A pusztulás háza

Lehet olyan ádáz dühvel nézni, hogy az felér egy gyilkossággal. Lehet olyan gunyorosan mosolyogni, hogy az tőrdöfést jelentsen valaki szívébe. Egy gonoszul félrehúzott szájszeglet hathat halálos ítéletnek. Egy kis kézmozdulat pedig végletes elutasításnak. Az Amerikai Elektra mellbevágó előadása az ilyen erőteljes metakommunikációs eszközök elképesztő tárháza. Az Oslóból érkezett Det Norske Teatret a Madách Nemzetközi Színházi Találkozón, a Nemzetiben, mondhatni, hogy kiütéssel győzött, letaglózta és ugyanakkor lenyűgözte a publikumot, totális támadást intézve ellenünk. Persze O'Neill, akit méltán tekintenek a világban elismert amerikai dráma megteremtőjének, ugyancsak nagyon tudott valamit. A görög tragédiákból is sokat merítve, megmutatta, hogy viszonylag jó körülmények között is, amikor az anyagiak nem okoznak komoly problémát, képes ember embernek a farkasává válni, és csaknem, vagy tán a szó szoros értelmében is, lenyúzza a másikról a bőrt, módszeres lélektani hadviseléssel, de akár fizikai erőszakkal. Az Amerikai Elektrából nálunk is született jó előadás, a rút véget ért Tivoli Színházban, Tordy Géza rendezésében, Horváth Lili, Kováts Adél, Alföldi Róbert emlékezetes alakításaival.

O'Neillre hatottak Freud korszakos tanai, darabjaiban igencsak elmélyedt a gyerekkori traumák következményeinek tanulmányozásában, izgatták a lélekben és a testben kóros elváltozásokat okozó elfojtások, és a szexualitás gigászi hatása az egész személyiségre, amely képes a teljes és riasztóan veszélyes elállatiasodásra. Az északi országok művészete, gondoljunk például a Bergman filmekre, hideglelősen tudja ezt érzékeltetni, az emberi kapcsolatokból gyakran olyan ridegség árad, hogy az megborzongató, pedig esetleg csak ketten beszélgetnek egy szobában a vásznon. No valami ilyesmi a norvégok előadása, ami bámulatos szakmai tudással, precíz és sok munkával, és ráadásul pazar fantáziával társul. És a néző totális letámadásával. Az előbbiekkel ugyanis nem elégszenek meg.

Behoznak a színpadra még egy háromtagú zenekart is, melynek muzsikusai szinte egyfolytában játszanak, olykor falrepesztő hangossággal. Megtestesítik a görög drámák kórusát, zenével mondják el a véleményüket, akár élesen ellenpontozva a szöveget. De ennél sokkal többet csinálnak, hozzásimulnak a prózához, vagy éppen vitába szállnak vele, felzárkóznak a főszereplők mellé. A minap a Budapesti Tavaszi Fesztiválon, John Malkovich színészóriás címszereplésével adott A diktátor utolsó beszéde című produkcióban jutott hasonlatosan fontos szerephez, a Művészetek Palotájában, az orgona grandiózus, akár mindent eluraló hangzása. De a norvégoknak még a zene áradása se elég, filmes eszközöket is alkalmaznak, és több kamera segítségével gyakran kinagyítják a színészek arcát, de annyira, hogy akár szemérmetlenül belehatolnak a pórusaikba, és ezzel brutálisan felerősítik az amúgy is meglehetősen beszédes mimikájukat. A szempilla rezdülésének, az orr apró fintorának is kifejező ereje lesz. Ami igen fegyelmezett játékot követel a színészektől, akiknek közben tébolyult indulatokat kell megmutatniuk, és ez az ellentét még tovább fokozza a színpadi feszültséget.

Eirik Stubo nagy előadást rendezett nagy színészekkel. A címszerepet, Elektrát, azaz a huszadik századi változatban Laviniát, Kirsti Stubo adja szédületes energiákkal. Mint egy buldog megy előre, keresi vélt vagy valós igazát, ebből már a kezdetekkor sejthető, hogy kő kövön nem marad, a végzet, a tragédia beteljesedik. Mindenkit elmar maga mellől, és az élete rosszabb lesz, mint a halál, végtelen, szörnyűséges vezeklés. Az akarata diadalmaskodik, de ő maga csúnyán elbukik, és örökre magányossá válik. Feleség csal meg és öl meg ebben a darabban férjet, saját anyja szeretőjét öli meg az elaljasodó mama fia, hogy aztán gyermekei őt is brutális lélektani hadviseléssel a halálba űzzék, ahová Elektra a testvérszerelem után, a fivérét is taszajtja. A Lasse Kolsrud által játszott Brandt kapitány anyával és lányával is összeszűri a levet, közben ő akar bizonyos dolgokért bosszút állni, nem tudva, hogy aki a Mannon családdal kapcsolatba kerül, menthetetlenül a vesztébe rohan. Az idős korában is roppant férfias, de északi szél hidegségű apa, Mannon tábornok, akit Bjorn Skagestad ugyancsak elementárisan alakít, hiába jön már rá, hogy tán figyelni kellett volna a családjára, és szeretni, ekkorra végzetesen késő. Orint, Lavinia testvérét, aki az ókori Oresztésznek felel meg, Torbjorn Eriksen adja egy olyan vehemens srácként, aki rájön, hogy rendszeresen átverték, és ettől igencsak felforr az agyvize. Ez persze pusztító erővé válik. Mannonéké a pusztulás háza.

A produkció kíméletlenül letaglóz, lemegy a poklok legmélyére. Nem kegyelmez a játszóknak és nem kegyelmez nekünk. De tán így érdemes igazán színházat csinálni, ilyen intenzitással, ennyi tehetséggel, ami lehet, hogy a padlóra küld, de aztán fel is emel, mert ritka módon katarzist ad, és lenyűgöz.