A neve ajánlólevél volt minden pályakezdőnek. Aki azzal kopogtatott be a kilencvenes évek elején valamelyik szerkesztőségbe, hogy az újságíró iskolában Földes Anna növendéke volt, nagy eséllyel találtak neki valamelyik sarokban egy asztalt. Született pedagógus volt, aki nemcsak a szakma fogásait adta át növendékeinek, hanem az emberi tisztességet, a riportalany és a téma iránti alázatot is.
Annak a nemzedéknek volt az egyik utolsó tagja, akit az élet alaposan próbára tett. „Szabályos kispolgári életet éltünk, ami 1944-ben összedőlt”, mesélte egy interjúban, és ez mindent elmondott: a munkaszolgálatra behívott édesapáról, a deportálásból soha vissza nem tért mamáról, az elveszett lakásról, a családi békéről. Számára mindig egyetlen mérce volt: a legjobbnak lenni abban, amit csinál, s ez az irodalom, illetve az újságírás volt. Mint akkoriban sok fiatalt őt is magukkal ragadták a „fényes szelek”: a Diákszövetség aktivistájából 1952-ben az Irodalmi Újság munkatársa lett, aztán ’56 novemberében,mint sokan mások, ő is utcára került. Apósa, Horváth Zoltán, a Népszava egykori főszerkesztője, adta élete legfontosabb tanácsát: dolgozzon a Nők Lapjának. Azt gondolta, rövid kitérő lesz csupán - több mint három évtized lett belőle. A csaknem egymillió példányos hetilap rovatvezetőjeként lett a kulturális újságírás „nagyasszonya”. A rendszerváltást követő években vette át az újságíró iskola vezetését, kollégáink nemzedékei kerültek ki a keze alól. A Rózsa Ferenc-díj, a MÚOSZ Aranytoll életmű díja ismerte el munkásságát.
