Valamelyik reggel a rádióban meghatóan mulatságos politikai párbeszédre bukkantam két, jobb híján újbaloldalinak nevezhető aktivista között. Az egyik, valamivel ismertebb mozgalmár a kis ellenzéki pártokból valamilyen szövetségszerűt gondolt volna összerakni, a másik saját mozgalma nevében kikérte a sanda integrációs szándékot. Ez eddig félig-meddig magánügy maradhatott volna. De feltűnt, hogyan keverték magát a politika fogalmát. Ráadásul közben a saját maguk számára a pártpolitikát próbálták valahogy meghatározni. Természetesen azok a közszereplők is lehetnek politikusok még itthon is, akik az utcán, közvetlenül kívánják az embereket megmozgatni. És lehet számukra a parlamenti és városházi politizálás a maga valóságos vagy kitalált akcióival, képviseleti technikáival hamis, félrevezető, káros, antipatikus. De ha választásokon indulnak, ezzel kapcsolatos akcióikra híveiktől vagy támogatóiktól pénzt fogadnak el, akkor nem nagyon értelmes arról beszélni, hogy az egyébként a képviseleti posztok megszerzésére irányuló normális technikák - elemi egyezségeket is ideszámítva - mennyire álságosak. Különösen nem a választások induló szakaszában. Ha egy rendszerrel nem értek egyet, akkor abban nem indulok. S nem próbálkozom egyes ártatlanok számára ebben az erőtérben friss reménysugárként megjelenni.
Miután egy elemileg érthető politikai ötlet itt első körben nem jött össze, mulatságos volt, hogy a megszólaltatott szereplők hogyan mosakodtak. Hogy ők “tisztességes politikusok”, de hogy miként is gondolkozhattak volna parlamenti logika szerint.
Pedig maga az ötlet egyáltalán nem az ördögtől való lett volna (vagy lenne, ha kettőt még aludnának rá). A kis ellenzéki pártok, ha nem leginkább utcai forradalomban utaznak, önmagukban választásokon nem igazán hatékonyak. Nem lesznek azok 2018-ban sem. S belátom, hogy sima utánfutónak lenni náluk ötször-tizenötször nagyobb pártok mellett/mögött nem igazán lelkesítő. Nem kiegyenlített erőviszonyok mellett megjátszani, hogy a felek igazi szövetségesek, rosszul áll a gyengének és az erősnek egyaránt. Megnyomorít.
A kampányidőszakok komolyan próbára teszik a pártelitek szavahihetőségét. Különösen azokét, amelyek nem nagyon rosszul állnak, de amelyek győzelme az egész kampányban kevéssé valószínűsíthető. De hát ez a választási szakasz kikerülhetetlenül az ígéretek ideje. A választók akkor is szeretik, ha valami szépet adnak el nekik, ha maguk is tudják, politikai hőseik most éppen az ő kedvükért mondanak nagyokat. Erre a valamikori nagy-, mai középpártok közönsége fel van készülve, lévén valamelyest politikailag is tapasztalt. De az újbal (radikális ellenzéki?) kispártok közönsége még azt hiszi, ami politikusainak száján, az a szívén is. Pedig hát a választások táján ők sem úszhatják meg lufik nélkül. Persze mást másként kell mondaniuk, nem azt, nem úgy, mint idősebb fivéreiknek. És az ilyen szükségszerű szövegkülönbségek majdnem mindig rontják a különböző pártszövetségek kiépítésének esélyeit.
Ami nem tartozik össze, annak nem kell “összenőnie”. Egy kicsit sem. S nem kell úgy tenni, hogy itt most az azonnali összefogástól fog Orbán azonnali megbuktatása függeni. Ha véletlenül ilyesmi előállna, rögtön másképp működnének az összes főszereplők. Most azonban ilyesmiről szó sincs.
De ha “nem ez a harc lesz a végső”, márpedig most komolyan nem ilyesmiről beszélünk, akkor taktikai megfontolásaikban a politikai profik sem tehetnek úgy, mintha mégis arról lenne szó.
Így az egységes ellenzéki nagy összefogás most fikció. 2014-ben csak az ellenzéki média kényszerítette azt rá a politikai elitre, az értelmiségre hivatkozva. Esetleg voltak, akiknél még a 2010-es ijedtség (és a düh a kudarc nyilvánvalósága miatt) működött 2014-ben, ők hihették, hogy a közös platform valahogy életképes lehet. Miután a projekt megbukott, nevetséges lenne még egyszer ugyanúgy előszedni. A pártok, mozgalmak eltérő kulturális mintákat jelenítenek meg. Ideiglenes paktumok megszülethetnek közöttük, de hogy összeturmixolhatók volnának? Ráadásul a nagy ellenzéki pártok nem igazán “nagyok”, de annyira azért mégis, hogy egyelőre egy-két százalékos országos támogatottságú értelmiségi klubokat, mozgalmakat ne lehessen “egyenlő partnerként” a nyakukba varrni. Kampányokban választói blokkok, rétegek összeillesztéséről, sőt végső soron összecsavarhatóságáról lenne szó. A széles ellenzéki összefogás nem egyenlők szövetségét jelenti, hanem egy gyakorlatias adok-kapok játékot. Ezen lehet látványosan fintorogni, mint ahogy a rádiós reggeli “újak” tették. De az ilyesmi adott pillanatban csak tovább fogyasztja a bizalmat, amelyből az egyik oldalon sincs igazán túl sok.
Igazán két kérdés merül fel. Először is, ha a “kicsik” összeállnak, s ez volt a reggeli ötlet lényege (most már azért áruljuk el, Juhász Péter volt az ötletgazda), akkor egy szövetségben nőhet a parlamenti keretekben általuk megszerezhető férőhelyek száma. Az ilyen csapatmunkának nem lehet más célja, mint hogy még több csónakot köthessenek be a flottillába. Lehet, persze, azt mondani, hogy ez a kicsiknek nem számít. Ha mégis így lenne, még nagyon amatőrök lennének. De ma már nekik sincsenek utcai ábrándjaik, s ők is élni akarnak. Akkor miért kellene szégyenkezni? Parlamenti megszólalási lehetőségek nélkül nincsenek médiaterek, felhasználható források, városi politizálás.
Az ilyen “kicsik összekapaszkodása” persze nem tetszhet a potenciális nagyobb szövetségeseknek. Mert ők tévedésből még úgy vélik, hogy egyszerűbb lenne a törpékkel. Én azonban ezt másként hiszem. A kicsit nagyobb, erősebb formációk kiszámíthatóbbak, politikai feladatokkal jobban megterhelhetőek, talán felelősségteljesebben viselkednek. Tehát kisebb viharokban sem kellene rögtön mentőmellényeket keresni számukra.
Végül azonban az bizonyos, hogy a szövetsége(se)k nem egymásba csukható festett fababák. S a “kicsiknek” sem kellene viselkedésükben, irányítási kultúrájukban, szövetségeik formájában a “nagyokat” utánozni. Sőt az ilyesmiből, ha valaki mégis ebbe az irányba próbálkozna, csak újabb kudarcok következnének. De az új típusú szövetségek hozhatnak a konyhára. Az egész rendszert is erősíthetik.
