegy 70 milliárd rubelre becsült és korrupt módon megszerzett vagyonról van szó, ami durván 350 milliárd forintnak felel meg. Ez már önmagában is joggal ébreszthet indulatot sokakban. Ráadásul az elmúlt években tovább nőtt a leggazdagabbak és a legszegényebbek közötti vagyoni és jövedelmi különbség. Az abszolút számok tekintetében is nőtt az orosz társadalom szegényeinek köre, ahogy a szegénység szubjektív érzete is egyre többeket ér el. Nos, ilyen körülmények között egy ilyen leleplező film nagy mozgósító erővel bír, még akkor is, ha azt egyetlen központi televíziós csatorna sem mutatta be. A youtube-on viszont több mint 15 millióan látták már, és ez egy 140 milliós politikai közösségben már meglehetősen nagy szám.

– Az amúgy Putyinhoz hű csoportokban is kiverte a biztosítékot a Medvegyevhez köthető korrupció, olyanoknál is, akik általános demokrácia és jogsérelmi ügyekben passzívak, vagy a rezsim ellen léptek fel?

– Ez egy érdekes kérdés. A film hivatalos, központi kezelése visszafogott volt. Az elnök szóvivője, és az ügyben röviden megnyilatkozó hivatalos tényezők a történteket lényegében megpróbáltak bagatellizálni. A társadalom jó része azt várta, hogy legalább formálisan elindul egy vizsgálat, hogy legalább eljátsszák, hogy mégiscsak komolyan vesznek egy ilyen horderejű leleplezést. De semmi hasonló nem történt. Az ügyészség nem indított vizsgálatot, a dumában nem jött létre ad hoc bizottság. Mindenki úgy tett, mintha a film állításai a legkisebb figyelemre sem érdemesek. Egyedül az alsóház kommunista frakciójában volt annyi tartás, hogy ők legalább parlamenti vizsgálatot kezdeményeztek. A többi frakció még erre sem volt hajlandó. Maga Putyin is csak négy nappal a tüntetések után látta elérkezettnek az időt, hogy valamit mondjon azokról. Szerinte fontos dolog a korrupció elleni küzdelem, de azt nem szabad politikai célokra használni, mert az „arab tavaszhoz”, meg „Majdanhoz” vezet. Egyedül a felsőház elnöke, Valentyina Matvijenko vette a bátorságot, hogy önkritikusan megjegyezze: a hatalom nem folytat érdemi párbeszédet a fiatalokkal.

– A felmérések hamisítottak vagy csak arról van szó, hogy a korrupció, mint látjuk, Közép-Kelet-Európa-szerte, rekord nagyságú tömegeket tud utcára vinni?

– Ami pedig az orosz közvélemény-kutatások hitelességét illeti, nos, velük kapcsolatban én nagyon szkeptikus vagyok. Azt gondolom, hogy általában is autokráciákban a közvélemény-kutatások eredményeit nagyon óvatosan kell kezelni. És Oroszország tekintetében már jó ideje a legkisebb kétségem sincs, hogy autokráciáról beszélhetünk, ráadásul ennek is represszív változatáról. Mégis van mibe kapaszkodnunk. Ilyen kapaszkodót kínálnak a tavaly szeptemberben megtartott parlamenti választások eredményei. Azokat elemezve arra a meglepő eredményre juthatunk, hogy ezúttal ahhoz, hogy a hatalompárt, az Egységes Oroszország a parlamenti mandátumok több mint háromnegyedét megszerezhesse, elég volt a 110 millió választójoggal rendelkező állampolgár szavazatának 15 százaléka. Egyfelől minduntalan azt olvashatjuk, hogy Putyin népszerűsége – kiváltképp a Krím annektálását követően – folyamatosan az egekben jár, meghaladja a 80 százalékot. Másfelől az elnök parlamenti támaszát jelentő pártra csak a szavazati joggal rendelkezők 15 százaléka adja voksát. Ez mégiscsak magyarázatra szorul, még akkor is, ha tudjuk, hogy a hatalompárt népszerűsége a közvélemény-kutatások szerint is többnyire 15-20 százalékkal elmarad Putyinétól. Ha az orosz társadalom valóban oly mértékben el lenne ragadtatva elnökétől, mint ahogyan azt a közvélemény-kutatások mérik, akkor az elnök pártját is jóval többeknek kellett volna támogatniuk, mint ahányan a szeptemberi dumaválasztáson tették. Azt hiszem, hogy a szavazati hajlandóság pontosabban mutatja meg a mai orosz társadalom érzelmi és politikai hangulatát, mint a közvélemény-kutatások adatai. A hétvégi tüntetések pedig újabb jelét adták annak, hogy az orosz társadalom egyre nagyobb része kezd „belefáradni” a putyini rendszerbe, vagyis kezd a pohár betelni. Persze az is igaz, hogy egyelőre még országosan is csak néhány tízezren mentek ki az utcára, de ez mégis jelentős növekedés az előző évekhez képest.

– Mi az oka az alacsony választási részvételnek? Az apátia, az elfogadás, vagy nem hisznek már abban, hogy demokratikus úton le lehet váltani a Putyin-rezsimet?

– Azt hiszem ennek legfőbb oka az apátia, illetve annak jelzése, hogy az orosz társadalom egyre nagyobb része ismerte fel: amit Oroszországban választásnak hívnak az valójában csak annak imitációja és ebben a színdarabban nem akarnak részt venni. Egyre többek számára válik világossá, hogy a voksolás nem kínál valódi választási lehetőségét, vagyis nem arra szolgál, hogy nyílt és méltányos versenyben a hatalmat le lehessen váltani. Egyetlen célja van, hogy a hatalomgyakorlók demokratikus legitimációjának látszatát fenntartsa. Ebből a szempontból különösen árulkodó, hogy az ország két megapoliszában, Moszkvában és Szentpéterváron a hivatalos adatok szerint is a részvételi arány mindössze 33 százalékos volt. Az előbbiben picivel több, az utóbbiban picivel kevesebb. Azt lehet tehát mondani, hogy a két nagyvárosban – ahol az orosz társadalom leginkább nyitott, legkreatívabb, a külvilág eseményeit leginkább követni képes és kész rétege él – a választások ignorálása a tiltakozás jele volt. Ez több mint beszédes. A két nagyváros ilyen mértékben és ennyire egyértelműen soha korábban még nem mutatta meg, hogy alternatíva nélkülinek tekinti a helyzetet, a választási rendszert pedig imitációnak, nem pedig a demokrácia ünnepének tartja.

– Az orosz jogi környezet, a választási rendszer szabályozása lehetővé tenné, hogy magas választói aktivitással leváltható legyen a rezsim?

– Egy választást három szinten lehet elcsalni. Ennek legegyszerűbb formája – amivel az utóbbi két választáson masszívan élt is a hatalom – az, amikor a voksok egy részét „eltérítik” a szavazatösszesítésnél. A másik, amikor a kampányban teremtenek egyenlőtlen feltételeket. Itt a kormányzat mozgósító erejétől kezdve a politikailag értékes médiához való hozzáférés egyenlőtlenségén át az igazságszolgáltatás szelektív alkalmazásáig nagyon sok minden áll a végrehajtó hatalom rendelkezésre. A harmadik szintet a normakörnyezet jelenti. Ez úgy szabható, alakítható, ahogy az a leginkább kedvez a hatalmon lévőknek. A putyini korszakban a párttörvényt többször is átalakították, ahogy a választási törvényt is. Az utóbbit először a 2003-2004-es választási ciklus után, majd a durván elcsalt 2011-2012-es választások után. Láthatóan a Kreml és a kormány uralja a politika világának minden területét, legyen az a hatalom végrehajtó, törvényhozó vagy igazságszolgáltató ága. A fentiek miatt nem látom esélyét annak, hogy a hatalom Oroszországban választásokkal leváltható lenne.

– Gyakorlatilag azt mondja, hogy demokratikus úton nem lehet megdönteni Putyint és rezsimjét.

– Igen, azt.