A húrok közé csaptak

Nehéz volna azt állítani, hogy 2010 óta a Nemzeti Együttműködés Kormányát kizárólag a művelt állampolgárok milliói utáni vágy vezérelte. A minap azonban felcsillant a remény: egy év múlva minden iskolában lesz pianínó.

Kodály országában még mindig sok családban megvan a zenei alapműveltség iránti polgári igény, népszerű a zenetanulás, a zeneiskolavezetők hosszú várólistákról mesélnek. Meg tönkrement hangszerekről. A lányom zongoraórái sem azért zajlanak a lakásunkban, mert tanára szereti az otthonos légkört, a zeneiskolai pianínók állapota zavarja haza őket. 2010 óta nemhogy újak vásárlására, de karbantartásra sem jutott pénz.

De elérkezett az idő, a Nemzeti Együttműködés Kormányát érdekelni kezdte a nemzeti hangszervagyon. Balog Zoltán miniszter az alapos átgondolás után kiválasztott Katolikus Rádióban felidézte, hogy Kocsis Zoltán zongoraművész szóvá tette, miért nincs minden magyarországi iskolában zongora vagy legalább pianínó. "A Kodály-évhez kapcsolódva, Kocsis Zoltán inspirációjára" indított programban, mint a minisztérium - szintén alapos, napokig tartó átgondolás után küldött - válaszából megtudtuk, a ciklus végéig 3000 hangszert vásárolnak.

Kocsis Zoltán hatott a kormányra. A profizmusa azonban, úgy tűnik, nem. A szakértő szerint ennyi jó hangszert egy év alatt lehetetlen ugyanis beszerezni, s ha az Emberi Erőforrások Minisztériuma tudja is a megoldást, megtartja magának. Nem adnak információt arról, hogy hány iskola szeretne hangszert, kik adnak tanácsokat a megvételre érdemes pianínókról, rejtély, hogy új vagy használt hangszerekben gondolkodnak-e, talány a szerintük lehetséges gyártók sora és hogy mennyi pénzt szánnak e célra.

Az elmúlt évek közpénz-költésekkel kapcsolatos tapasztalatai minimum gyanakvásra ösztönöznek. Keresem, hogy kinek jó ez az egész. Pedig egyszerűen csak örülnöm kellene az új kalapácsoknak, húroknak és billentyűknek.