Hazajött József Attila

Új lakó érkezett a fiumeiúti temető síri világába. Új halott, nagy név hordozója: József Attila.

Utolsó versében a halálról írt s a földről, amely befogadja, mint a persely. Harminckétéves volt, de ez a fél emberélet annyira hideg télben és jeges éjszakában telt el, hogy nem remélt már se tavaszt, se nyarat, se tűzhelyet, se családot. Három évtized küzdelmeinek sebeit mégegyszer felmutatta, a szappanfőző József Áron és a mosónő Pőcze Borcsa emlékét elsiratta, a külvárosok keservét néhány keménysodrású versbe öntötte, aztán darabokra szaggatta magát a balatonszárszói tehervonat kerekeivel. Másnap az összes újságok, azok is, amelyek soha egy sorát sem közölték, fájdalomtól elcsukló hangon jelentették a dermesztő hírt: Meghalt József Attila.

Fiatalon halt meg, s iszappá őrölt teste évekig ott nyugodott a szárszói temetőkertben. Rossz izmait a föld férgei, csontjait a föld savai emésztették, de szelleme az idő múlásával egyre nőtt és fényesedett. Kitört a vidéki nyomdákban előállított verseskönyvek oldalairól s tömegeket vonzott mindenüvé, ahol csak megjelent! József Attila neve program és követelés lett.

Mivel tett szert ez a fizikai állapotában vézna költő ekkora hatalomra? Mi tette szellemi nagyhatalommá? Míg élt, cérnaszálon csüngtek napjai, a holnap és a holnapután végtelenbe vesző bizonytalanság volt előtte. A tragikus halál megvilágosította és megtisztította életét. Az üres kondér és az elérhetetlen havi 200 fix problémáiból kibontakozott a külvárosok népéért vívott elszánt küzdés, a magyar falu megmentésének, emberségünk és magyarságunk megőrzésének legfőbb gondja. Versei tömegeket vonzanak az előadói dobogó, köré.