idő;
2017-05-04 08:05:00
Úgy érzem, egyre gyorsabban múlnak a hetek, a hónapok. Sűríteni kell a találkozásokat a régi barátokkal, az egykori iskolatársakkal, kollégákkal is, mert az idő szédítő tempóban tizedeli a korosztályunkat. A beszélgetések témája is változóban, népszerű színészbarátom az egyetlen, aki ilyenkor az új szerelméről mesél, meg a legkisebb unokámmal egykorú kislányáról. A többiek panaszkodnak, kinek ez fáj, kinek az. Ha a mindennapokra terelődik a szó, akkor is inkább a gyerekekkel, az unokákkal példálózunk, mintsem a saját tapasztalatainkkal.
Innen nézve van abban valami jó, hogy nap mint nap nem ugyanazokkal a gondokkal kelünk és fekszünk, mint a mai középkorúaknak. Őket nyomasztja a megélhetés, a család kilátásai. Hiába mossák az agyukat szebbnél szebb adatokkal, az évtizedes csúcsokat döntő foglalkoztatottsággal, mindenki jól tudja, a valóság egészen más.
A „nagy víz” innenső partján élő lányom is ezt a "jó hírt" olvasta minap az ottani lapokban. Csodálkozik is, hogy ha Magyarországon egyre többen dolgoznak, és csaknem teljes a foglalkoztatottság, akkor miért panaszkodnak az egykori osztálytársai, hogy nekik már nem lesz nyugdíjuk. Onnan nézve egyáltalán nem érthető, mi értelme van az olyan propagandának, amely elfedi a fenyegető valóságot: itthon vészesen csökken a munkaképes korúak száma. A foglalkoztatási ráta emelkedésébe a kormány „házi statisztikusai” miért számítják bele a közmunkásokat, meg azokat is, akik hozzá hasonlóan már régen továbbálltak az országból, és valahol Nyugaton látják a boldogulásukat?
Alighanem meg is találják, hiszen a Nyugat-Európában letelepedő magyar családoknál nem ritka a három-négy gyerek, mert akár egyetlen keresetből is biztonságosan meg lehet élni. A szociális háló elég erős ahhoz, hogy megvédje a családokat a gazdaság hullámzásából adódó kisebb-nagyobb megrázkódtatásoktól. Persze a Nemzeti Együttműködés Rendszere is azt hirdeti, hogy Magyarországon senkit nem hagynak az út szélén, a valóság azonban az, hogy aki nem elég erős, azt egyszerűen "belökik" az árokba.
Kong a vészharang, fogy a népesség. A születő gyermekek száma nem pótolja a szülők nemzedékét, nem képes ellensúlyozni a halálozások miatti létszámcsökkenést. A végeredmény: az elmúlt években átlagosan évi 38 ezerrel csökkent a magyarok száma. Most szánta el magát a kormány, hogy alaposabban átgondolja, hogyan korrigálja a családtámogatási rendszert. Meglátjuk, mire jutnak.
Mintha egy gyorsuló körhintában ülnék, úgy múlnak a napok, a hetek, az évek... Még itt élnek bennem az előző tavasz és nyár emlékei, de máris kopogtat a következő nyár, a következő ősz. A korral jár, vigasztalnak a barátaim, hát elfogadom. A gyerekeink, ott a távolban, már arról tanakodnak, hogyan szervezzék a nyári szabadságukat, hogy legalább néhány napot itthon, együtt lehessen az egész család.
Hadd fussanak hát a napok, a hetek. A közelgő találkozás reménye kárpótol értük.