Legjobb barátaim vádolnak gyakran azzal, hogy optimista vagyok. Azt mondják például: „Menthetetlenül optimista vagy.” Vagyis: lehetetlen kirángatni téged ebből a sajnálatos állapotból. Egy nagyra becsült filozófus barátom egyenesen naiv optimistának tart. Ezt a jelzőt egyenesen megtiszteltetésnek veszem, mert a rácsodálkozó, gyermeki naivitást a kreativitás kútfejének tekintem. Persze idézhetnék szakirodalmat, akár arról is, hogy az optimizmus milyen jó hatással van az egészségre, de az könnyen elérhető a Google-on. Így inkább saját magamat hozom fel példának arra, hogy a naiv optimizmus minden akadályt áthidalhat vagy legyőzhet.
Hatéves lehettem, amikor megragadott Lukács evangélista örömhíre arról, hogy Jézus egyszer így szólt a sokasághoz: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket (…), mert ilyeneké az Isten országa.” Képes katekizmusom tanulmányozásában hamarosan eljutottam odáig, hogy felismertem: a Teremtő a saját képmására, tehát alkotónak teremtett minket. Pár év múlva aztán arra is rájöttem, hogy miután világunk létrejöttének hetedik korszakában a Teremtő nyugdíjba vonult, ránk hagyta az alkotást annak minden gyötrelmével és gyönyörével együtt.
Az alkotás gyönyörét akkor ismertem meg – a gyötrelmét ennél csak sokkal később –, amikor kép nélküli könyvek szavait képekké formáltam. Aztán az ostrom alatt fel kellett hagynom az olvasással, miután a padlóviaszból és függönyzsinórból készült mécsesekből is kifogytunk. Egy ideig még ment a Capitaly a pincében, de amint a belövések sűrűsödtek, azzal is fel kellett hagynunk, mert nemcsak a bábuk, de a dupla-szállodák is ugrálni kezdtek. A kályha táncoló fényét körülülve már csak a körmesélés maradt.
Amikor a bátyám és nővérem kifogyott a mesékből, magamra vállaltam az ő sorukat is. Egy pillanatra sem akartam elnémulni, nehogy édesanyám arra kérhessen minket, hogy mondjuk vele az Üdvözlégy Máriákat. Az ostrom előtt az ilyen kérésnek szívesen eleget tettem, de akkor és ott, az óvóhelyen nem volt jó kimondani: „…most és halálunk óráján. Ámen.”
Meséim hamarosan Indiába röpítettek: jó volt minél távolabb lenni a lángba borult Európától. Pláne amikor a főszereplőm, Brodin felfedezett egy rádióhullámokkal működő telepatikus szuggeráló módszert, amely a legádázabb ellenségeket is képes volt kibékíteni. Már harmadik napja meséltem Brodinról, amikor a kéményünket ért találat akkora robajt okozott, hogy ijedtemben mégis elhallgattam. Akkor talán még a halálunk órájáért is szívesen imádkoztam volna, de anyám nem kezdett bele az Üdvözlégybe, hanem odasúgta nekem: „Folytasd csak, Lacikám, mesélj a békéről.” Olyan áhítattal mondta ki a szót: „béke”, ahogy imádkozni szokott.
Persze a sors az ostrom után is próbára tette pozitív gondolkodásomat. Nem a kitelepítésre gondolok, mert Jászkiséren sosem hittem el a pesszimistáknak, hogy onnan majd továbbvisznek Szibériába. Hamar hozzászoktam a kemény munkához, és szívesen gondolok vissza az ott töltött két évre, mert rengeteget tanultam a helyiektől és a sokféle hivatást képviselő pestiektől egyaránt.
Amikor azonban munkaszolgálatos katonaként ötszáz méter mélyre küldtek le dolgozni a komlói szénbányába, beletelt néhány hétbe, hogy megszokjam: a derékvastagságú támfák reccsenése, hasadása nem okvetlenül az embert élve eltemető beomlás előjele. És a pokoli hőségben a szénporral fedett meztelen testekre zebracsíkokat rajzoló verejték sem jelenti azt, hogy Dante infernójánál is pokolibb helyre kerültem. Hamarosan kettős műszakokat vállaltam, mert smasszer-tisztjeink nem mertek lejönni a veszélyesebb helyekre, úgyhogy amikor lelassult vagy leállt a fejtés, a szállítóvágat magányában áldozhattam első szerelmemnek, az írásnak.
Végül is nemcsak a gondolataim szabadultak ki a bányából. Már éppen az járt a fejemben, hogy leszerelésem után is szénbányász maradok, mert akkor bizonyára békén hagynak a komcsik, amikor hírét vettük a forradalomnak. Nyomban leszereltük a tisztjeinket, és siettünk volna Pestre. Volna, mert akadályokba ütköztünk, ahogyan költői túlzásokkal Örökség című regényemben megírtam, amelynek adhattam volna A remény győzelme címet is.
Persze később is akadtak életemben reménytelenségre okot adó helyzetek. Ilyenkor azzal biztattam magam, hogy akkor sincs miért aggódnom, ha reálisan legfeljebb egy a százhoz az esély, hogy sikeresen túljutok az akadályon, hiszen egyszer már győztesként kerültem ki abból a versenyből, amelyben kevesebb mint egy a négymillióhoz volt az esélyem. A nagy akadályversenyre gondolok, amelyben több mint négymillió ondósejt közül az nyerte el a petesejtet, akiből én lettem.
Ebből a szempontból mindannyian, akik élünk, tekinthetjük magunkat eredendően győztesnek. A lényeg azonban az, hogy optimistának lenni elsősorban azt jelenti, hogy mi határozzuk meg önmagunk számára, mit tekintünk győzelemnek. Mert ha mást nem, a félelmet, a reménytelenséget, a pesszimizmust a legreménytelenebb helyzetben is legyőzhetjük. És az optimista saját tapasztalatból tudja, hogy ha legyőzi a félelmét, új, addig nem is sejtett lehetőségek nyílnak meg előtte.
2010 áprilisában, az országgyűlési választások előtti napokban körülöttem már mindenki feladta a reményt. Az én optimizmusom viszont megkapaszkodott egy szalmaszálban, és április 6-án, az ítéletnapi hangulat közepette megjelentettem a galamus.hu-n Az utolsó pillanat nyerő stratégiája című cikkemet, amelyben ezt írtam:
„…a ballib-konzervatív győzelemnek nagyon nagy, közel 100 százalékos az esélye, ha nem a miniszterelnökség reménytelen – vagy éppen sok kiábrándult támogató által egyáltalán nem vágyott – elérését tekintjük győzelemnek. A demokrácia győzelme az, ha van egy kormányzásra képes többség, és azt hatásosan ellenőrizni, egyeduralmát gátolni képes ellenzék. (...) A magyar Alkotmány szerint ez elérhető az egyharmad plusz egy mandátum megszerzésével a politikai spektrum nem kormányzó, együttműködésre képes oldala által. (…) Még van néhány nap, és az első forduló után további két hét, hogy a demokratikus erők kampányukat erre a nyerő stratégiára összpontosítsák.”
A kevesebb mint kétszázaléknyi fideszes mandátumelőnnyel elért kétharmad megakadályozható lett volna, ha az egyharmad plusz valahány mandátum megszerzésére összpontosítunk, és nem egy teljesen esélytelen miniszterelnök-jelölttel próbáljuk mozgósítani az apátiába süllyedt választókat.
Persze a kétharmados katasztrófa után is kellett találnom reményt. Abba kapaszkodtam bele, hogy a futballhuliganizmus szintjére süllyedt nyolcéves küzdelem után a kétharmados győzelem kihozhatja Orbán Viktorból a sportembert, aki kezet nyújt a legyőzöttnek. Nem ez történt. Igaz, a mieink se nagyon adták jelét fogadókészségnek. Pedig lehet, hogy akkor nem uralkodott volna el annyira rajta az arrogancia, amely mára megfosztotta az ítélőképességétől, ami abból is világosan látszik, hogy pávatánca közben már nem veszi észre a banánhéjakat.
Az optimizmus táptalaja a reménynek, amely nem más, mint a jövőbe vetett hit. Márpedig hit nélkül élni egy pesszimista sem tud. Ezért ha nem képes hinni önmagában, égi vagy földi istenekbe kapaszkodik. Ahelyett, hogy elfogadná az optimista krédót, amely az egyik publicisztikai gyűjteményem címe is: Nekünk kell megváltanunk magunkat.
Az optimizmus jövőbe vetett hitével áll szemben a pesszimizmus dagonyázása a múlt (vagy a jelen) miazmás sarában, és aki ebbe belesüllyed, maga is fertőzővé válhat. Ezért terjed úgy a pesszimizmus, mint a fekete halál. Fél évvel ezelőtt egy héten át böngésztem a balliberális sajtót, de egyetlen pozitív, reményt keltő mondatot sem találtam. Ezért puszta önvédelemből tudatosan elkerültem a pesszimizmus miazmáját legkoncentráltabban árasztó forrásokat. Na meg azért is, mert be kellett látnom, hogy azokat az írásokat, amelyek meg merték említeni, hogy van még némi remény, a kutya sem idézte. Bezzeg rendszeresen kaptam linkeket, hogy nézzem meg, milyen jól megírta megint X. Y., hogy még annál is reménytelenebb a helyzetünk, ahogy azt N. N. írta meg múlt héten.
A ma lelkesen tüntető fiatalokról nem mondhatjuk, hogy reményvesztettek, de aligha van meg az a történelmi perspektívájuk, amelyből túlláthatnának a következő pár éven. Tavaly találkoztam olyan fiatalokkal is (nem a maiakra gondolok), akik a politikai szerepvállalásukról akartak beszélni velem. Hamar kiderült, hogy 2022-ben gondolkoznak. Sőt úgy tűnt, remélik, hogy 18-ban nagyobbat veszítünk, mint 14-ben, mert akkor 22-ben annál nagyobb szükség lesz rájuk. Nem tudtam rávenni őket, hogy lássák be: egy vesztes 18 után aligha lesz 22…
Éppen az az optimizmus és a mai fiatalság erénye, hogy szembe mer nézni a jövővel, míg a pesszimisták éveken át a homokba dugták a fejüket.
