Sam Peltzman – a Chicago-i egyetem tanára - 1975-ben hozta nyilvánosságra a biztonsági öv használatával kapcsolatos kutatásainak eredményeit. Az adatokból meglepő következtetésre jutott: a súlyos sebesülések számának csökkentését célzó biztonsági öv kötelezővé tétele, inkább növelte (!), és nem csökkentette a halálos közúti balesetek kockázatát. A nevét viselő Peltzman-hatás ezt így magyarázta: a biztonságukat garantáló sokféle eszköz tudatában a vezetők veszélyérzete „kikapcsolt” és ez - nem várt mellékhatásként - kockázatkereső és felelőtlen viselkedésre ösztönözte őket. Ez azután nagyobb sebesség öntudatlan vállalását és az indokolt óvatosság figyelmen kívül hagyását váltotta ki. Így a súlyos balesetek száma, ahelyett, hogy csökkent volna, éppen növekedett.
A Peltzman-hatást - a kockázatokat csökkentő szabályozás előidézte növekvő veszélyeztetettséget - azután több területen, a gyermekjátszóterektől egészen a szexuális viselkedésig kimutatták. Amióta környezetünket - saját védelmünkben - telerakjuk védőhálókkal, biztonsági berendezésekkel, pótfékekkel, a hatás az élet minden területén felbukkan. Mi magunk teremtünk olyan körülményeket, hogy megfontoltság nélkül, szinte vakon is nyugodtan mozoghassunk. Ám ennek nem szándékolt, és nem is várt következményei lettek. Megszokunk és arra hagyatkozunk, hogy életüket a biztonsági berendezések „párnázzák ki”. A megszokás azután beépül tudatalattinkba és ösztönszerűen újraértékeljük környezetüket. Viselkedésünk – magunk számára észrevétlenül - eltolódik a megfontolatlanság irányába.
A Peltzman-hatás univerzális érvényesülése miatt nem meglepő, hogy felbukkant a politikában is. Az európai polgár több évszázadon keresztül sok áldozatot hozott a demokrácia létrejöttéért és a szabadságáért. A súlyos ár arra intette: vigyázzon drágán megszerzett jogaira. Szemmel tartotta a politikusokat, nyomon követte a filozófusok vitáit, komolyan vette választott képviselőinél a szavak és a tettek különbségét, és természetesnek tartotta a szavazásokon való részvételt. Tudta, a demokrácia ugyan a fékek és ellensúlyok intézményin nyugszik, de működtetni maguk a polgárok működtetik. Az európai demokrácia sikereiben ezért a kifinomult intézményrendszer mellett a polgároknak az a - szinte az ösztönükbe égetett – tapasztalata játszott közre, hogy ügyelniük kell a demokrácia játékszabályainak szigorú betartására. A két pusztító világháború, a holokauszt, valamint a hitleri és a sztálini diktatúrák fájdalmas emléke azután végképp megfontolásra késztette őket. Nem kellett tehát az európai polgárt - miként a tapasztalt autóst sem kell a síkos úton - arra figyelmeztetni: válasszon megfontoltan, döntsön óvatosan és ellenőrizzen szigorúan.
Ám az elmúlt évtizedekben két fontos változás következett be. Egyrészt, a korábbinál modernebb, újabb fékkel és biztonsági eszközökkel - az egyéni jogok „szóvivői”, civil szervezetek, stb. – „felszerelt” kormányzási rendszer jött létre. És egyszer csak az a képzete támadt a polgárnak, hogy - miként a modern gépkocsiban – abszolút biztonságban van. A rendszer szinte a beavatkozása nélkül, automatikusan működik, ellenőrzi és kiigazítja magát. Neki semmi mást nem kell tennie, mint időközönként felpillantani és rámutatni valakire, aki éppen elé bukkan és ráruházni a felelősséget. Másrészt, felnőtt egy új generáció, amelyik a demokráciát készen kapta. Ők a szélesülő egyéni jogokat eleve adottként fogták fel. A régi nemzedékekben tehát elhalványult, míg az újakban ki sem alakult tapasztalat, hogy milyen fojtogató lehet a szabadság hiánya.
A demokrácia léte egyszer csak a napfelkelte szükségszerűségével bekövetkező természeti törvénynek tűnt. A noszogatásra, hogy védje meg, a polgár csodálkozó kérdéssel válaszolt: miért kellene mozgalmat hirdetni a napfelkeltéért? Egyre kevésbé akaródzott tehát körmére nézni a politikusoknak, kiállni a véleményért, ellenőrizni azokat, akik a közösség ügyeit a megbízásából intézik. Figyelme lankadt, óvatossága elpárolgott, megfontoltsága alább hagyott. S míg korábban aggodalmaskodva latolgatta a lehetőségeket, most - abban a hitben, hogy élete mostantól „sínen van” - megnyugodva hátradőlt. Ám váratlanul – és fenyegetően - Európa egyre több válsággal szembesül. És ebben a politikai helyzetben veszélyt felidézően bukkant elő a Peltzman-hatás.
A kockázatok növekedése, összekapcsolódva a veszélyérzet megszűnésével, súlyos helyzetet idézett elő. A gazdagság működtetése a globalizáció körülményei között szigorú mérlegelést igényel. A társadalmi és politikai környezet összetettebb és egyre kevésbé átlátható lett. Ebben a helyzetben a polgár úgy minimalizálhatja a kockázatokat és a veszélyeket, ha megérti kaotikus világát, és egyben kételkedik a fűt-fát ígérő demagógok igazában. És itt lép be a Peltzman-hatás: az európai polgár részben elfelejtette, részben meg sem tanulta gyakorolni az óvatosság és a megfontoltság erényét. Nem is sejti, hogy - amiként egy elhibázott mozdulat az autó volánjánál - egy át nem gondolt lépés mint a Brexit vagy az illiberális autokraták megválasztása, katasztrofálisan elronthatja jövőjét.
Az európai polgár mostani viselkedése ahhoz hasonlít, amikor - egy forró hétvége után - vasárnap este egyszerre indul vissza mindenki a Balatonról. Őrült rohanás, mindenki előz és a sávok között cikázva, a leálló sávon rohanva előre, igyekszik megelőzni a többieket, hogy még elérje kedvenc TV műsorát. Váratlanul – bár erre figyelmeztették – szemerkélni, majd egyre erősebben esni kezd az eső, végül szinte átláthatatlan vízfüggöny zuhan az autópályára. Néhány éve ugyanez a helyzet súlyos tömegbalesetet idézett elő. A rádió most is figyelmeztet: lassíts, vezess óvatosan. Ám az emberek – fékezés nélkül – rohannak tovább, inkább telefonálgatnak és posztolni kezdik az autópályán feltűnő balesetek képeit. Így készül a közúti katasztrófa. Miért kell drága Európánknak egy újabb társadalmi katasztrófát végigélni, csak hogy újra megtanuljuk: a szabadság és a demokrácia elég fontos ahhoz, hogy óvatosságot és megfontoltságot tanúsítsunk életünkben.
