És az a vicc megvan, hogy a Cigánybáró szereplői a trafikmutyival poénkodnak az Erkel Színházban? Pedig komoly: a magyar Állami Operaház új produkciójába sok minden belefér, még aktuálpolitikai kikacsintás is. Szinetár Miklós kerettörténete – pontosabban a kerettörténet kerettörténete – Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című, 1885-ös kiadványon alapul, amelynek szerkesztője Rudolf trónörökös, idehaza pedig Jókai Mór volt. E könyv lapjai pörögnek kivetítőn a nyitány alatt, rámutatva arra, milyen nagy a hasonlóság történet idejének, a török hódoltság utáni Magyarország vallási-társadalmi összetétele, illetve az operett születésének idejének, a monarchiának a sokszínűsége között. A keretjátéknak Horesnyi Balázs ötletes vurstli-díszlete és Hábetler András kikiáltói szerepe ad formát. Utóbbi remekül foglalja össze az amúgy eredendően zilált, néhol kifejezetten következetlen szövegkönyvet. Szinetár Jókai-szövegek beemelésével igyekezett finomítani, érthetőbbé tenni a librettót, ami nem sikerült tökéletesen, de bizonyosan nem árt a darabnak. Lehet persze fanyalogni, hogy kissé szájbarágós, ám a koncepció működik. A közönség veszi a poénokat, a beapplikált szövegrészletek ülnek, Mária Terézia alaposan kibővített szerepe szórakoztató (Csarnóy Zsuzsanna okos, vicces alakítása). Még a harmadik felvonás Kék Duna-keringős táncbetétjét sem érezni túlzásnak, amely néhány ütem után valóságos néptánc- és népzenei bemutatóvá válik Melis László átiratában. S az össznépi kavarodásról nem nehéz a jelenünkre asszociálni, ez pedig kimondottan jót tesz a produkciónak.
Valami hiányérzet mégis marad. Egyrészt az énekteljesítmények nyomán: kicsit mintha mindenki elveszne a roppant színpadon, mintha nem mindig találná az összhangot énekes és zenekar. Zavaros Eszter finoman szólva sem átütő vagy szeduktív Szaffi szerepében, Ulbrich Andrea (Czipra) pedig a szép hang és intonáció ellenére néhol egészen furcsa szövegmondással akasztja meg az ember figyelmét. László Boldizsár Barinkayja a leginkább meggyőző; Szerekován János komikus Ottokárja jó ellenpontja Gábor Géza önmagát roppant komolyan vevő Zsupánjának. Kiemelést érdemel Kriszta Kinga, aki pazarul énekelte a Tavaszi hangokat.
Másrészt viszont egészen az utolsó felvonásig olyan érzése van az embernek, mintha a táncosoknak meghagyták volna: csak ne nagyon ugrándozzanak, a színpad nem ilyesmire van kitalálva. Nagy baj: az óvatoskodás, a takarékláng nem illik az operetthez. Némi összeszokással – és a hőfok megemelésével – ennek ellenére ez egy jó, sokáig szerethető előadás lehet. Csak egy kicsit mindenki lazuljon le a színpadon.
