Bukás

Végre talán sikerül előrelépnie az elmúlt éveket zuhanórepülésben töltő Magyar Olimpiai Bizottságnak (MOB). Borkai Zsolt sportolóként legenda volt, igazi hős, aki 1988-ban Szöulban lábsérüléssel, pokoli fájdalmakkal küzdve lett aranyérmes lólengésben, a gyakorlata befejezése után alig tudott lejönni a pódiumról.

Vezetőként is megmaradt valami a sportoló Borkaiból: most is alig tudott lejönni a pódiumról, pedig már sokkal korábban kellett volna. De a riói olimpia után mindenképpen be kellett volna jelentenie lemondását, hiszen a magyar sportra fordított állami milliárdok – melyek minden korábbi támogatást messze felülmúltak – nem voltak arányban az olimpián elért eredményekkel. Két sportoló – Hosszú Katinka és Kozák Danuta három-három aranyérme – mögé bújt a MOB. Hitelét és a sportági szövetségek bizalmát is elveszítette az olimpiai bizottság, többek között azért, mert Borkai számára másodállást jelentett a MOB irányítása. Jó esetben hetente egy napot volt Budapesten, ezért a rendszeres telefonos egyeztetések ellenére sem tudta, mi zajlik a szervezetben. Mivel nem volt képben, így befolyásolni sem tudta a MOB-on belül eseményeket. Győrből nem volt abban a helyzetben, hogy számon tudjon kérni bármit is a munkatársain.

Nem mondott le Rio után, és nem távozott akkor sem, amikor az Emberi Erőforrások Minisztériumának (Emmi) sportügyekért felelős államtitkársága a sporttörvény módosításával, a magyar sport felett gyakorolt felügyeleti jog elvételével minden kétséget kizáróan jelezte, a kormány elégedetlen a MOB munkájával, eredményeivel. Önkéntes távozással hiteles sportvezető lett volna, aki belátta, hogy a rábízott feladat meghaladta a képességeit. Nem így döntött. Jelöltette magát és 108-51-es vereséget szenvedett Kulcsár Krisztiántól. Elegáns távozás helyett csúfosan megbukott.

Charles Gati: Az internet áldás és átok

Egyre kritikusabb vagyok az internettel és úgy általában a XXI. század elektronikus felfedezéseivel szemben. Pedig nézem a televíziót, főleg a hírműsorokat, használom és hasznát veszem a számítógépnek, néhány hónapja feladtam a szeretett (és emailezéshez egyszerűbb) Blackberry-gyártmányú telefonomat, és becseréltem egy legfrissebb típusú iPhone-ra. Egyik - 10 éves - unokám vezetett be az új gép rejtelmeibe.

Az igazi nagy probléma manapság az internet. Használata szinte elkerülhetetlen. Ha egy név nem jut azonnal eszembe, legtöbbször azoké, akiket nem kedvelek, akkor Google kartárs segítségével másodperceken belül befut az illető neve. Ha írás közben kell egy jó szinonima, megtalálom. És aztán itt van az email. Különösen azt kedvelem, hogy legtöbbször még azt sem kell odaírni, Tisztelt X, vagy Kedves Y, a titulusok nemigen számítanak. Kedvelem azt a közvetlen hangot, amit az email igényel.

De legalább két problémám mégis van. Az egyik közismert: mindörökre vége annak a kornak, amikor az angolok azt mondhatták, hogy úriemberek nem olvassák mások levelezését. Úriemberek talán most sem olvassák az emailjeimet, de mások igen. Ezt nehéz megszokni.

De az igazi nagy probléma a demokrácia és az internet összeférhetetlensége. Gondolok itt elsősorban arra, hogy az interneten a primitív emberi ösztönöket korlátozó gondolkodás általában háttérbe szorul. Az arany középút hívei kisebbségben vannak. Ez különösen a névtelen hozzászólások esetében van így. Ha senki sem tudja, hogy ki bújik meg egy goromba, gyűlölködő komment mögött, akkor az illetőnek nem kell tartania a következményektől. Márpedig minden normális civilizációnak szüksége van a primitív ösztön, a freudi id korlátozására. A szabadság rend nélkül anarchia. Piros lámpa kell ahhoz, hogy élvezzük és kihasználjuk a zöld lámpa lehetőségeit. Az interneten nincs piros lámpa. Szabad a gazda. Ily módon háttérbe szorul a kompromisszumos gondolkodásmód is, a demokrácia nélkülözhetetlen része.

Más szóval: az interneten minden vélemény szinte egyforma súllyal bír, a szakértelem nem számít. Ez különösen így van a politikai hozzászólásoknál. Ha mondjuk Henry Kissinger azt írja, hogy fontos jó kapcsolatokat ápolni Kínával, valaki névtelenül visszaszól, mondván: ez a kis zinger biztos sok pénzt keres Kínában, különben is, itt az ideje, hogy eltűnjön a balfenéken.

A problémához tartozik az is, hogy az internet képtelen fellépni a hazugságok ellen. Ha valaki egyszer azt közli, hogy én Hillary Clinton “bizalmasa” vagyok, akkor felesleges megírnom, hogy ez tévedés, mert életemben egyetlen szót sem váltottam a hölggyel. Az internet segítségével a hazugság mint tény jelenik meg újra meg újra – és senki sem felelős érte!

Ezért egyszerre áldás és átok az internet. A sok-sok jó mellett tudni kell azt is, hogy az abszolút, „tökéletes” szabadság és egyenlőség hamis és megtévesztő szellemében működik. A nagy kérdés az, hogy lehetne-e korlátozni – a szabadság feláldozása nélkül.

Szembenézés

Az optimizmus fogadatlan prókátoraként így fejeztem be legutóbbi publicisztikámat: „Éppen az az optimizmus és a mai fiatalság erénye, hogy szembe mer nézni a jövővel, míg a pesszimisták éveken át a homokba dugták a fejüket” (Szép Szó, 2017. április 22.). Megjegyzendő, hogy ez nem jelent teljes vakságot, mert a strucc sem dugja homokba a fejét, csak a földhöz szorítva, fartollait a magasba emelve akar felismerhetetlenné válni. Viszont így nem lát tovább a csőrénél, és a vakondtúrást is hatalmas hegynek véli. Ahogy az apátiában szenvedők pár hónappal ezelőttig a fideszes gumicsontokat is félelmetes szörnyeknek látták.

Tudományosabb szinten a borúlátók a „maffiaállammal” és a „magyar polippal”, vagyis a legyőzhetetlenség szimbólumaival tartották fenn az apátiát, amit már a 14-es választás előtt is demokráciát helyreállító törekvéseink legnagyobb akadályának tartottam. Ezért érveltem úgy, hogy nem a Fideszt kell legyőznünk, hanem az apátiát, de miközben a Fidesz szavazótáborát nem tudtuk megrendíteni, a mieink apátiája nőttön-nőtt.

A Momentum fiatalos lendülete, népszavazási sikere, valamint a széleskörű hazai és nemzetközi kiállás a lex CEU és a lex Soros ellen hatalmas rést ütött a nemzeti egyeduralom rendszerén, amelyet Orbánék 40 évre akartak bebetonozni. A 18-as győzelmünk most már csak választástechnikai kérdés, amelyre máshol ajánlottam megoldást (Vasárnapi Hírek, 2016. november 5.). A lényeg most az, hogy nem szabad a mostani ellenzéki lendületet megtörve teret engednünk a pesszimistáknak, nihilistáknak és a sorainkat megbontó Orbán-bérenceknek.

Nemzetrombolónak tartom azt, aki lehazaárulózza a minket gazdagító másként gondolkodókat. Viszont azt, aki például fasisztoid fajnak minősítve próbálja megfosztani népünket az önbecsülésétől még annál is rosszabbnak tartom, mint aki pénzért árulja el a hazáját, és csak az önértékelését döntheti romba. Hasonlóképpen az aktív, hitvalló pesszimistákat sem elég sajnálnunk, mert nemcsak önmagukat fosztják meg a derűlátás örömétől, és károsítják a saját egészségüket, hanem kerülnünk is kell őket. Legalábbis addig, amíg nem építjük fel az immunitásunkat az általuk terjesztett ragály ellen.

Ha már itt tartunk, érdemes megemlíteni, hogy volt, amikor a hivatásos borúlátókat, a rossz híreket, reménytelenséget, rémhíreket terjesztőket statáriális bíróságok ítélték halálra. Ma már nincs halálbüntetés, de az álhírterjesztést minden eddiginél komolyabban kell venni, mert ipari méreteket ölthet az interneten, pláne ha állami szinten űzik. A legeklatánsabb példa erre az, hogy Putyin képes volt befolyásolni az amerikai választásokat.

Legyőzve az eddigi apátiát, végre nálunk is egyre többen kezdik átlátni az orosz befolyás mértékét és szerepét, többek között a média bekebelezésében és manipulációjában. De azt például még kevesen értik, miért volt szükség a Népszabadság munkatársainak puccsszerű kizárására a szerkesztőség épületéből, miután már átvitték a számítógépeiket és a jegyzeteiket régi-új irodáikba. Ennek csak egy okát láttam, mint megírtam az Amit a puccs előtt a madárkák hallottak című publicisztikámban (Vasárnapi Hírek, 2016. október 15.): a Fidesz emberei így teremtettek alkalmat rá, hogy a jóhiszeműen otthagyott dokumentumaikat átvizsgálják, és kiderítsék, kik állnak a feltételezhető kiszivárogtatások mögött. Ami annyit jelent, hogy a lap pár munkatársa nagyon közel kerülhetett ahhoz, hogy feltárja, valójában mi rejlik Orbán legfőbb, mondhatni rögeszmés elkötelezettsége, a keleti nyitás mögött. Az apátiából ébredők csak most kezdik felismerni a Putyin–Orbán-paktum vakondtúrásait, gumicsontjait, de a látható végcéljával mintha még most sem mernének szembenézni. Pedig napnál világosabb, még az időzítés is: Orbán most csak az időt húzza, és megpróbálja az orránál fogva vezetni Brüsszelt, amíg megtört népét 2020 táján kiléptetheti az EU-ból. Erre akkor lesz a legjobb lélektani pillanat, amikor 2020 táján erősen elapadhatnak uniós pénzek, de maradnak a befizetések.

Persze Orbán nem egy elárvult ország messiása akar lenni. De ez a veszély nem is fenyegeti, hiszen már tárt karokkal vár rá a Nagy Medve, így Orbán alapító tagja lehet az Eurázsiai Föderációnak! Az Európa szívében álló bástyának lehet várkapitánya, meg persze a Budapest–Moszkva–Teherán-tengely nyugati csapágya. Érdekes módon éppen most olvashattuk, hogy Semjén Zsolt Teheránban, a kiépülő tengely másik végén tárgyalt Ali Akbar Szalehivel, annak az iráni atomenergia-ügynökségnek a vezetőjével, amely sikeresen félrevezetett a nyugati világ legképzettebb nukleáris szakértői közül nem is egyet. Semjén aligha tudná felfogni, hogy Putyin azért osztotta ránk az együttműködést Iránnal ezeknek a 25 megawattos atomreaktoroknak a fejlesztésében, mert ha az övéi vállalnak közvetlen szerepet benne, a szabad világban azonnal félreverik a harangokat, hiszen az elterjesztésükkel közepes méretű városokat egyedileg is sakkban lehet tartani.

Most, hogy népünk kezd megszabadulni az apátia okozta bénultságból, ideje, hogy túllássunk Orbán Viktor régen „ruszkik haza”, ma „ruszkik Paksra” című, egyre zavarosabb, köpönyegforgató kettősbeszédén. Hosszú távon pedig nem elég, ha leputyinpincsizzük őt, bár ez segíthet abban, hogy akik eddig legyőzhetetlennek tartották, végre belássák: Óz függönye mögött nem a magyarban meghonosodott „csodák csodája” áll, hanem egy magát nagy hatalmú varázslónak képzelő, szánalmas figura. Ideje, hogy Dorothy kutyuskája lerántsa róla a leplet.

Be kell látnunk: az ilyen összefüggések keresése az emberi elme természetes ön- és társadalomvédelmi tevékenysége. Az pedig, hogy a legracionálisabb értelmezéseket is sokan összeesküvés-elméletként hárítják el, nem más, mint a pesszimisták védekezése – „úgysem tehetünk semmit” – az ellen, hogy a lelkiismeretük esetleg tettre késztesse őket. Az optimista azért nem merül el a borúlátás miazmájában, mert hajlandó teljes nyitottsággal következtetni a jelenből a jövőbe, és szembenézni mindazzal, amit ott lát.

Szerző