Nő a fű Bécs közepén

Publikálás dátuma
2017.05.06. 09:39
Bár a cannabis nem legális Ausztriában, a kis mennyiségű, saját célú használatot nem üldözik. FOTÓK: FILEP ISTVÁN

Kapucnis, hátizsákos tinédzserek térnek be leginkább a Bushplanet Headshop nevű boltba Bécs szívében, az Esterhazygassén. Kezük már az ajtón, de többségük még előtte óvatosan körbe pillant, nem figyelik-e valahonnan, nincs-e rendőr a közelben. Aztán odabenn megnyugszanak, üvölt a zene, hozzájuk hasonlóan ifjak és dekoráltak az eladók, megérkeztek. A cannabis-birodalom központjába. Magam is befelé igyekszem, az üzlet dugig van szépen csillogó üvegekkel, bennfentesen angolul mondva, bongokkal, azaz vízipipákkal (a bong szó valószínűleg a thai nyelvből származik - a szerk.). Áruk 10 és 4000 euró közötti, ki milyet szeret, kinek mire futja. A bongból kellemes szippantani a kenderszármazékot. Amiből semennyit sem árul a Headshop, a vevők többsége csalódottan hagyja is el az üzletet. Szakirodalmat persze lehet kapni, feltűnő helyen szerepel például a „Hogyan termesszünk kendert házilag?” alapmű.

Hol lehet fűhöz jutni? - kérdem ártatlanul a megrökönyödött eladót. Néz rám csodálkozva, csak nem provokálni akarom. Amikor sikerül meggyőznöm, hogy nem a rendőrség küldött, jóindulatúan elárulja, hogy utcai árusoktól tudok vásárolni, a legkisebb adagot 10 euróért. Hogy milyen a fű minősége, az attól függ, hogy mekkora a szárított virág THC (tetrahidrokannabinol) tartalma. Ez az a pszichoaktív anyag, amely a kender virágjában található, s teszi az életet könnyűvé és kellemessé.

A jóindulatú alkalmazott elmagyarázza, hogy szürke zónában mozog a legenyhébbnek mondott kábítószer körüli foglalatosság: a Bécsben meglévő pár tucatnyi forgalmazó hely mindegyikén dísznövényként hirdetik a cserepes kenderbokrot, amelyet odahaza mindaddig legálisan lehet termeszteni, amíg nem kerül sor a virág leválasztására a kenderről, mert az már kábítószer előállításának számít. Hogy odahaza, ki mit csinál, az addig magánügy, amíg a szomszéd az áthömpölygő tömény édeskés illattól megrendülve nem hívja a rendőrséget. Állítólag 2000 körül van az éves feljelentések száma az osztrák fővárosban. Kifelé jövet prospektusokat osztanak, az egyik a közvetlenül a bolt mellett lévő Kendermúzeumra hívja fel a figyelmet, a másik a Mariahilferstrassén 10 percnyire lévő „szakboltra”. Ez utóbbi egy parfümüzlet mögött az udvarban található, profi térkép mutatja fellelhetőségét.

A Bushplanet Headshop tulajdonosa a negyvenes évei végén járó, magát Stivinek nevező Stefan Wolyniec, aki már 1998 óta űzi az ipart, mára a cannabis legalizálásáért küzdők pápájává nőtte ki magát. A kezdet kezdetekor még kenderdugványt is árult, de a rendőri zaklatások miatt, s mert időközben kétgyermekes apává szelídült, kivonta a növényt a kínálatból.

Stivi egy egyesülettel közösen tulajdonos a pinceszinten található Kendermúzeumban, amelyet az alapítók szerényen a Kender Nagykövetségének neveznek. Ez egy ingyenesen látogatható bemutatóterem (szponzorok a nagy nemzetközi kendermag bankok), ahol sárga fény alatt, törésbiztos üveg mögött - okulásul - mindig hét különböző nagyra nőtt kenderbokor látható. A bokrok számozottak, tehát azonosíthatók, s addig ékesítik a marihuána illattól tömény „barlangot” (az üvegszekrények felül lyukacsosak, hogy az édeskés illatot mindenki érzékelhesse), amíg virágozni nem kezdenek. Ekkor a „nagykövetség állandó közjegyzője” érkezik, az ő jelenlétében zárt edénybe helyezik az immár kábítószer készítésére alkalmas bokrot, s a bécsi elektromos művek lerakó telepén „végeznek vele”. A múzeum őre egy számítógéppel játszó fiatalember, aki a terem előterében található kenderleveles trikók, hátizsákok árusítója is egyben.

A szakbolt, kábító nevén Bushplanet City Grow már inkább emlékeztet bűnbarlangra. Gyér világítás, surrogó ventilátorok, nedves levegő, kis ötlevelű palánták folyamatos öntözéssel. Ez is Stivi üzlete, feltornyozva állnak a termesztéshez szükséges földes zsákok, a műtrágya, kapható a bőröndre emlékeztető, lenyitható falú házi „keltetőállomás”, 100 euró körül. „Itt minden illegális” - mondja nem titkolt büszkeséggel az ifjú üzletvezető, aki szerint a hatóságok még sohasem zargatták őket. Pedig a tulajdonos Stivi már a nyári, óriási tömegeket vonzó Duna-szigeti fesztiválon is felbukkant, teherautón mutogatva a bokrait.

Miközben a világ a cannabis legalizálásának irányába tart, Ausztria még mindig félúton van. Tavaly nyáron szigorították a kábítószer törvényt, amit alig fél évvel korábban lazítottak. De a liberális felfogással, miszerint csak harmadik tettenérés esetén büntették a dílereket, gyakorlatilag eszköz nélkül maradtak a rendőrök. A bécsi Kronen Zeitung nevű bulvárlap közölt riportot a népnyelvben már „Dealer-Linié”-nek nevezet U6-os metróvonal mentén folyó kereskedésről, a 17-30 év közötti, főleg afgán és nigériai árusokról. Más beszámolókkal egybehangzóan állapította meg a lap, hogy ezeknek a menekülteknek nincs is nagyon más lehetőségük, mint a fű árusítása. Hosszú hónapokat várnak, hogy menekültstátuszra vonatkozó kérelmüket elbírálják, miközben semmiféle munkát nem vállalhatnak. Azt már kitanulták, hogy mindig csak néhány csomag kábítószert tartanak maguknál – a bekasznizás alsó értékhatára 400 euró –, a készletet, amelyből utántöltenek, gondosan rejtegetik valamelyik kapualjban. Hogy ki a díler és milyen az áruja, az a megfigyelők szerint arról tudható, hogy mennyire márkás a tornacipője, milyen nívót engedhet meg magának. A pitiáner kezdők saját szakállra árulnak, örülnek, ha egy nap 30-70 eurót szednek össze, a profibbak az igazán nagy forgalmazók megbízásából végzik munkájukat.

A rendőrség szerint ezek az ifjak jobban félnek egymástól, mint a potenciális vásárlóktól, mégis 2016-tól már egyszeri lebukás esetén is kiosztható kétéves börtönbüntetés. Egy szociális munkás szerint a börtönnek nincs igazi elrettentő ereje, hiszen mindennapjaik sem sokkal jobbak az árusoknak, inkább a biztonságérzetükben megzavart városlakók kedvéért hessentették el a kereskedőket a metró vonalától. Az illetékes bűnüldöző szerint Bécs biztonságosabb, mint a legtöbb nagyváros, az pedig a sajtónak is köszönhető, hogy a drogfogyasztásról a valóságosnál sokkal sötétebb a kép.

Ez az okfejtés is jelzi, hogy bár a cannabis fogyasztása nincs legalizálva Ausztriában, a kis mennyiségű, saját használatra történő felhasználást nem üldözik. Főleg, ha az esszenciát tartalmazó virágzatot nem nyisszantják le a bokorról. Ami persze ellenőrizhetetlen. A hatóságok a büntetés helyett inkább a terápiára helyezik a hangsúlyt. Aki a túlfogyasztással lebukik, azt első körben nem a bűnüldözők, hanem az egészségügyi hatóságok regisztrálják. Komolyabb a helyzet akkor válik, ha a könnyű drog fogyasztója nem hajlandó a terápiára.

Nem hisz a kenderszármazékok gyors szabaddá tételében a 45 éves Alexander Kristen, aki a jogi egyetem elvégzése után rögvest megalapította cégét, a Flowery Fieldet, az egyik legnagyobb „dísznövény-forgalmazó” osztrák vállalkozást. 35 alkalmazottja heti 25 ezer dugványt értékesít országszerte (a csúcsszezon októberben-novemberben van, előkészítendő a békés karácsonyt), miközben állásvesztés terhe mellett tilos termelési tippekkel ellátni a fogyasztókat. Kristen szerint reménykedni abban lehet, hogy az orvosi célú kenderszármazék forgalmazás kikerül az állami monopóliumból, s magántermelők is foglalkozhatnak a depresszió, a reuma, a rák ellen hatékonyan bevethető terméssel. Szerinte legalább tízezer beteg szorul rá Ausztriában a cannabis orvosi származékaira.

Ma az országban talán 20 orvos hajlandó receptre felírni betegeinek a marihuánát/cannabist – írja a Cannabis Forte című cikkében a News című hetilap, amely úgy tudja, a legsúlyosabb betegek 30 százalékánál hajlandó csak a betegpénztár a költségek töredékét átvállalni. A kizárólagos forgalmazó az AGES nevű állami cég, amely különleges helyzetét kihasználva 700 eurót kér egy havi gyógyszeradagért. Aminek megfizetésére nagyon kevesen képesek.

Alexander Kristen Európában példátlan üzleti ugrás előtt áll: kínai biokémikus alkalmazottjával hosszú évek alatt sikerült laboratóriumi körülmények között klónozni a termesztést. A kis üvegcsékben nevelt marihuána-cserjék sokkal kisebb „termőterületet”, kevesebb élőmunkát és mindenekelőtt áramot igényelnek. Ezzel az eljárással jobb a fű minősége, tisztasága, s persze hatalmas az anyagi megtakarítás. Kristen nagyon bízik az áttörésben, de a fűpiac kezdő szerencselovagjait óvatosságra inti. Szerinte ugyanis a kenderbiznisz néhány óriáscég kezében van az egész világon.

Témák
kender

A munkásosztály kakálni megy

Reggel az óvodába menet el szoktunk menni egy családi ház előtt, amelynek udvarán úgymond nagyszabású rendezési munkálatok folynak: kisebb-nagyobb sziklakertek épülnek, amelyek közt kikövezett, kicsiny ösvények kanyarognak; a mesterséges halmok tetejére a legkülönfélébb pozsgás és más délszaki növények kerültek, míg körben, a drótkerítés mentén ritka fajú facsemeték, köztük fügék álltak csatarendbe, s ezek az új hódítók úgy feszítenek a régi kertben, mint a diadalmas jövőt sejtő hadvezérek.

A kertrendezés öt-hat munkásember műve. Úgy reggel hét óra tájt szoktak kezdeni, ezt onnét tudom, hogy nyolc körül, amikor a négyévessel reggelenként elhaladunk előttük, már izzadtak és törődöttek. Nem láttam még őket jókedvűnek, én se lennék az, ha köveznék, ásnék, betonoznék, cipekednék reggel héttől délután ötig-hatig. Kislányomnak megtanítottam, hogy ezeknek a derék embereknek előre köszönni kell, mert nekik, és a hozzájuk hasonló munkásoknak köszönhetjük, hogy épül ház, ahol lakni lehet, és épülnek utak, ahol járunk.

Minden nap új izgalommal várjuk, hogy mennyit haladt a brigád, s vajon lesz-e a kertben tavacska. A kislányomat ez érdekli a legjobban, hogy lesz-e vajon a sziklakövek között búvópatak, amely aranyhalakkal teli tavacskába torkollik, s habár a munkások már felvilágosították róla, hogy a tervrajzon tavacska nem szerepel, a négyéves újra és újra megkérdezi őket, hátha a tervbe tegnap óta kerti tó is került.

De nem, tavacska nyomát egyelőre nem látni, az egyetlen újdonság egy kék-fehér színű, műanyag mobil WC, amelyet pár napja állítottak a kerítés mellett üzembe. Ebből azt sejteni, hogy jó pár hét még, mire a kert elkészül, ennek nagyon örülünk, mert reggelente lesz mit nézni: a szemünk előtt épül az új világ.

A minap, amikor oviba mentünk, a kislányom egy új feliratot fedezett föl a mobil WC ajtaján, s mivel a legapróbb változásra is fölfigyel, tőlem kérdezte izgatottan, hogy mi van odaírva. De nem mondtam meg neki, hiszen a számokat már mindet ismeri, elég szépen elszámol százig, s már a legtöbb nagybetűt is fölismeri. A múlt héten, amikor a Világló részleteket olvastam, mellettem feküdt az ágyban, cumizott, és egyszerre csak a szövegre bökött: nézd csak, apa, ott van egy nagy V betű, a következő szóban pedig a nagy I. Roppant büszke voltam, mert éppen Vas István nevének kezdőbetűire mutatott rá.

Szóval nem olvastam el helyette, hogy a munkásemberek mit firkantottak a mobil WC ajtajára, gondoltam, kiolvassa ő maga, ha nagyon akarja. És nagyon akarta.

- Apa, az ott egy nagy D!

- Igen, Lilike.

- Aztán jönnek a számok!

- Igen, Lilike.

- Egy kettes, egy nulla, és egy kilenc. Ugye, ügyes vagyok?

- Igen, Lilike - válaszoltam, s gondoltam, ennyi elég is lesz mára. De faggatott a négyéves tovább.

- És ez mit jelent, apa? Ez a D-209?

De erre persze csak legyintettem:

- Kicsi vagy még ehhez, nem tudom elmagyarázni.

Csalódott volt, de nem volt egyedül. Csalódott voltam én is. S kissé neheztelőn néztem a derék munkásemberekre. Ilyen régi poént. Azért ez a D-209-es sztori több mint tízéves. Hogyan és miért tapadt meg a fejükben éppen ez a szám? Mit hordoz magában ez a kód, hogy úgy érezték, ezen a műanyag bódén is meg kell örökíteni? Mi van mögötte? Hogy utáljuk a „komcsikat"? Jó, lehet utálni a „komcsikat", úgy értem, mindenki élhet a szabad önkifejezés számára rendelkezésre álló eszközével, s ha nekik csak egy filctoll meg egy WC jutott, hát éljenek azzal. De mi a poén e 2002-es ügyben most, 2017-ben?

Másnap, amikor megint oviba mentünk, a kislányom egy új feliratot fedezett föl a mobil bódé hátsó oldalán, s mivel abban a korban van, amikor a legapróbb változásra is fölfigyel, tőlem kérdezte izgatottan, hogy mi van odaírva. Én azonban nem mondtam meg neki, hiszen a nagybetűk java részét már ismeri, a parkoló autók rendszámát már sok esetben le tudja olvasni. Az X és az Y még nem megy neki, de a gyakorta használatos betűket kívülről fújja. Szóval nem olvastam el helyette, hogy a munkásemberek mit firkantottak a mobil WC hátuljára, gondoltam, kiolvassa ő maga, ha nagyon akarja. És nagyon akarta.

- Apa, az ott egy nagy S, utána egy O, aztán jön a pörgetős betű. (Pörgetős betűnek az R-t hívja, mert azt megpörgetni a kis nyelvével nagyon szépen megtanulta.)

- S mi jön a pörgetős betű után?

- Jön egy O, és a végén még egy S!

- Ügyes vagy, Lilike. És mi a következő betű?

- A következő az anyabetű és a Lilibetű, ugye? (Anyabetűnek a nagy A-t hívja, Lilibetűnek pedig az L-t.)

- Igen, Lilike. Ügyes vagy.

S így mentünk a betűkön szépen sorba, míg a két, amúgy eléggé könnyű szó összes betűjét ki nem olvasta, kivéve a szóvégi Ypszilont, mert azzal nem tud mit kezdeni.

SOROS ALAPÍTVÁNY.

Ez van a műanyag mobil bódé hátuljára írva.

A munkásoknak a saját szarukról először a D-209 ugrott be, majd a Soros Alapítvány. Nem helyeslem, de ez van, ezt el kell fogadni. Jó pár hét még, mire a kert elkészül, s ha a dekorációt a munkásosztály nem hagyja abba, akkor minden reggel lesz mit nézni: szemünk előtt épül az új világ.

Szerző
Témák
munkásosztály

A munkásosztály kakálni megy

Reggel az óvodába menet el szoktunk menni egy családi ház előtt, amelynek udvarán úgymond nagyszabású rendezési munkálatok folynak: kisebb-nagyobb sziklakertek épülnek, amelyek közt kikövezett, kicsiny ösvények kanyarognak; a mesterséges halmok tetejére a legkülönfélébb pozsgás és más délszaki növények kerültek, míg körben, a drótkerítés mentén ritka fajú facsemeték, köztük fügék álltak csatarendbe, s ezek az új hódítók úgy feszítenek a régi kertben, mint a diadalmas jövőt sejtő hadvezérek.

A kertrendezés öt-hat munkásember műve. Úgy reggel hét óra tájt szoktak kezdeni, ezt onnét tudom, hogy nyolc körül, amikor a négyévessel reggelenként elhaladunk előttük, már izzadtak és törődöttek. Nem láttam még őket jókedvűnek, én se lennék az, ha köveznék, ásnék, betonoznék, cipekednék reggel héttől délután ötig-hatig. Kislányomnak megtanítottam, hogy ezeknek a derék embereknek előre köszönni kell, mert nekik, és a hozzájuk hasonló munkásoknak köszönhetjük, hogy épül ház, ahol lakni lehet, és épülnek utak, ahol járunk.

Minden nap új izgalommal várjuk, hogy mennyit haladt a brigád, s vajon lesz-e a kertben tavacska. A kislányomat ez érdekli a legjobban, hogy lesz-e vajon a sziklakövek között búvópatak, amely aranyhalakkal teli tavacskába torkollik, s habár a munkások már felvilágosították róla, hogy a tervrajzon tavacska nem szerepel, a négyéves újra és újra megkérdezi őket, hátha a tervbe tegnap óta kerti tó is került.

De nem, tavacska nyomát egyelőre nem látni, az egyetlen újdonság egy kék-fehér színű, műanyag mobil WC, amelyet pár napja állítottak a kerítés mellett üzembe. Ebből azt sejteni, hogy jó pár hét még, mire a kert elkészül, ennek nagyon örülünk, mert reggelente lesz mit nézni: a szemünk előtt épül az új világ.

A minap, amikor oviba mentünk, a kislányom egy új feliratot fedezett föl a mobil WC ajtaján, s mivel a legapróbb változásra is fölfigyel, tőlem kérdezte izgatottan, hogy mi van odaírva. De nem mondtam meg neki, hiszen a számokat már mindet ismeri, elég szépen elszámol százig, s már a legtöbb nagybetűt is fölismeri. A múlt héten, amikor a Világló részleteket olvastam, mellettem feküdt az ágyban, cumizott, és egyszerre csak a szövegre bökött: nézd csak, apa, ott van egy nagy V betű, a következő szóban pedig a nagy I. Roppant büszke voltam, mert éppen Vas István nevének kezdőbetűire mutatott rá.

Szóval nem olvastam el helyette, hogy a munkásemberek mit firkantottak a mobil WC ajtajára, gondoltam, kiolvassa ő maga, ha nagyon akarja. És nagyon akarta.

- Apa, az ott egy nagy D!

- Igen, Lilike.

- Aztán jönnek a számok!

- Igen, Lilike.

- Egy kettes, egy nulla, és egy kilenc. Ugye, ügyes vagyok?

- Igen, Lilike - válaszoltam, s gondoltam, ennyi elég is lesz mára. De faggatott a négyéves tovább.

- És ez mit jelent, apa? Ez a D-209?

De erre persze csak legyintettem:

- Kicsi vagy még ehhez, nem tudom elmagyarázni.

Csalódott volt, de nem volt egyedül. Csalódott voltam én is. S kissé neheztelőn néztem a derék munkásemberekre. Ilyen régi poént. Azért ez a D-209-es sztori több mint tízéves. Hogyan és miért tapadt meg a fejükben éppen ez a szám? Mit hordoz magában ez a kód, hogy úgy érezték, ezen a műanyag bódén is meg kell örökíteni? Mi van mögötte? Hogy utáljuk a „komcsikat"? Jó, lehet utálni a „komcsikat", úgy értem, mindenki élhet a szabad önkifejezés számára rendelkezésre álló eszközével, s ha nekik csak egy filctoll meg egy WC jutott, hát éljenek azzal. De mi a poén e 2002-es ügyben most, 2017-ben?

Másnap, amikor megint oviba mentünk, a kislányom egy új feliratot fedezett föl a mobil bódé hátsó oldalán, s mivel abban a korban van, amikor a legapróbb változásra is fölfigyel, tőlem kérdezte izgatottan, hogy mi van odaírva. Én azonban nem mondtam meg neki, hiszen a nagybetűk java részét már ismeri, a parkoló autók rendszámát már sok esetben le tudja olvasni. Az X és az Y még nem megy neki, de a gyakorta használatos betűket kívülről fújja. Szóval nem olvastam el helyette, hogy a munkásemberek mit firkantottak a mobil WC hátuljára, gondoltam, kiolvassa ő maga, ha nagyon akarja. És nagyon akarta.

- Apa, az ott egy nagy S, utána egy O, aztán jön a pörgetős betű. (Pörgetős betűnek az R-t hívja, mert azt megpörgetni a kis nyelvével nagyon szépen megtanulta.)

- S mi jön a pörgetős betű után?

- Jön egy O, és a végén még egy S!

- Ügyes vagy, Lilike. És mi a következő betű?

- A következő az anyabetű és a Lilibetű, ugye? (Anyabetűnek a nagy A-t hívja, Lilibetűnek pedig az L-t.)

- Igen, Lilike. Ügyes vagy.

S így mentünk a betűkön szépen sorba, míg a két, amúgy eléggé könnyű szó összes betűjét ki nem olvasta, kivéve a szóvégi Ypszilont, mert azzal nem tud mit kezdeni.

SOROS ALAPÍTVÁNY.

Ez van a műanyag mobil bódé hátuljára írva.

A munkásoknak a saját szarukról először a D-209 ugrott be, majd a Soros Alapítvány. Nem helyeslem, de ez van, ezt el kell fogadni. Jó pár hét még, mire a kert elkészül, s ha a dekorációt a munkásosztály nem hagyja abba, akkor minden reggel lesz mit nézni: szemünk előtt épül az új világ.

Szerző
Témák
munkásosztály