Kis híján eltörött a hegedű

A hortobágyi csárdában az idegenforgalmi szezon küszöbén úgy látszott: az üzemeltető nem tart igényt a kétszáz éves múltra visszatekintő cigányzenekarra. Márpedig a korombeli hatvanasak tudják, hogy a magyar ember nem élhet muzsikaszó nélkül - pláne az idelátogató külföldiek. Mégis, a szürke marha, a rackajuh vagy a mangalica pörkölt mellé, úgy tűnt, többé nem dukál a tradicionális népi muzsika.

Lassan mindenki beletörődött, hogy eztán legfeljebb magukban dúdolgathatják: „már énnékem beborult az ég… Húzd rá cigány, a fülembe húzd!/Azt, hogy a nagy ég beborult” - még abban a csárdában is, ahová hazánk egyetlen kőhídjáról, a kilenclyukúról vezet a bejárat. A csárda a turistaattrakció része, még akkor is, ha a rónaságon is van minden. A szittya parasztember száraztésztából, szalonnából, hagymából isteni ízeket varázsol vasbográcsában, amihez a tüzet a száraz marhaganaj adja a szolgafa alá, amíg a slambuc egy gombóccá összeáll. És mindig akad nála egy kis „szíverősítő” vagy egy kis lőre, ami az étek után a szomjat csillapítja.

A cigánymuzsika, az asztalok között aranysújtásos kelméjében hegedűjét sirató pitykegombos prímás és bandája ugyanilyen része a magyar kultúrának. Miközben jogosan büszkék vagyunk hagyományainkra, addig nemzeti kincsünk méltóságának eme darabját sok helyen veszni hagyjuk. Különösen aggályos ez akkor, amikor évről-évre egyre kevesebbeknek szerepel úti céljai között a Hortobágy. Nem látszott hát jó döntésnek útilaput kötni a három generáció óta a csárdában muzsikáló Buraiak talpa alá, akik világot járt, képzett zenészek. Helyette pedig gépi zenét szolgáltatni, ami aligha mondható autentikusnak az 1699-ben épült vendégfogadó falai között. Annál is inkább, mert a kétezer éves kultúrtáj páratlan növény és állatvilága mellett a kulturális értékeknek - beleértve a cigányzenét is - jelentős szerepe volt abban, hogy 1973-ban a pusztaság lett hazánk első Nemzeti Parkja, majd a 82 ezer hektáros róna 1999-ben felkerült az UNESCO Világörökségi listájára.

Bár a cigányzene az utóbbi évtizedekben a városi vendéglátásban érezhetően kiment a divatból, a hortobágyi vendégek, sőt maguk a helybeliek is, aligha a CD-ről szóló elektronikus zenére vágynak. Sokkal inkább elhúzatnák kedvenc magyar nótáikat, vagy hallgatnák élőben az örökzöld tájjelegű dalokat. A cigányzene Hortobágyon mindig is a hangulatfelelős szerepét töltötte be: még a legfinomabb bivalyragu, halászlé, pandúrpecsenye sem esik olyan jól, ha elnémul a hegedű, a bőgő, a cimbalom. Mert elmarad a vendég és a banda cinkos összekacsintása.

A csárdát üzemeltető Hortobágyi Nonprofit Kft. kezdetben azt gondolta, más programokkal kárpótolja az élő cigányzene nélkül maradókat. Hosszabb időn át folyamatosan csökkent az úgynevezett "zenés napok" száma, lassan már csak a prospektusokban szerepelt, hogy "a vendégek jó hangulatáról élőben élvezhető cigányzene gondoskodik". Végül azonban, május elején győzött a hagyomány és a józan ész: a Hortobágyi Nonprofit Kft. visszavonta korábbi döntését, így gépzene helyett ismét cigányzenekar fogadja a vendégeket a csárdában.