Diktátor szuperközeliben

John Malkovichot, a kultuszfigurává vált filmsztárt öt évvel ezelőtt egy sorozatgyilkos szerepében láthattuk Budapesten, most pedig a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében a Művészetek Palotájában egy diktátort jelenített meg. A Just Call Me God - A diktátor utolsó beszéde című előadás a hatalom mítoszával, természetrajzával foglalkozik, látszólag egyszerű üzeneteket közvetít, de a történet mélyebb rétegeiben nagyon is ismerős, fájdalmas és a húsunkig hatoló mozzanatokra bukkanhatunk.

Egy diktátor földalatti koncerttermében vagyunk. Minden sötét, csupán egy monitor fényei vibrálnak. Kommandósok érkeznek, kiabálnak, nagy a feszültség. Mindenki Satur Diman Cha diktátort, Cserkeszföld bukott államfőjét üldözi. Közöttük van egy televíziós stáb is, melynek tagjai exkluzív anyagra készülnek. Csakhogy álruhában beront maga a diktátor és mindenkit lemészárol. Csupán ketten élik túl az incidenst, egy tábori lelkész és egy riporternő, ám pillanatok alatt túszokká válnak. Előbbit az uralkodó arra kényszeríti, hogy a hatalmas orgonán játsszon, a riporternővel pedig egy furcsa játékba kezd, amelynek egyáltalán nem lehet látni még a végét.

Az előadás írója és rendezője Michael Sturminger és a filmsztár John Malkovich nem most dolgozik először együtt. A Giacomo- variációk és az öt évvel ezelőtt a Vígszínházban is bemutatott Pokoli vígjáték -. egy sorozatgyilkos vallomásai után a Just Call Me God - A diktátor utolsó beszéde a harmadik közös munkájuk. A vállalkozás persze maga is Istenkísértő, hiszen Malkovich diktátora az egyedüli központi figura a produkcióban, neki kell megtölteni a hatalmas teret, eljutni a jelenlétével a több ezres publikumhoz. Ezúttal technikai segítség is rendelkezésére áll, a pódium feletti hatalmas kivetítő, ahol a színpadon lévő kamera képét látjuk. Ügyes húzás.

Évekkel ezelőtt rendezte Az egy őrült naplóját Sopsits Árpád az azóta elhunyt Bertók Lajossal a főszerepben és azt találta ki, hogy Bertók maga rögzítse az eseményeket, így szuperközelieket is kaptunk a gesztusokról és a tekintetekről. Hasonló megoldást láthattunk az Oscar-díjas Saul fiában. Itt inkább egy televíziós közvetítés képeiként kapjuk a vizualitást, merthogy a történet szerint a diktátor az utolsó beszédére készül.

A másik remek színházi húzás a zene használata, az orgonán játszó tábori lelkészt ugyanis maga az előadás zenei vezetője, Martin Haselböck alakítja, aki többek közt Bach, Liszt, Schubert és saját műveket szólaltat meg. John Malkovich diktátora karizmatikus személyiség, ez azonnal kiderül róla. És valamit nagyon tud, illetve megtanult. Azt, hogy miként lehet valakit, illetve akár egy egész népet maga alá gyűrni, birtokolni, elfoglalni. Ismeri ennek a kifinomult hatásmechanizmusát. Egyszerre képes félelmet kelteni, eljátszani a tekintélyes szörnyeteget, és amikor ez már sikerült, akkor az alattvaló már magától rajong, válik hódolóvá.

Malkovich diktátora nem egyszerűen tébolyult szörnyeteg, egy közülünk, profi politikussá lett polgár, akit megrészegített a hatalom, elszédítette az uralkodási vágy és innen nincs már megállás, egészen addig, amíg Istennek nem képzeli magát. Teljesen elveszítette a kontrollját, miközben nagyon is tudja, mit csinál, de azt már csak egyetlen dologra használta huszonöt éven át, a hatalom megtartására. El is hangzik az előadásban, hogy a politikához történetek kellenek, mítosz kell, és teljesen mindegy, hogy ezek igazak, vagy sem.

A produkció írója és rendezője főként az előadás második harmadában a riporternő (Sophie von Kessel játssza) alakjának is nagyobb súlyt ad. Miközben akár meg is ölhetné az uralkodót, gyakorlatilag elcsábul neki vagy a dublőrének (újabb csavar), miután a diktátor ölte meg a szerelmét, aki a koncertterem padlóján fekszik. Ismerős lehet a momentum akár a III. Richárdból. Aztán, mint Shakespeare-nél is, a diktátor csak elbukik, illetve ezúttal maga vet véget az életének. A végén látjuk őt a monitoron közeliben a saját vérében fekve. Neki vége, de mindannyian tudjuk, jönnek újabbak. Úgy látszik, diktátorok nélkül nem tudunk élni.