Bármi lehet belőlünk

Zágráb külvárosában kevés jel utal arra, hogy épp U17-es Európa-bajnokság zajlik, ám ezek közül kétségkívül a leglátványosabb az a jól megtermett úr, aki skót szoknyában, kitűzőkkel teleaggatott fejfedőben lép be a stadion melletti étterembe.

Szeretem az utánpótlás-futballt: egyrészt azzal az illúzióval kecsegtet, hogy még bármi lehet belőlünk, másrészt visszaadja az abba vetett hitemet, hogy végső soron mégiscsak minden ember egyenlő. Nincsenek elegáns VIP-szektorok, nem állnak méregdrága autók a stadion parkolójában, a bisztróban pedig mindenki ugyanazt kapja. Én is, a mellettünk falatozó skótok és szomszéd asztalnál üldögélő Bernd Storck is.

A skót szoknyás férfi viselete autentikus, leszámítva a piros-fehér kockás – horvát zászlót idéző – sportszárat. Furcsa. Mögötte néhány magyar mezes srác érkezik a mosdóba, s dolguk végeztével kifelé indulnak, egyikük azonban megpillantja Storckot. Figyelem a pillanatot: megtorpan, arcán érzelmek egész skálája vonul át a megdöbbenéstől a csodálatig. Kirohan, hogy néhány másodperc múlva a két haverjával térjen vissza és csendesen rajongva elfoglalja a szövetségi kapitányhoz legközelebb eső asztalt.

Szoknyás barátunkkal legközelebb a lelátón találkozom, amikor hazája zászlaja előtt állva vezényelni kezdi a skót keménymagot: dudaszó, kántálás, ahogy kell. Félidőben a kockás textilbe burkolt társaság mellett visz el az utam, mire a szoknyás főkolompos angolul, jellegzetes kelet-európai akcentussal felkér egy közös fotóra. Kicsit összezavar. Hát nem skót? – kérdezem értetlenül, mire nagy nevetés támad körülöttem. Dejan – így hívják – nyilvánvalóan nem először magyarázza a bonyolult helyzetet. Tudniillik ők horvátok, de lélekben skótok. Nagyra kerekedett szememet látva folytatja: „A meccseket leszámítva a skót válogatott a létező legjobb csapat, amelyiknek szurkolni lehet. Meccs előtt és után egyszerűen tökéletes.” Magyar drukkerként magam is tudok azonosulni ezzel a szemlélettel, igaz, a hazai keménymag kissé ízesebben fogalmazott valamelyik reménytelen selejtezősorozat idején: jók ezek a túrák, csak azok a kurva meccsek ne lennének.

De hogy lesz valakiből önkéntes skót Horvátország közepén? „Végtelenül egyszerű – magyarázza Dejan – elég egyszer együtt innod a skót drukkerekkel, és máris skót akarsz lenni. Ezért alapítottuk a Tartan Army Croatiát.” Itt lehet a hiba, tárom szét a karomat: nem iszom alkoholt. Na, ezzel le is lövöm a beszélgetést. Nem tudnak mit kezdeni egy ufonautával.

A meccs 1–1 lesz, mi örülünk a majdnem biztos továbbjutásnak, a horvát skótok dudása rázendít a Csillagok háborúja főcím dalára. Odamegyek kezet fogni Dejan barátomhoz, aki láthatóan elégedett – naná, hisz véget ért aznapi szurkolói tevékenységük legkényelmetlenebb nyolcvan perce. Búcsúzóul egy szórólapot nyom a kezembe: a Tartan Army Croatia-nak szüksége van rám. Gondolom, a második félidő alatt megvitatták: noha absztinens vagyok, még én is lehetek teljes értékű tagja a skót kockás hadseregnek. Szabadság, egyenlőség, testvériség. Még bármi lehet belőlünk.

Macron és a magyarok

Emmanuel Macron minden előzőleg jósoltnál nagyobb arányban nyerte meg a francia elnökválasztást. Győzelmének értékéből mit sem von le az a tény, hogy körülbelül minden negyedik választásra jogosult azért tette az ő neve mellé az ikszet, mert meg akarták akadályozni a szélsőjobboldali Marine Le Pen diadalát, s azt, hogy Franciaország az Európai Unió szégyenpadjára kerüljön.

Európa fellélegezhet. Bár tavaly, a britek EU-ból való kilépését szentesítő népszavazása után, majd Donald Trump amerikai elnökké való megválasztását követően nagyon sötétnek látszott az Unió jövője, s minden jel arra vallott, hogy az illiberális államoké a jövő, kiderült, nagyon félreismerték az európai középosztályt mindazok, akik úgy vélték: a hagyományos pártok válsága a jobboldali populisták hatalomra kerülését idézi elő. A tradicionális jobbközép és balközép ugyanis egyes országokban nem szűnik meg, csak átalakul. A második világháború utáni politikai berendezkedés alkonyát élhetjük át, amit a gazdasági krízis, majd a menekültválság idézett elő. Azok, akik elvesztették munkájukat, vagy félnek a bevándorlás következményeitől ugyan valóban a radikálisoknál köthetnek ki, a többség azonban továbbra is elutasítja a kirekesztést, s úgy véli: a „több Európa” jelenthet gyógyírt a kontinens gondjaira. Ezt láthattuk még tavaly, az osztrák elnökválasztás második fordulójában, ez köszönt vissza a márciusi holland parlamenti választáson, s előre borítékolhatjuk: ezt a trendet erősíti majd meg a szeptemberi német voksolás is.

Ha véget ér a német választási kampány, s Angela Merkel megkapja negyedik kancellári mandátumát, ismét hatékonyabban működhet a német-francia-tengely. Elkerülhetetlenné válik a „több Európát” óhajtók szorosabb együttműködése, mert az Unió Macron által is követelt reformja csak így képzelhető el.

Magyarország azonban már azelőtt feladta az Európa magjához való csatlakozás lehetőségét, hogy egyáltalán körvonalazódna az új EU intézményrendszere. A kormány külpolitikai jóslatai összeomlottak, alkalmazkodni kellene az új helyzethez. Azzal kapcsolatban, hogy ez mennyire sikerülhet, már az is sokat sejtető: Macron megválasztásának híre nagyon lassan jutott el a budapesti kormány illusztris személyiségeinek otthonaiba. Mert miközben Orbán Viktor az EU vezetői közül elsőként gratulált Donald Trump megválasztásához, ezúttal az EU-s vezetők többsége megelőzte a tavaly novemberben oly gyorsan reagáló kormányfőt.

Macron győzelmi beszéde mindenesetre itt, Magyarországon nagyon furcsán hangozhatott. Szó sem volt az önimádatról, a legyőzöttek feletti kárörömről. Arról tett említést, össze kell fogni, szolidárisnak kell lenni egymással. Ez a kettő itthon szitokszónak számít. Itthon büszkén hirdetik a megosztás, a politikai inkorrektség eszmeiségét.

Le Pent itthon egyesek az illiberalizmus francia reménységének tartották, ezért neki szurkoltak. Nehéz azonban megérteni ezt a hozzáállást. Ha ugyanis Marine Le Pen elképzelései valóra válnának, s Párizs búcsút intene az EU-nak, az rengeteg kellemetlenséggel járna Magyarország számára, például azzal, hogy kevesebb uniós pénzből gazdálkodhatnánk. Ezért kijelenthetjük: Macron diadalával nemcsak az Unió, hanem Magyarország is győzött.

Szerző

Kórházak a sivatag szélén

Szinte általános az egyetértés abban, hogy a bürokrácia éppúgy szolgálhatja a társadalom érdekeit megfelelő demokratikus berendezkedés esetén, miként diktatúrában a közösség brutális elnyomásának is hatékony eszköze lehet. Nem gondolhatja senki komolyan, hogy a hatalmi mámorban szenvedő kormány az előbbit szeretné.

A CEU-törvény és a civil szervezetek elleni otromba támadás, illetőleg a tiltakozó megmozdulások árnyékában kevés figyelmet kapott, hogy a hivatalos lapban 64 oldalon megjelent az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI) szabályzatának kiegészítése. Ez a dokumentum az egészségpolitikai irányítás totális káoszát vetíti előre. A népmesei kisgömböc lenyelte a népegészségügy és az alkotmányos védelemtől is megfosztott egészségbiztosítás már korábban szétzilált szervezetét. Az ezer sebből vérző ellátás vezérléséből végképp eltűnhetnek a szakmai szempontok, az egészségügy politikai-hatalmi kiszolgáltatottsága tovább nő. Akkor, amikor egy friss kutatás szerint olyan állapotban van az ágazat, hogy a magyarok fele már csak külföldön feküdne kórházba.

A 2010-es választások megnyerését követően a Fidesz kilátásba helyezte a jó állam kiépítését. Hamar kiderült, hogy nem racionális folyamatra, sokkal inkább a hatalom koncentrálására számíthatunk. A kormány "belső ellenségként" (vö. Rákosi Mátyás: Válogatott beszédek és cikkek. 4., bővített kiadás, Budapest, Szikra, 1955) kezelte, vagy még kezeli ma is a kormány-tisztviselőket és egyéb közalkalmazottakat. Évekig nem emelte a fizetésüket és rendszeres nyilatkozatokban alázta a köztisztviselői kar tagjait. Már a kórházak államosításakor megmutatkozott, hogy a kormány képes áttekinthetetlen méretű bürokratikus szervezeteket létrehozni, miközben újra és újra meghirdette a bürokrácia csökkentésének programját.

Akkor robbant a bomba, amikor a nemzeti hagyományokra épülő és nemzetközileg elismert szervezeteket vett célkeresztjébe. Érzékelhető volt, hogy az egészségügyért felelős államtitkárság (a mundér becsületének védelmében?) elkeseredettnek látszó küzdelmet folytatott a Lázár-féle elképzelésekkel szemben, alapvető intézményeinek megtartására. Nem járt sikerrel, mindössze az Országos Mentőszolgálat és az Országos Gyógyszerészeti és Élelmezés-egészségügyi Intézet őrizte meg önállóságát. Építettek viszont egy piramist az "ember-minisztériumban", de ennek környezetét sivataggá változtatták. Nota bene: minden olyan szervezetnek nekiment a kormány, amelynek korábban törvényben biztosított függetlensége volt döntései alakításában.

Népszava fotó/Tóth Gergő

Népszava fotó/Tóth Gergő

A szétvert intézmények munkatársai komoly ellenállást nem fejtettek ki saját állásuk védelmében. Nem meglepő: egzisztenciális érdekből már régóta a hang nélküli igazodás jellemző rájuk. A kormány még azt a trükköt is bedobta, hogy az ide-oda csoportosított köztisztviselőkre csak a korábbi bértömeg 80 százalékát költhetik, ami azt jelenti, hogy így megspórolnak 20 százalékot létszámban és bérben. A közmédia pedig diadalmasan harsogta, hogy a bürokrácia felszámolása az ország versenyképességének növelését szolgálja, és a közszférában felszabaduló munkaerőt könnyen felszívja majd a gazdaság. Mintha a közszférában rengeteg szakmunkás dolgozna, akikre tényleg szüksége van a gazdaságnak! Azt a kérdést senki sem tette fel, hogy újabb influenza-világjárvány esetén vajon kik szervezik meg a lakosság védelmét, vagy hogyan biztosítják a tömeges védőoltásokat? S vajon mi szükség van az Egészségbiztosítási Alap működtetéséért felelős helyettes államtitkárra, amikor az Alap már csak elnevezésében létezik és a tökéletes alkalmazkodást elváró, felügyelő-gondoskodó állam (vö. Orwell: 1984) uralja a teljes intézményrendszert?

Bürokrácia csökkentés címén nemcsak az EMMI lett átláthatatlan, hanem az egészségügyet irányító államtitkárság is. Már akkor is túlzás lenne a szervezet mérete és bonyolultsága, ha egyébként önálló egészségügyi minisztériumként működne. Egy államtitkár, négy helyettes államtitkár, egy kabinet, öt titkárság, tizenhét főosztály, ötvennégy osztály alkotja ezt a gigantikus építményt. Mindezek mellett nem feledkezhetünk meg a korábban létrehozott árnyék minisztériumról, az Állami Egészségügyi Ellátó Központról sem, amely a betegek kárára reménytelenül próbálja a kórházak eladósodását megakadályozni.

Az egészségügy irányításának ezt a piramisát nagyon nehéz lesz lebontani, és a háttérintézmények normális működésének visszaállítása – ne legyenek kétségeink – rengeteg pénzbe fog kerülni. Csak reménykedhetünk abban, hogy a most menesztett vagy meneszteni kívánt szakemberek készek lesznek visszatérni.

Szerző