Bársony Éva;

Napi Extra;Török Ferenc;Rudolf Péter;1945;

2017-04-05 07:46:00

Tükröt kell tartanunk a nézőknek

Miami és Berlin után most Budapesten mutatják be Török Ferenc 1945 című filmjét. A Titanic gálaestje előtt a rendező beszélt a bűntudat deficitről, a lelkekben feldolgozatlanul izzó rémálomról, a brutálisan nyomuló populista nézetekről és arról, hogyan öltött testet Rudolf Péterben az ördögi figura.

– Fura élmény: az első pillanatban szinte alig ismerni rá a főszereplőjében a zseniálisan játszó Rudolf Péterre. Mi történt?

– A szerep kedvéért meghízott 15 kilót. Leborotválta a haját, tükörsima, tar koponyával játszik. Kérdeztem tőle, akarsz végre igazi gonoszt játszani? Mert ezt a karaktert nagyon szeretik a színészek. Nincs ugyan fegyvere, sokat mosolyog, mégis sugárzik róla, hogy élet és halál ura. Ördögi figura.

– Meglepő a témaválasztása, eddigi filmjei a jelenben játszódnak. Mi ragadta meg Szántó T. Gábor novellájában?

– Az elbeszélés rendkívül izgalmas pillanatot ragad meg. 1945 augusztusa van, Európában vége a háborúnak, de csak pár nappal korábban dobták le az atombombát Hirosimára. Magyarországon már béke van. Még nincsenek választások, de már folyik a helyezkedés. Itt vannak már az oroszok, de még nem övék a hatalom. Ez a pillanat térben és időben is „senki földje”. Aratás, nyár. És ebbe a látszólag pozitív, újjászülető atmoszférába kegyetlenül hasít bele a mi filmünk, és teszi fel tisztán a kérdést: meddig lehet egy társadalomnak eljutni ekkora bűntudat deficittel? Feldolgozatlanul izzik a lelkekben a milliós áldozatokkal járó rémálom, azaz a tegnapelőtti valóság.

– Benne a magyar zsidók elpusztítása, hiszen a film azzal indul, hogy egy kis faluba 1945 nyarán két ortodox zsidó ember érkezik. A falut elfogja a rémület, hogy az áldozatok vagyonát követelik vissza.

– A novella ereje abban van, hogy a háborús sebekről nem háborús történetet mesél. Azt mondja el, mi zajlik a háború után egy kis magyar falu zárt közösségében, ahol mindenki tud mindenről, akár érintett az elmúlt évek háborús történéseiben, akár nem. A mi falunk egy fiktív település. A film kedvéért persze öt-hat különböző faluból gyúrtuk össze egésszé. Történetünk szerint a szovjet határhoz közel vagyunk, valahol Észak-Kelet-Magyarországon. Vasútja is van, a falutól úgy 5-10 kilométerre, a dombok alján futnak a sínek.

– Ennek fontos szerepe van, mert a két fekete ruhás jövevény gyalog követi az országúton a szekeret, ami a magukkal hozott titokzatos szállítmányt viszi. Az ő közeledésükkel párhuzamosan a faluban teljesen felfordul az élet.

– Arra törekedtünk, hogy minél árnyaltabban mutassuk be a falu lakóinak reakcióját az árnyalakok érkezésének hírére. Vannak a főszereplők közt, akik nagyon súlyosan érintettek a deportálások bűneiben. Mások ugyan sokkal kevésbé érintettek, de senki sincs kívül ezen a körön. A falu vezetői, a jegyző, a plébános, a rendőrkapitány mind fontos részese a múltnak, de az egész falunak köze van a történtekhez, mindenki szemtanú. A rossz lelkiismeret és a bűntudat kiben félelmet, kiben dühöt ébreszt az úton némán haladó két alak láttán. És ott vannak még a fiatalok, akik nem is értik, mi történik. A mezítlábas kiskölyök, aki az udvaron focizik, végképp nem tudja, mitől izzik a levegő körülötte. Ez a filmbeli kis srác lehetne épp az a Ragályi Elemér is, aki a filmünket fényképezte.

– Hogy értsük ezt?

– A történet idején hat éves volt és falun élt. Amikor kezdtünk beszélgetni a filmről, az atmoszféráról, kiderült, pontosan emlékszik arra a nyárra. Sokat segített a falu hangulatát, életképeit pontosan megjeleníteni. Akárcsak Rajk László, aki a látványterveket készítette, pontosan olyannak, amilyen a mi képzeletünkben élt a rengeteg archív kutatás alapján.

– Sok mindent nem szavak mondanak ki, csak benne van a levegőben. Ezt mennyire volt nehéz megteremteni?

– Egyetlen nap története a film, alig pár óra alatt játszódik. Ezen a gyönyörű, napfényes napon esküvőre készülnek, a háború végeztével a fiatalok végre egymáshoz érhetnek, várják, hogy a templomban megszólaljon az esküvőre hívó harang. Mindenki arra készül, hogy a jegyző fia elvegye feleségül a gyerekkori szerelmét. De az egész megtervezett ünnep kártyavárként omlik össze. A falunak szembesülnie kell egy helyzettel, s innentől a filmünk már krimi. Felsejlik a homályból egy bűntény, ami a múltban esett meg. Mindez a Délidő című klasszikus western stílusában.

– Fred Zinnemann klasszikusára gondol?

– Igen. Ott is hasonló az alapszituáció: jön a vonat, megérkezik valaki a faluba, feszültség és izgalom, majd lezajlik a párbaj, végül a vonat elmegy. Akárcsak ez a klasszikus westernfilm, a mi történetünk is hasonlít egy pontosan szerkesztett görög drámához. Néhány óra alatt játszódik a történet, feszes ritmusban zajlik minden, szinte az események valós idejében. Hatalomról, pénzről, titkokról és bűntudatról szól, éppen, mint jó a krimikben. Bíráskodni persze nem a filmrendező dolga, azt elvégzik a nézők hazafelé a villamoson.

– Nem tart attól, hogy ez az ország máig nem szeret szembenézni múltbeli vétkekkel? Nem kell visszamennünk a holokausztig és a hullarablásig, elég, ha a titkosszolgálatok besúgóinak máig titokban tartott ügyeire gondolunk. Az 1945 című filmje egyértelmű kép arról, hogyan bánt az ország a zsidó polgáraival.

– Nem tartok semmitől és éppen ezért akartam megcsinálni ezt a filmet. Amiről beszél, azok tények. Ez adja a történet súlyát a vizuális nyelven, a zenén és a drámai színészi játékon túl. Mostanság nem véletlenül jelentek meg olyan könyvek, mint például Závada Páltól az Egy piaci nap, és nem véletlenül születik olyan hatású film, mint Nemes Jelestől a Saul fia. Ez már a XXI. század, új nézőpontok, új történelem-szemlélet. A mi nemzedékünk természetesnek veszi az alapvető demokratikus igényeket. Az emberi jogok mára általános normák számunkra. Filmünk sztorijának szemlélete egyszerű és gyakorlatias, hideg gazdasági attitűd: „ki lopta el az áldozatok vagyonát?”

– A szembenézés mennyire izgatja?

– A szembenézés és a megbocsátás nehezen értelmezhető emocionális és szellemi kategória. Filmben, irodalomban, egy-egy történetben talán könnyebben megvalósítható, mint a hétköznapi életben. Szembesülni a múltunkkal talán a legnehezebb. Annál csak a megbocsátás nehezebb. Magyarországon a szembenézésnek nincs hagyománya, mégis hiszem, hogy még ha kicsit provokatívan is, de oda kell tartanunk a tükröt a nézők elé. Ebben erősített meg minket februárban a Berlinale közönsége. A második világháború néhány évtizedre van csak tőlünk, de még sok száz évig fogjuk, sajnos feldolgozni.

– Mire gondol?

– A politika olyan brutalitással nyomja manapság a populista nézeteket, olyan szélsőséges vélemények terjednek éppen a fiatal értelmiségiek körében, hogy az ember rá kell, hogy döbbenjen, ha nem beszélünk a múltról, visszatér minden mocsok, amiről azt hittük, már rég megszabadultunk tőle. Mondjuk 10-15 éve nem gondoltam volna, hogy vissza tud térni mindaz, amit azzal a háborúval magunk mögött hittünk. De látjuk, a lebutított emberfejekbe nagy sebességgel és irtózatosan hatékonyan képes utat törni magának a populista szenny. Azt hittük, az evolúciónak ezen a fokán már túl vagyunk, de mintha észrevennénk, hogy megint visszanőtt az úszóhártyánk.

– Miamiban is, Berlinben is közönségdíjas lett az 1945. Hogyan tovább?

– Rengeteg fesztiválra meghívták a filmet a berlini siker után, nyáron lesz premierünk Edinborough-ban, Jeruzsálemben, Melbourne-ben, Rio de Janeiróban. Amerikában és Ausztráliában már van forgalmazónk, de folynak az európai tárgyalások is, szerencsére. Itthon az 1945 először a Titanic Filmfesztiválon lesz látható, majd április 20-tól játsszák országosan a mozikban.

Standfotók tárlata:

Szilágyi Lenke kiállítása Török Ferenc 1945 című filmjének werkfotóiból a Budapest Music Centerben április 13-ig látható.