Kívül-belül

A magyarok többsége, ezt mutatják a közvélemény kutatások, az Európai Unió állampolgára akar maradni. És ezt akarja a magyar miniszterelnök is, amint azt a héten tőle magától hallhattuk Brüsszelben. És jó ezt tudni, mi több rögzíteni, most, éppen uniós tagságunk tizenharmadik évfordulóján. Igaz ugyan, hogy a vezető kormánypárt és annak feje - a hűségnyilatkozat dacára - folyamatosan kelti bennünk azt az érzetet, mintha úgy akarna belül maradni a közösségen, hogy egyszersmind kívül is legyen, de lám, az emberek érzik, mit veszítenének a távozással. Nem azért, mert sok pénz érkezik onnan, ezt közvetlenül talán nem is érzékelik a polgárok, hanem mert szükségük van arra a szabad levegőre, amelyet a nyugati szelek hoznak el hozzánk. De, ha ezt itthon oly sokan látják és persze azt is, hogy a kormányzati politika el akarja fordítani ezeket a szeleket, olykor épp keletről várva a friss áramlatokat, ahonnan - a tapasztalatok szerint - sosem jön, vajon miért jutalmazzák népszerűségi pontokkal az ellenük cselekvőt? Hisz láthatjuk: a legújabb felmérések is a Fidesz jelentős fölényét mutatják, ami természetesen az ellenfelek gyengeségéből is táplálkozik, de a masszivitásnak más forrása is van. Kell hogy legyen. Említhetnénk itt a populizmust, a magyarságnak oly fontos nemzeti öntudat táplálását, de akár e nemzetnek szintén lényeges Vezér-imádatát. Valószínűleg mindez együtt juttat el bennünket a megfejtéshez; miért is fogadja el mai népünk ezt az egyszerre kívül-belül politikát. Azt a politikát, amelyet ma már szinte egész Európában átlátnak és bírálnak. Nem véletlen, hogy a brit szélsőséges Unió ellenes párt vezetője magához akarná ölelni a magyar miniszterelnököt; dicsérte és bírálta őt. Dicsérte, mert azonos húron pendülnek, de bírálta mert nem lép tovább, a brexiti útra.

Éppen ezért nyugtázzuk gyorsan, most az évfordulón: még bent vagyunk.