Valahol a 8549. helyen

Örömmel tölt el, hogy a Csíki Sör márkanév használatáról sikerült megegyezni a Heineken Romániával. Büszkék lehetünk rá, hogy ebben komoly szerepe volt a magyar Miniszterelnökséget vezető miniszternek, és annak, hogy hetek óta folyó kommunikációs kampány állította az érdeklődés középpontjába ezt a „fontos” kérdést.

Elégedettségemet azonban némileg beárnyékolja az a tény, hogy ennél százezerszer fontosabb kérdésekről szinte egyáltalán nem hallani semmit, és nem tudni, mit tesz, de még csak azt sem, hogy mit gondol a kormány.

Az ország, Európa és a világ sorsát erősen befolyásolják például a nemzetközi kereskedelmi egyezmények. Az Európai Parlament 2017. február 17-én megszavazta a Kanadával kötendő Átfogó Gazdasági és Kereskedelmi Egyezményt, a CETA-t, aminek azonnal alkalmazzák a legfontosabb rendelkezéseit, anélkül, hogy a nemzeti parlamentek azt ratifikálták volna – írja többek között a Le Monde Diplomatique. Itthon is bevezették a megállapodás ezen pontjait? Beszéltünk erről valaha szélesebb körben? Ratifikálni fogjuk? Mit gondol a Miniszterelnökséget vezető miniszter a tőkeerős cégeknek a nemzeti határokat ledöntő szabad nyomulásáról?

Tagja vagyok a Nemzeti Gazdasági és Társadalmi Tanácsnak, amelynek a társadalom hat különböző fontos érdekkörét képviselő oldala van: a gazdaság szereplői mellett ott ül a munkavállalói és a civil oldal, a tudomány, a művészeti élet és az egyházak képviselői. Ha valamit, akkor a CETA ügyét meg kellett volna itt tárgyalni, mert ez kardinálisan érinti mind a munkaadói, mind a munkavállalói, mind a civil, mind a tudományos oldalt. Természetesen nem beszéltünk az Egyesült Államokkal, Japánnal és egyéb ázsiai országokkal kötendő hasonló szabadkereskedelmi megállapodásokról sem. (A javaslatomra ősszel napirendre tűzi a tanács a szerződések kérdését, de ha nem kezdeményezem, akkor nem kerülne rá sor idén sem.) Több százezer ember vonult fel Európában a szabadkereskedelmi egyezmények ellen tiltakozva, Magyarországon viszont nem is nagyon tudja senki, hogy mi folyik a feje fölött. Az egész magyar kis- és középvállalkozói réteg durván megszenvedheti azt a tágabb piaci versenyt, ami kialakul, és nem azért, mert rosszabbul termel, hanem azért, mert nem megfelelőek a körülményei. Pedig a klímavédelmet, a munka- és élelmiszerbiztonságot, az online személyiségi jogokat, a dohányzást, az alkoholfogyasztást és szinte az élet minden területét valószínűleg érinteni fogják a változások. Sűrű homály fedi az egész kiterjedt kérdéskört, mert annyi időt sem szenteltünk ezekre a kérdésekre, mint amennyit a csíki sör problémájára.

Jelentősége ellenére nem szeretnék a szabadkereskedelmi egyezmények ügyénél leragadni, ez csak egyetlen szerény példa arra, hogy sorsdöntő ügyek igencsak korlátozott nyilvánosságot kapnak. Nem férne bele ebbe a cikkbe, ha mindent felölelő listát állítanék a legfontosabb kérdésekről, ezért a továbbiakban is csak példálózom és a mindennapi emberhez, a munkavállalóhoz közelálló gondok sorából ragadok ki néhányat.

A 2016-ban elfogadott minimálbér és a garantált bérminimum emelés katasztrofálisan tönkretette („alulról felnyomta”) a közszolgálati bértáblákat. Ma ugyanannyit keres egy rövid alapfokú tanfolyamot végzett 18 éves pályakezdő, mint bizonyos esetben egy akadémiai doktor. Sic! – szokták jelezni, hogy nem elírás, nem túlzás, nem költői példa, ez szó szerint így van. A garantált bérminimum, azaz a sokféle levonás előtti, bruttó 161 ezer forint az alapfokú tanfolyamot végzettnek és bizonyos életkori sávokban a legmagasabb szinten végzetteknek is a bére. Igazságtalan, megalázó, elfogadhatatlan! A sértés mértékével egyenes arányban növekszik a kitántorgási hajlandóság. Az igazságtalanság tönkreteszi a nemzet számára fontos szakemberek szakmai méltóságát.

De említhetem azt is, hogy nem nagyon akad józan ember, aki – amikor elgondolkodott, hogy sztrájkot kellene kilátásba helyezni -, ne találta volna elhibázottnak a sztrájktörvény elégséges szolgáltatásról történő megállapodására vonatkozó bekezdéseit. Évek óta mondjuk, de nem értünk el eredményt!

Tavaly decemberben szellőztette meg a sajtó, hogy a kormány ki kíván vonulni a Nemzeti Üdülési Alapítványból, miközben ennek a szervezetnek az anyagi alapja is megszűnik. Félő, hogy Magyarországon a gyermeküdültetésen kívül nem lesz semmiféle szociális üdültetés, például a nagycsaládosok számára sem. A kérdésről még tavaly decemberben kezdeményeztem megbeszélést az EMMI és a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium miniszterénél, de a mai napig nem érkezett válasz. Egy ilyen egészségi állapotú országban a kikapcsolódás elősegítése elsőrendű nemzeti érdek, a szó szoros értelmében „életfontosságú”. Az a lényeges, hogy minél többen el tudjanak menni néha pihenni, és nem az, hogy eközben csillagtalan setét sört fogyasztanak-e, vagy csillagos világost.

Jó lenne listát készíteni, és legalább havonként áttekinteni azt, hogy hány ügy van, amit nem oldottuk meg: ezt sem sikerült, azt sem, nem léptünk előre ebben sem és abban sem, nem adtunk semmiféle tájékoztatást erről és amarról … aztán valahol a 8549. helyen, vagy sokkal hátrébb feltűnne a Csíki sör, hogy annak a problémáját megoldottuk, tényleg. Ha ilyenféle áttekintésre nem törekszünk, soha nem fogjuk megérteni a világunkat és azt, hogy hol vagyunk átverve.

Szerző
2017.04.05 08:01

Megváltó kerestetik

Egy tiszta fejű és kezű budapestinek április 8. óta nem lehetnek kétségei afelől, hogy a főváros full extrás orbáni bedarálása nem maradhat el. Magam is az „éles szeműek” közé tartozom, számos segélykiáltást hallattam az említett dátum óta, természetesen érdemi és tömeges lájkolás nélkül. Abban is voltam bátor biztosnak lenni, hogy a felcsúti miniszterelnök az a fajta, aki akkor és addig üti a vasat, amikor és amíg meleg. Nyilvánvaló, hogy sokat dicsért „politikai” érzéke haláláig nem fogja cserbenhagyni. (Ne firtassuk, mihez való ez az érzék. Tény, hogy politikai érzékről pozitív értelemben szokás beszélni. Nem szoktuk Sztálint kitűnő szervezőnek jellemezni a Gulág-rendszer felépítése miatt. Pedig ügyesen csinálta. Senki jobban.) 
Orbán most jól vette észre, hogy a régóta tervezett „mackó-döntés” (bankrablás- zsargonban) esedékes és megcsinálható, mert mindenki kábult, vagy alszik. És sajnos nem „zöldmezős beruházásról” van szó. Jól elő van készítve minden. Budapest főpolgármestere rövid pórázon van tartva. Közben a fővárost a kormány kifosztotta, és hogy ne érhesse szó a (felcsúti) ház elejét, fölszámolt minden autonómia lehetőséget, amit csak tudott. Ügyesen, csaknem 90 százalékos sikerrel. A választott tisztségek kilencven százaléka fideszes markokban van, közvetlenül Felcsútra bekötve. Nem talicskázzák a (lopott) pénzt, hanem daruzzák! Mindez lehet „törvényes”, de abszolút nem alkotmányos, sőt még az ő nemzeti alaptörvényükbe is ütközik. Nem néha, kicsit, hanem állandóan, durván. 
Bennünket, budapestieket a főpolgármesternek és a Fővárosi Közgyűlésnek (meg a főügyésznek, de ezt én sem gondolom komolyan), kellene megvédeni a kormány törvényes és törvénytelen önkényétől. Bársonyos modorú, túlművelt városvezetőnk státusáról már volt szó (rövid póráz). A képviselő testület Felcsútra bekötött részéről ugyancsak megemlékeztünk. Ők a helyükön vannak, teszik a dolgukat. Sunyítanak és követik a központi szotyolázóból érkező parancsokat, és fölkapják a suskát. 
De mit tesznek az úgynevezett ellenzéki pártokat szimbolizáló testületi tagok? Hát semmit! Illetve valamit azért tesznek. A suskát ők is fölcsipegetik, és a közgyűlési napon lemeztelenítik a feneküket, hogy a pórázától néhány órára megszabadított erős jellem mogyoró pálcával alaposan ellássa a bajukat. Ezért aztán sírnak, ebből tudjuk, hogy ők az ellenzékiek.
Ezek után a dolgokban járatlan olvasó fölteszi a kérdést, mi szükség van további eszkalációra, hiszen máris mindent visznek. Igen, csakhogy április 8. figyelmeztette őket, hogy a főváros könnyedén lerázhatná magáról a nemzeti együttműködést, orbánostól, tarlósostól. Ugyanis az itt leadott szavazatok jóval több mint két harmada Orbán elleni volt. Ők észrevették, és cselekszenek. Az amortizált és hiteltelenített úgynevezett ellenzék semmit sem vett észre. Sebeit nyalogatja, vagy kiporolt fenekét fájlalja. Kinek mije van. A pestiek persze látnak mindent, vagy százezren mentek ki tüntetni, de nem akadt senki a szónokok között, aki tudta volna, miért vagyunk ott. Éljen a haza, menjetek haza! Így történt.
És így folytatódik?  
2018.08.15 08:19

Médiamucsaizmus

A nemzetközi rádiózás nagyon régi, már 1923-tól működtek külföldi adók: London, Berlin, Moszkva már azokban az időkben márka volt. A világháborús megszállásokat mindig kísérték vevőkészülék elkobzások, beszolgáltatások. A hírmonopólium már akkor része volt a hadviselésnek. De a hidegháború kezdetétől vált mindez világpolitikává. A szovjet ellenőrzésű térségben igazán csak a rádióval lehetett külföldről alternatív hírforrásokat életben tartani. Az amerikaiak Münchenből működtetett Szabad Európája/Szabadság Rádiója valóban tevőleges részese volt a nyugati győzelemnek 1989-ben és utána. Az, ami belőle megmaradt, 1995 óta Prágából sugároz, és ad munkát poszt-szovjet, balkáni, sőt újabban különböző közel-keleti disszidenseknek. A legendás archívumot Soros megvásárolta és Budapestre hozta. 
Értem a legújabb szóbeszédet a magyar Szabad Európa felélesztéséről, még ha gyorsan cáfolták is a hírt. Minden eszköz jól jönne, hogy bizonyítsuk, Magyarország biztosan nem demokrácia. Hogy átléptünk valamilyen piros vonalat. Ha az amerikaiak ismét megnyitnák Prágában a magyar szerkesztőséget, ezt végre ők is tanúsítanák. De a dologgal két probléma is van: az első médiapolitikai. A másik rádiótechnikai.
Lényegében a 90-es évek óta folynak az utóvédharcok a Szabad Európa rádió körül. Modernizálták, ahol lehetett, de a pénz folyamatosan fogy, a müncheni aranykorhoz képest harminc év óta folyamatosan adnak fel pozíciókat. Először túl drága volt Németország, azután feladták a közép-európai adásokat, végül már a 24 órás adásokat sem tartják fenn a legtöbb poszt-szovjet nyelven. Egy ideig még béreltek ugyanitt középhullámú sávokat, azután ezt megnehezítették a helyi rendszerek, így már majdnem mindenütt meg is szűntek. Tudtommal most teljes frekvenciákat sehol sem bérelnek. Nyitottak viszont szerkesztőséget perzsául és az afgán közönségnek. Igaz, azt senki sem tudja, ezeket ott ki hallgatja. 
Akkor most itt akarnák valakik erősíteni a Szabad Európát? S amikor a NATO arra akarja rávenni a tagállamokat, hogy költsenek többet a közös védelemre, akkor párhuzamosan, hogy a kormányoknak megjöjjön ehhez az étvágya, még működtetnének nekik egy alternatív fellázító rádióállomást is? Ugye, ezt nem vehetjük komolyan. De a költségvetés és a politikai korlátok egyébként is keverednek. Mindez így együtt eredményezi, hogy  legalább másfél évtizede nincs sehol sem Szabad Európa közép-európai nyelveken. Drága és sérti a helyi eliteket. Akkor meg minek? 
A nemzetközi híranyag költségei egyébként nem túl magasak. Az alapcsomag nemzetközi, azt fordítják és szűrik valamennyire – többnyire angolból. De hát a magyaroknak vagy a lengyeleknek ilyen nemzetközi hírből úgyis van elég. Én most is figyelek néhány szabad-európás regionális programot. Ami érdekes bennük, azok a helyi hírek, ráadásul a nemzeti értelmiség ízlését követő kiszerelésben. Ezeket viszont babra munka összeszedni, és ez a legdrágább része az előmunkának is. Ezért az amerikai bejelentés román és bolgár programok felélesztéséről aligha komoly. Ellentmond a SZE jelenlegi logikájának, általában a technikai trendeknek, ráadásul a bolgár és román szabad sajtóról nemzetközi viták sem voltak.
Egy magyar Szabad Európa ilyen körülmények között tartalmában nem sokban térne el - mondjuk - a Klubrádiótól. Amelynek jól bejáratott, stabil pesti közönsége van. Ezt nem nagyon lehet bővíteni, mert a napi politikai rádió iránti érdeklődés - nem választási szezonban - korlátozott. Vidéken még lehetne terjeszkedni, de az esetleges Szabad Európa ott éppúgy nem kapna frekvenciákat, mint a mai magyar progresszívek. Persze létezik internetes rádió, vannak letölthető műsorok, ezer más. Új tömegeket ezeknek a nemzetközi rádióknak ilyesmi azonban nem hoz.
A negyven évvel ezelőtti külföldi adások emlékének újrafényesítéséhez rendszerint ma a vevőkészülékek is hiányoznak. Vagyis a hagyományos rövidhullámot a háztartások elsöprő többségében ma nincs min hallgatni. Sokat szenved ettől a Szabad Európa még ott is, ahová még ad(na). Egész napos külföldi hírtévéből ismerek több arabot, perzsát, kínait, oroszt. Kisebb nyelveken egyet sem. De ha nincs válság, háború, hírvákuum, a közönség órákon át ilyen műsorokat biztosan nem néz.
Ifjúkorunk rádiós izgalmi emlékeit nyilvánvalóan ma nem tarthatjuk életben. Egyébként is, nincs annál lehangolóbb, mint találkozni néhány évtizedes szünet után valamely régi táncpartnerünkkel az egykori Duna-parti Ifjúsági Parkból. Beleélni magunkat az ilyen emlékekbe többnyire szánalmas. De hasonló töredékekből politikai álmokat mángorolni kifejezetten mucsaiság.
Legalább másfél évtizede nincs sehol sem Szabad Európa közép-európai nyelveken. Drága és sérti a helyi eliteket. Akkor meg minek?
2018.08.15 08:18