A honfoglalás óta újra és újra felmerül a kérdés: hogyan viszonyuljon a magyarság Európához, ahová jóval messzebbről és később érkezett, mint a kontinens népeinek többsége. Koppány vagy Szent István igazát bizonyította-e a történelem? Államalapító királyunk nem Bizáncból, hanem Rómából, a katolikus egyház fejétől kért és kapott koronát. A kereszténységet választotta és bajor hercegnőt vett feleségül. Így kötötte a magyarság sorsát több mint ezer évvel ezelőtt Európához. Hazánk őt követő királyai is inkább Nyugat, mint Kelet felé fordultak. A felvilágosodás kora és a francia forradalom óta egyértelművé vált, hogy Magyarország számára nem Ázsia, hanem Európa nyugati fele jelenti a példát.
A Horthy-rendszer évtizedeiben a magyar értelmiség jelentős része inkább a nyugat-európai országokhoz és Amerikához vonzódott, mint a hitleri Németországhoz. A második világháború után tovább erősödött a gazdaságilag gyorsan fejlődő, magasabb életszínvonalat elért és demokratikus nyugati országok vonzereje, míg a szovjet rendszert a magyarok többsége idegennek tartotta. Az 1957-ben aláírt Római Szerződéssel létrehozott Közös Piac azonban elérhetetlen álom volt Magyarország és a szovjet blokkhoz tartozó többi ország számára.
Az 1989-90-es rendszerváltás teremtette meg a lehetőségét annak, hogy hazánk az évtizedek óta irigyelt Nyugat felé forduljon, a demokratikus jogállamok, a piacgazdaságként működő országok közösségéhez csatlakozzon.
A szovjet blokk országai közül hazánk volt az egyetlen, amelyik már a nyolcvanas évek elejétől óvatosan elkezdte előbb a gazdasági, majd a politikai kapcsolatok építését az Európai Gazdasági Közösség és a NATO tagállamaival. 1988 őszén Magyarország kereskedelmi és ipari együttműködési megállapodást írt alá az Európai Közösségekkel, ami a diplomáciai kapcsolatok felvételét is magában foglalta. A KGST többi tagállamánál tíz évvel korábban elkezdett nyugati nyitásunknak volt köszönhető, hogy hazánk a rendszerváltás után az elsők között csatlakozhatott az Euro-Atlanti Közösség intézményeihez, így az Európa Tanácshoz, a NATO-hoz és az Európai Unióhoz.
A legbonyolultabb feladatot az Európai Unióhoz történő csatlakozás jelentette. Ehhez ugyanis nemcsak az európai integráció értékrendjét, alapelveit kellett elfogadni, hanem az Európai Unió jogrendjéhez és szabályaihoz kellett igazítani a magyarországi intézményrendszert és jogrendet, a törvényeket és szabályokat is.
Az 1998 márciusa és 2002 decembere között lefolytatott csatlakozási tárgyalásokat az elérhető legjobb feltételekkel sikerült lezárnunk. A megállapodást több mint 80 százalékos többséggel erősítette meg 2003 tavaszán a népszavazás. A csatlakozásról szóló dokumentumot Athénban Medgyessy Péter kormányfővel írtuk alá. Magyarország éppen tizenhárom évvel ezelőtt, 2004. május elsején lett az Európai Unió teljes jogú tagja. Viharos történelmünk során, annyi rossz választás után először sikerült a jó oldalra állnunk
A tagság első hat évében zökkenőmentesen sikerült beilleszkednünk az európai integráció rendszerébe. A régebbi tagállamok Magyarországot az integráció mélyítése és bővítése elkötelezett hívének tekintették. A tagsággal járó előnyök nagy részét az ország lakossága kezdettől közvetlenül is érzékelte. Így az unión belüli utazás, tanulás, munkavállalás és vállalkozás szabadságát. Hazánk gazdasági felzárkózását azóta is segíti az Európai Uniótól évente kapott mintegy nyolcezer milliárd forintnyi nettó támogatás. Ez fedezi a magyar gazdaság növekedésének több mint felét.
2002 és 2004 között külügyminiszterként, majd 2004 és 2010 között az Európai Bizottság tagjaként tapasztalhattam, hogy Magyarország iránt nemcsak az uniós intézmények és a többi tagállam részéről teljes a bizalom, de az Unión kívül is. Ezt mutatta a külföldi befektetők körének bővülése is. Az uniós tagság megnövelte Magyarország nemzetközi súlyát, hiszen egy több mint 500 millió lakosú közösségnek lett a tagja, amelynek gazdasági teljesítménye nagyobb, mint az Egyesült Államoké. Az Európai Unió Kína, illetve az USA mögött a világ második legnagyobb exportőre illetve importőre. A kutatásra és fejlesztésre fordított összegben csak az Egyesült Államok és Japán előzi meg. Az Európai Unió a világ békéjének, biztonságának, stabilitásának, a globális problémák kezelésének egyik legaktívabb támasza, szereplője.
Uniós tagságunknak köszönhetjük, hogy a 2008-09-es pénzügyi-gazdasági válságot egy sor nálunk erősebb gazdasággal bíró, de az Európai Unión kívüli országnál kisebb veszteségekkel sikerült átvészelnünk.
A korábban soha nem tapasztalt. hazánk számára végre kedvező nemzetközi feltételrendszer azonban 2010 tavaszától, az Orbán-kormány hivatalba lépésétől kezdve megtört. Az Európai Unió tisztségviselői és intézményei immár hét éve illetik kemény kritikával az Orbán kormánynak az Európai Unió értékrendjével ellentétes lépéseit. A demokrácia korlátozását, a jogállam leépítését, a kormányzati szintre emelt korrupciót, a normák és szabályok sorozatos megsértését, az Unió egységes fellépését akadályozó külön utas törekvéseit. Az Európai Bizottság néhány napja először tette meg azt, hogy tételesen és nyilvánosan válaszolt a „Nemzeti Konzultáció” hazug állításokra épített, Európa ellenes hangulatot keltő kérdéseire. A legutóbbi napokban immár az Európai Parlament legnagyobb, a Fidesz képviselőit szintén magában foglaló frakciója is nyíltan bírálta Orbán Viktort, kormányát és pártját. Elmarasztaló állásfoglalást adott ki az Európai Néppárt elnökségének múlt szombati ülése is. Az orbáni irányvonal támogatóinak köre az Európai Parlament populista, radikálisan jobboldali, unióellenes csoportjára, a Brexitet, az Egyesült Királyság kilépését szorgalmazó Nigel Farage-ra és Kaczynski Lengyelországot kormányzó, de a közvélemény-kutatásokban már vesztésre álló pártjára szűkült.
A saját európai pártcsaládja vezetőitől kapott kemény bírálatok legalábbis látszólag, vagy néhány órára elbizonytalanították Orbán Viktort, az új Koppányt. Meghátrálni látszott, megegyezési készségét hangoztatta. Sajtóhírek szerint Angela Merkel egy kérdésre válaszolva úgy nyilatkozott, hogy majd meglátjuk, mit fog Orbán Viktor cselekedni. Nyilván eszébe jutott, hogy hányszor mondott már mást a magyar kormányfő Brüsszelben és Berlinben, majd Budapesten. Talán arról is hallott, hogy Orbán Viktor erre a „pávatáncra” nyilvánosan még büszkén hivatkozott is. Óvatossága indokoltnak bizonyult, hiszen a szombati brüsszeli találkozóról azóta már eltérő nyilatkozatok is elhangzottak.
Gyakran kérdezik tőlem idehaza: meddig tűrik még Európa vezetői, hogy Orbán félrevezesse őket, hogy kampányt folytasson az Unió ellen? Korábbi külföldi politikus kollégáim, bal-és jobboldali demokraták pedig azt, hogy meddig tűrik az orbáni politikát a magyar választók? Ez az igazi kérdés! Remélem, hogy legfeljebb 2018 tavaszáig!
