Kocsis szívügyét veszi elő a Nemzeti Filharmonikusok

Publikálás dátuma
2017.04.11. 07:48
Kevés próbával is megelevenedett a Kocsis által betanított mű FOTÓK: VAJDA JÓZSEF
A kultúrtörténetben és a Nemzeti Filharmonikusok életében is cezúra a József-legenda: a zenekar most játssza először Kocsis Zoltán szívügyét, Richard Strausst a karmester halála óta. Belestünk a próbára.

Szokatlanul nagy a zsúfoltság a Müpa hatodik emeletén, hosszú perceket kell várnunk, mire lifthez jutunk. Az ok prózai: a Nemzeti Filharmonikusok Richard Strausst próbál, méghozzá a háború előtti korszakából. Csak hárfából hármat kell a próbaterembe állítani.

Különös érzés most Strausst hallgatni ebben a teremben, ettől a zenekartól. A komponista ritkán előadott műveinek leporolása ugyanis a múlt évben elhunyt Kocsis Zoltán szívügye, mi több, küldetése volt. Az NFZ három esztendővel ezelőtt játszotta a József-legenda című egyfelvonásos balettet, amely most újra előad, immár a magyar származású, de évtizedek óta külföldön élő Stefan Soltész vezényletével.

Stefan Soltész

Stefan Soltész

A kevés próbából ez a második. A mélyvonósok és a rézfúvósok között megbújva figyelem, amint egymásra hangolódik karmester és zenekar. Soltész megfontoltan, türelemmel, olykor ütemről ütemre csalogatja elő a muzsikusok memóriájából a valaha Kocsissal begyakorolt frázisokat. „Nyugalom – int egy intenzívebb résznél a vonósok felé a dirigens. – Ezt nem lehet úgy játszani, mintha dühös lennék, se úgy, mintha lusta. Szeretek mindenkit, ezt kell érezniük!”

Soltész húsz éve Kocsiséhoz hasonló alapossággal tolmácsolja a Strauss-életművet Németországban, az Esseni Filharmonikusok zeneigazgatójaként. „A József-legenda igazán különleges mű: egy korszak végét jelzi. Az első világháború előtt, 1914-ben írta Strauss, ami nagy cezúra volt az európai kultúrtörténetben. A balett a Párizsi Opera számára készült. Ne feledjük: mindössze két évvel járunk a Tavaszi áldozat botrányos premierje után, minden az új hangzásról, a modernségről szól. Aztán a háború mindent megváltoztat. Strauss hatszor maga is vezényelte A József-legendát, csakhogy a világháború kitörése miatt nem kapta meg a pénzét, ami miatt nagyon neheztelt az intézményre – meséli nevetve Soltész. A mű majdnem akkora zenekart kíván, mint az Elektra. Strauss később, a háborút követően már nem komponált ekkora együttesre. Ez ilyen szempontból is fontos darabja az életműnek.”

Soltész korábban is dirigálta már a NFZ-t, abban azonban egyetért, hogy ez most egy teljesen más helyzet. „Amikor évekkel ezelőtt először vezényeltem az NFZ-t, az volt az első gondolatom: hm, igazán jó, erőskezű vezetőjük van. Tudja, ezt azonnal érezni egy zenekar játékán. Vannak együttesek, amelyek esetében azon szoktam gondolkodni: na, nektek vajon mikor volt utoljára rendes, jól működő zeneigazgatótok? A Nemzeti Filharmonikusok muzsikusai hozzászoktak ahhoz, hogy a vezetőjük az állandó, folyamatos fejlődést várta el tőlük, ezáltal akarnak és tudnak is mind jobbá és jobbá válni.” Embey-Isztin Zsófia fuvola-szólamvezető azt mondja, a József-legendát 2014-ben sok-sok próbával, nagyon alaposan megtanulták. „Zoli a Strauss-operáknál sem ismert kompromisszumot, mindent kipasszírozott a zenekarból, amit ezekben a darabokban lehetett, és nagyon jól érzékelhető, hogy ebből sok minden máris visszajött. Ezekre az alapokra lehet építkezni.”

Soltész kiemeli: manapság egyre ritkább, hogy valaki húsz éven át áll egy zenekar élén, a karmesterek jönnek-mennek, két-három évnél tovább ritkán maradnak egy helyen. Ezért is különleges a NFZ: Kocsis keze nyoma azonnal felismerhető az együttes hangzásán. Embey-Isztin Zsófia hozzáteszi: „Egy zenekar akkor jó, ha mindig tud alkalmazkodni az adott karmesterhez. Rugalmasságnak akkor is kell bennünk lennie, ha nyilvánvalóan felismerhető, hogy – mondjuk ki – ez Kocsis Zoltán zenekara volt.”

A fuvolaművész bevallja: ahogyan őt, úgy másokat is foglalkoztatott a zenekarból, vajon miként áll össze újra a József-legenda Kocsis nélkül. Koppándi Jenő koncertmester bólogat: „Picit aggódtam, hogy kevés lesz a próba, de most már hallható, hogy minden rendben lesz.” A hegedűművész picit nehezebben nyílik meg, sokatmondó fegyelmezettséggel annyit mond: „A profi zenészek világában is vannak érzelmek, de adott egy produkció, azt nekünk ugyanúgy meg kell csinálnunk, mint bárki mással. Most is ezt fogjuk tenni.”

A próba utolsó perceiben, amikor méltóságteljes crescendóban kinyílik a mű, eszembe jutnak Kocsis szavai, amelyeket néhány éve írt Strauss „színekben tobzódó, láttatóan illusztratív, mesterien, sőt túlburjánzóan hangszerelt világáról”: „Nagyon-nagyon egészséges léleknek kell lakoznia abban, aki ezt az egészet a helyén tudja kezelni.” És ekkor, egy villanás erejéig, amikor még a levegőben érezni az utolsó hang rezgését, megáll az idő a próbateremben. „Idő nincs, ezt a marhaságot csak mi találtuk ki – mondta nekem Kocsis Zoltán az azóta megszüntetett Népszabadságnak adott utolsó interjújában. Most bizonyára elégedetten csettintene.

Szerző

Hamar Zsolt: Kocsis a mesterem, mentorom, példaképem volt

Publikálás dátuma
2017.04.11. 07:47
Az új zeneigazgató szerint Kocsis Zoltán helyébe nem léphet senki FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM
Érték és élmény aránya jelöli ki a Nemzeti Filharmonikusok (NFZ) útját, mondja Hamar Zsolt, az együttes új zeneigazgatója, akivel örökségről, célokról, jövőről – és Kocsis Zoltánról beszélgettünk.

– Mi volt az első gondolata, amikor felkérték a NFZ zeneigazgatói posztjára?

– Hogy nem vállalom.

– Miért?

– Nekem Kocsis a mesterem, mentorom, példaképem volt, de annál sokkal több. Az én egész zenei világlátásomat jellemző koordinátarendszer origója. Mindig mindent hozzá hasonlítok, viszonyítok. Ez a zenekar, ez a pozíció – ez ő. Nem gondolhatom, nem is akarom gondolni, hogy a helyébe tudnék lépni.

– Hogyan lett a visszautasításból kinevezés?

– Többször megkérdeztek, én pedig visszakérdeztem: mi a cél? Mi a feladat? Ha Zolit pótolni, akkor nem vállalom. Ha az ő örökségét minél inkább tiszteletben tartva, ápolva valami újat alkotni, akkor kezdjünk el beszélgetni. Ha vannak közös pontok az én elképzeléseim, a zenekaré és a fenntartóé között, próbáljuk meg.

– Beszélt valaha Kocsis Zoltánnal az ő utódlásáról?

– Soha. Zoli nem akart meghalni. Nem akarok azok közé tartozni, akik melldöngetve bizonygatják, hogy ők voltak az egyetlen barátai. Noha ő egy levelében engem barátjának nevezett, én mindig is mester és tanítvány viszonyként éltem ezt meg, akkor is, amikor ő a legőszintébb, legegyenesebb kollegialitással közelített hozzám. Zoltán tele volt tervekkel, álmokkal: olyan koncertprogramokat állított össze, amelyekbe sok, korábban általa nem vezényelt mű került. A halála pillanatáig fejlesztette magát.

– Az évadokon átívelő tervet megtartja?

Természetes, hogy vannak ilyenfajta, évadokon átívelő ciklusok, zenekarfejlesztési programok, ezek mindenképpen kellenek. Bizonyos szerzőket, műveket játszani kell, nem csak azért, mert a hallgató hálás érte, hanem mert a zenekar attól fejlődik. Beethoven például központi helyen áll a zenekari játék időskáláján: segítségével korábbi és későbbi korszakok zenéje is jobban játszható. Aztán vannak a személyes súlypontok: amely szerzőkkel nekem magamnak van közlendőm. Nem tartom bűnnek, ha adok nekik egy esélyt. Ilyen például Bartók.

– Gondolom, sejti, mi a következő kérdésem…

– Persze: hogy Zoli minden idők legnagyobb Bartók-interpretátora volt, miként lehet utána folytatni? Emberi és szakmai okokból mi most egy évig nem játszunk Bartókot. A gyászév arra is jó, hogy egy kicsit kimenjen belőlünk az, ami ő volt, s utána kicsit máshogyan, az általa lefektetett alapokon játsszunk Bartókot. Ezt ő is így várná el, azt hiszem. Zoltán tiltakozna a leghevesebben, ha megpróbálnánk utánozni. Azon pedig, hogy az NFZ-ből Kocsis Zoltán Emlékzenekart csináljunk, valószínűleg nagyon nevetne.

– Mi a helyzet a Bartók-összkiadással?

– Ebben nem én döntök, de elfogadom majd a döntést. Az én véleményem az, hogy befejezetlensége ellenére ez egy nagyon komplex és komplett művészi egész, amit most nem kell folytatni.

– Miért nem reagál, reagált a kinevezése körüli vitára, felhajtásra?

Nem akarom az esetleges reakcióimmal hitelesíteni ezeket az akciókat. Nekem egy feladatom van: tenni a dolgomat, lehetőleg jól. Ha sikerül, akkor ezek a rosszízű, bántó szándékú megjegyzések okafogyottakká válnak. A következő évaddal kapcsolatban rengeteg feladatunk van: arra szeretnénk koncentrálni.

– Idő előtt jött el a Pannon Filharmonikusok éléről, de Németországban sem kívánta meghosszabbítani a szerződését. Nehéz embernek tartja magát?

– Számomra fontos értékek érdekében hajlamos vagyok harcolni. Máskor meg kompromisszumkész vagyok. Csapatjátékosnak tartom magamat, de szenvedélyes művésznek is. Nagyon jól tudom motiválni a körülöttem lévő embereket. Pontosan tudom, melyik döntésemet miért hoztam meg. Kifejezetten büszke vagyok például arra, hogy sem akkor, sem azóta nem vertem nagydobra, miért jöttem el Pécsről. Nem piszkítottam a fészekbe, amelyben tíz éven át hittem és az otthonom volt. Felvállaltam, hogy még a közvetlen kollégáim nagy részének sincs halvány gőze sem a miértemről.

– Nem túl kockázatos ez a kinevezés az ön karrierje szempontjából?

– Ez utólag dől majd el. Nem lehet úgy nekikezdeni egy hangversenynek, hogy én most minden idők legjobb Beethoven V. szimfóniáját fogom vezényelni. Jól és hitelesen kell. Ha a hallgatók közül bárki is azt gondolja, hogy ez minden idők legjobbja volt, akkor örülök. Ha szimplán jónak mondják, annak is. Ha borzalmasnak, el kell gondolkodnom, igaz-e.

– Emberileg mit jelent önnek ez a feladat?

– Én ezt a zenekart huszonöt éve ismerem. Kisdiákként nem Led Zeppelin-plakát volt az ágyam fölött, hanem az Állami Hangversenyzenekaré. A mai napig el tudom sorolni az 1985-ös ÁHZ tagságát. Konzisként mindig piros betűs ünnep volt, amikor a Zeneakadémián az ÁHZ játszott. Ez például belejátszott a döntésembe. Eléggé óvatosan kezdtem amúgy hozzá: megkérdeztem a muzsikusokat, mit gondolnak erről. Jó visszajelzéseket kaptam, ez is erőt adott.

– A tervek egyike a külföldi jelenlét erősítése. Mennyire eladhatók ma a magyar zenekarok?

– Ez országonként más. Van, ahol szinte önmagában az, hogy Magyarországról jövünk, belépőkártya. Máshol olyan gazdag belső zenei kínálattal élnek, hogy nehéz külföldiként bekerülni. A nyolcvanas-kilencvenes évekhez képest van egyfajta bezárkózás, befelé fordulás, erősödő, részben jó, részben rossz kulturális nacionalizmus. Ez érthető történelmi periodicitás: a nagy nyitás után a belső értékeinkre koncentrálunk. De van egy művészi és üzleti értelemben vett stratégiánk arra, hogyan hódítsuk meg a világot.

– Operaénekeseknél néha igazságtalanul sokat számít a csomagolás. Így van ez a zenekarok esetében is?

– Igen és nem. Igen, mert a kommunikáció a közönséggel, a szakmával vagy éppen a fenntartóval nagyon fontos. Épp ezért jól kell becsomagolnunk magunkat. És nem, mert fordítva is igaz: hiába lenne kiváló a csomagolás, csak az önmagában nem lenne elég. Ideális esetben a termék filozófiája és a termék eladásának filozófiája harmóniában van. A mi hármas jelszavunk: érték, élmény, arány. Ennek a zenekarnak a történelmében van három meghatározó karmester-egyéniség: Kocsis Zoltán, Kobajasi Kenicsiro, Ferencsik János. Ezzel a hármas szlogen is érthetővé válik: a kérlelhetetlen törekvés az értékteremtésre, amely Kocsist jellemezte; az őszinte és tiszta élményre törekvés, ami Kobajasit, és a Ferencsik által képviselt klasszikus arányok. Van mire építkeznünk.

Névjegy
Hamar Zsolt Liszt Ferenc-díjas karmester. Budapesten született 1968. október 25-én. Zeneszerzőként diplomázott a Zeneakadémián. Dolgozott Lorin Maazel asszisztenseként, 1997 őszén – Kocsis Zoltán meghívására – az NEFZ első állandó karmestere lett. 2000-től 2009-ig a pécsi Pannon Filharmonikusok zeneigazgatója, később a zürichi operaház karmestere és a Hesseni Állami Színház főzeneigazgatója.

Hamar Zsolt: Kocsis a mesterem, mentorom, példaképem volt

Publikálás dátuma
2017.04.11. 07:47
Az új zeneigazgató szerint Kocsis Zoltán helyébe nem léphet senki FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM
Érték és élmény aránya jelöli ki a Nemzeti Filharmonikusok (NFZ) útját, mondja Hamar Zsolt, az együttes új zeneigazgatója, akivel örökségről, célokról, jövőről – és Kocsis Zoltánról beszélgettünk.

– Mi volt az első gondolata, amikor felkérték a NFZ zeneigazgatói posztjára?

– Hogy nem vállalom.

– Miért?

– Nekem Kocsis a mesterem, mentorom, példaképem volt, de annál sokkal több. Az én egész zenei világlátásomat jellemző koordinátarendszer origója. Mindig mindent hozzá hasonlítok, viszonyítok. Ez a zenekar, ez a pozíció – ez ő. Nem gondolhatom, nem is akarom gondolni, hogy a helyébe tudnék lépni.

– Hogyan lett a visszautasításból kinevezés?

– Többször megkérdeztek, én pedig visszakérdeztem: mi a cél? Mi a feladat? Ha Zolit pótolni, akkor nem vállalom. Ha az ő örökségét minél inkább tiszteletben tartva, ápolva valami újat alkotni, akkor kezdjünk el beszélgetni. Ha vannak közös pontok az én elképzeléseim, a zenekaré és a fenntartóé között, próbáljuk meg.

– Beszélt valaha Kocsis Zoltánnal az ő utódlásáról?

– Soha. Zoli nem akart meghalni. Nem akarok azok közé tartozni, akik melldöngetve bizonygatják, hogy ők voltak az egyetlen barátai. Noha ő egy levelében engem barátjának nevezett, én mindig is mester és tanítvány viszonyként éltem ezt meg, akkor is, amikor ő a legőszintébb, legegyenesebb kollegialitással közelített hozzám. Zoltán tele volt tervekkel, álmokkal: olyan koncertprogramokat állított össze, amelyekbe sok, korábban általa nem vezényelt mű került. A halála pillanatáig fejlesztette magát.

– Az évadokon átívelő tervet megtartja?

Természetes, hogy vannak ilyenfajta, évadokon átívelő ciklusok, zenekarfejlesztési programok, ezek mindenképpen kellenek. Bizonyos szerzőket, műveket játszani kell, nem csak azért, mert a hallgató hálás érte, hanem mert a zenekar attól fejlődik. Beethoven például központi helyen áll a zenekari játék időskáláján: segítségével korábbi és későbbi korszakok zenéje is jobban játszható. Aztán vannak a személyes súlypontok: amely szerzőkkel nekem magamnak van közlendőm. Nem tartom bűnnek, ha adok nekik egy esélyt. Ilyen például Bartók.

– Gondolom, sejti, mi a következő kérdésem…

– Persze: hogy Zoli minden idők legnagyobb Bartók-interpretátora volt, miként lehet utána folytatni? Emberi és szakmai okokból mi most egy évig nem játszunk Bartókot. A gyászév arra is jó, hogy egy kicsit kimenjen belőlünk az, ami ő volt, s utána kicsit máshogyan, az általa lefektetett alapokon játsszunk Bartókot. Ezt ő is így várná el, azt hiszem. Zoltán tiltakozna a leghevesebben, ha megpróbálnánk utánozni. Azon pedig, hogy az NFZ-ből Kocsis Zoltán Emlékzenekart csináljunk, valószínűleg nagyon nevetne.

– Mi a helyzet a Bartók-összkiadással?

– Ebben nem én döntök, de elfogadom majd a döntést. Az én véleményem az, hogy befejezetlensége ellenére ez egy nagyon komplex és komplett művészi egész, amit most nem kell folytatni.

– Miért nem reagál, reagált a kinevezése körüli vitára, felhajtásra?

Nem akarom az esetleges reakcióimmal hitelesíteni ezeket az akciókat. Nekem egy feladatom van: tenni a dolgomat, lehetőleg jól. Ha sikerül, akkor ezek a rosszízű, bántó szándékú megjegyzések okafogyottakká válnak. A következő évaddal kapcsolatban rengeteg feladatunk van: arra szeretnénk koncentrálni.

– Idő előtt jött el a Pannon Filharmonikusok éléről, de Németországban sem kívánta meghosszabbítani a szerződését. Nehéz embernek tartja magát?

– Számomra fontos értékek érdekében hajlamos vagyok harcolni. Máskor meg kompromisszumkész vagyok. Csapatjátékosnak tartom magamat, de szenvedélyes művésznek is. Nagyon jól tudom motiválni a körülöttem lévő embereket. Pontosan tudom, melyik döntésemet miért hoztam meg. Kifejezetten büszke vagyok például arra, hogy sem akkor, sem azóta nem vertem nagydobra, miért jöttem el Pécsről. Nem piszkítottam a fészekbe, amelyben tíz éven át hittem és az otthonom volt. Felvállaltam, hogy még a közvetlen kollégáim nagy részének sincs halvány gőze sem a miértemről.

– Nem túl kockázatos ez a kinevezés az ön karrierje szempontjából?

– Ez utólag dől majd el. Nem lehet úgy nekikezdeni egy hangversenynek, hogy én most minden idők legjobb Beethoven V. szimfóniáját fogom vezényelni. Jól és hitelesen kell. Ha a hallgatók közül bárki is azt gondolja, hogy ez minden idők legjobbja volt, akkor örülök. Ha szimplán jónak mondják, annak is. Ha borzalmasnak, el kell gondolkodnom, igaz-e.

– Emberileg mit jelent önnek ez a feladat?

– Én ezt a zenekart huszonöt éve ismerem. Kisdiákként nem Led Zeppelin-plakát volt az ágyam fölött, hanem az Állami Hangversenyzenekaré. A mai napig el tudom sorolni az 1985-ös ÁHZ tagságát. Konzisként mindig piros betűs ünnep volt, amikor a Zeneakadémián az ÁHZ játszott. Ez például belejátszott a döntésembe. Eléggé óvatosan kezdtem amúgy hozzá: megkérdeztem a muzsikusokat, mit gondolnak erről. Jó visszajelzéseket kaptam, ez is erőt adott.

– A tervek egyike a külföldi jelenlét erősítése. Mennyire eladhatók ma a magyar zenekarok?

– Ez országonként más. Van, ahol szinte önmagában az, hogy Magyarországról jövünk, belépőkártya. Máshol olyan gazdag belső zenei kínálattal élnek, hogy nehéz külföldiként bekerülni. A nyolcvanas-kilencvenes évekhez képest van egyfajta bezárkózás, befelé fordulás, erősödő, részben jó, részben rossz kulturális nacionalizmus. Ez érthető történelmi periodicitás: a nagy nyitás után a belső értékeinkre koncentrálunk. De van egy művészi és üzleti értelemben vett stratégiánk arra, hogyan hódítsuk meg a világot.

– Operaénekeseknél néha igazságtalanul sokat számít a csomagolás. Így van ez a zenekarok esetében is?

– Igen és nem. Igen, mert a kommunikáció a közönséggel, a szakmával vagy éppen a fenntartóval nagyon fontos. Épp ezért jól kell becsomagolnunk magunkat. És nem, mert fordítva is igaz: hiába lenne kiváló a csomagolás, csak az önmagában nem lenne elég. Ideális esetben a termék filozófiája és a termék eladásának filozófiája harmóniában van. A mi hármas jelszavunk: érték, élmény, arány. Ennek a zenekarnak a történelmében van három meghatározó karmester-egyéniség: Kocsis Zoltán, Kobajasi Kenicsiro, Ferencsik János. Ezzel a hármas szlogen is érthetővé válik: a kérlelhetetlen törekvés az értékteremtésre, amely Kocsist jellemezte; az őszinte és tiszta élményre törekvés, ami Kobajasit, és a Ferencsik által képviselt klasszikus arányok. Van mire építkeznünk.

Névjegy
Hamar Zsolt Liszt Ferenc-díjas karmester. Budapesten született 1968. október 25-én. Zeneszerzőként diplomázott a Zeneakadémián. Dolgozott Lorin Maazel asszisztenseként, 1997 őszén – Kocsis Zoltán meghívására – az NEFZ első állandó karmestere lett. 2000-től 2009-ig a pécsi Pannon Filharmonikusok zeneigazgatója, később a zürichi operaház karmestere és a Hesseni Állami Színház főzeneigazgatója.