A gimnáziumban, ahová jártam, egyszer sem kaptam négyesnél jobb jegyet a fogalmazásaimra, és nem javasoltak továbbtanulásra az írásbeli kifejezőkészségem gyengesége okán. Azóta nem hiszek a tudást és az előmenetelt kizárólag érdemjegyekben mérni képes rendszerekben - de vannak keményebb ellenérveim is. Alanyi pedagógusként és szülőként arról is értesültem ugyanis, hogy léteznek diákok (nagyjából a teljes populáció ötödét adják), akik objektív okokból nem tudnak értékelhető teljesítményt nyújtani egyes tárgyakból. Őket jelenleg egy bürokratikus, sokszor megalázó procedúra után mentesíti az állam az osztályzás alól, ám aki azt hiszi, hogy onnantól könnyű nekik, próbálja megnézni a gimnáziumi fizika- vagy kémiaanyagot egy diszkalkuliás szemével, abban a tudatban, hogy a matek-felmentés nem érvényes a fizikára meg a kémiára. (Sokszor még a matematikára sem teljesen: több iskolában is találkoztam az „ő is megírja a dolgozatot, de a számolásos példát nem kell megcsinálnia” típusú, emberileg és szakmailag is értelmezhetetlen hozzáállással.) A példánál maradva: a számolási képességzavarral küzdőket számtanból kényszer-osztályozni semmivel sem kisebb barbárság, mint a láb nélküliekkel maratont futtatni – illetve annyival rosszabb, hogy a kötelező érdemjegy nemcsak megalázza, de a továbbtanulás lehetőségétől is elzárja az érintetteket.
Száz éve küzd a magyar oktatás a kényszerrel, hogy mindenkit ugyanahhoz az elvont mércéhez képest akar besorolni, miközben a világ már rég nem a sztenderdizálható lexikális tudást, hanem az alkalmazkodási, együttműködési, tanulási képességet várja el. A szisztémánkba az „átlagostól” lefelé és felfelé eltérők sem férnek bele: a túlteljesítők közül a szerencsések az alternatív iskolákban kötnek ki, az alsóházat pedig most a Fidesz törné bele újra a jegyrendszerbe. Ez ugyan már a Horthy- és a Kádár-érában sem volt hatékony, meg ráment pár százezer ember jövője, de sebaj, biztosan a Parragh-Orbán tandem tudja jól; hadd kísérletezzenek tovább a gyerekeinkkel, hátha most sikerül.