Formieren the big dallam

Egyetlen dolog jobb, mint a Budapesti Fesztiválzenekart hallgatni: benne ülni. Az egyetemes zenetörténet szempontjából persze az az optimális, ha nem csinálok semmit, csak megbújok csendben – merengek a BFZ óbudai próbaterme előtt. Ám hamar kiderül, naivabb vagyok, mint az egyszeri hegedűművész, aki elkezdte tanulni Brahms D-dúr hegedűversenyét.

Dénes Roland timpaniművész hangszerének fedezékében keresek helyet magamnak. A terem – pontban tíz órakor – egy szempillantás alatt elcsendesedik: belép az ajtón Fischer Iván. Egyetlen számot mond be csupán, s a rézfúvósok játszani kezdenek: a Fesztiválzenekar minden próbája egy Bach-korállal indul. Olyan ez, mint a reggeli imádság: a feladatra hangolja a lelket.

Csakhogy amikor átadnám magam a műélvezetnek, Fischer az ajtófélfa mellé húzódik, s a pulpitusra valaki más lép: Philipp György karnagy.

Értetlenségemet látva megsúgják: a Fesztiválzenekar a nagy sikerre való tekintettel rendszeresítette az énekprodukciót a koncert végi ráadásban: mindig az adott műsorhoz illő dalmű dukál. Most egy francia barokk darabot kezdünk tanulni. Bazsinka József tubás kaján vigyorral nyújtja át az ötszólamú kottát. Itt a potyautasnak is dolgoznia kell. Ha riportot akar, tessék énekelni. Fischer helyeslőn bólint.

„Nem minden együttes képes arra – írta a múlt évadban a The Times kritikusa –, mint a Budapesti Fesztiválzenekar: úgy befejezni egy hangversenyt, hogy kórusba rendeződve elénekeljen néhány a cappella Brahms-kórusművet.” Pechemre a Fesztiválzenekar igen.

Fischer Iván karmester FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM

Tizenegykor jön Fischer. Ha a zenélés sport lenne, ez átmozgató edzés: apró finomítások, minden flottul megy. Svájci óra, svéd csapágy – ezek jutnak eszembe, miközben figyelem azt a profizmust, amivel Fischer legkisebb rezdüléseire reagálnak a muzsikusok. A karmester három nyelven instruál, mégsem értek egy büdös szót sem: szótöredékek hangzanak el csupán, s mégis mindenki tudja, mit akar azzal közölni, hogy formieren the big dallam. „Nem az a lényeg, hogy újra meg újra eljátsszuk a művet, hanem hogy közben mitől javul. Hogy a mondataim mire fókuszálják a figyelmet. Mintha valaki írni tanulna, s az, amit én mondok, csupán annyi: lazítsd ki a könyököd, nem kell olyan közelről nézni a papírt.”

Maradunk a franciáknál, de ugrunk néhány száz évet: Debussy, Ravel, Satie a menü. Az utóbbi alkotta meg a bútorzene – musique d’ameublement – fogalmát, az olyan muzsikáét, amelyre nem kell különösebben figyelni, egyszerűen csak karaktert ad a térnek. Satie Gymnopedie-it hallgatni Debussy hangszerelésében és a BFZ előadásában olyan érzés, mint bebújni egy nagy szekrénybe, csupa jóillatú, puha ruha közé.

„A zenekar saját hangja olyasmi, mint a karizma – magyarázza a szünetben Fischer. – Akkor van meg, ha valaki őszinte. Ha a produkció mögött nincsenek megfontolások, ha gátak és kontroll nélkül játszik.”

Szünetben segítek megtartani egy fémrudat, amíg szigetelő szalaggal vonja be Herboly László ütőművész, hogy ne szóljon olyan élesen. Majd hallani fogom, miért, nyugtat meg. És igaza van.