Előfizetés

Milyen világban élünk?

A mai Magyarországon az egyik legjövedelmezőbb és legkevésbé felelősségteljes, de jól hangzó beosztás: a "megbízott" (lásd:miniszterelnöki-, miniszteri-, polgármesteri).  Lassan már mindenki hosszú névsort tudna sorolni azokról, akik gyenge tudással, de annál nagyobb hűséggel vezetik a települést, a megyét, az országot. Ezért már egyre kevesebb embert érdekel, hogy van-e szólásszabadság, hogy ki mikor költözik a Várba, hogy melyik kastélyt, szállodát, palotát, földet, gyárat veszik meg "baráti" áron. A politikusok pedig csodálkoznak, hogy a szavazók egyharmada a bizonytalan kategóriába tartozik, pedig tudniuk kellene, hogy nem bizonytalanok, hanem nagyon is biztosan nem akarnak statiszták lenni az egyre erkölcstelenebb, politikának nevezett játékban. Mert olyan világban élünk, amikor Európa  legrangosabb rehabilitációs központját, a Pető Intézetet úgy építik le, hogy a Taigetosz hozzá képest humánus megoldás volt; amikor az idei télen 183 ember halhatott meg kihűlés következtében; amikor senki nem vállal felelősséget az oktatás/egészségügy állapotáért.  Amikor az ország első számú vezetőjének az az amerikai elnök a példaképe, aki (ha engedik!) két és fél Magyarországnyi lakos betegbiztosítását szünteti meg. Ezt akarták a rendszerváltók?

Jó reggelt, Áder úr!

Nem tudni, mikor és mit látni, hallani a Sándor-palota magasából, csak azt tudjuk, hogy nem sokat, és azt is alaposan megkésve. Azt azért mégis csak meg kellett volna hallania Áder János NER-elnöknek, amint egy hónapja a nép azt skandálja: Ne ird alá, János! Mert az volt az utolsó utáni pillanat, hogy a CEU-törvény kapcsán az elnököt a keresztnevén szólította a tömeg, ami több volt, mint a korábban megfogyatkozott bizalom maradéka. Az utolsó reményé volt. Ezt hányta el örökre Áder, amikor aláírta a törvényt, hiába is próbálta Kövér László iskolamester a tekintélyét megóvni, amikor az ellenzéket megbüntette, mert az Jánosnak merészelte szólítani. Nem Ádert, hanem az elnöki intézményt.

Majd egy hónap telt el, mire a tömeg hiábavaló hangjának lényege felért a palotáig. Hétfőn, második ciklusának beiktatási beszédében az elnök azt mondta: "Ha így megy tovább, mindent lerombolunk abból, amit 1990 óta közösen felépítettünk. Mindent megkérdőjelezünk. Minden megállapodást semmibe veszünk. Minden határt átlépünk. Amiben a kormánypártok felelőssége a nagyobb".

Néztük közben a megdorgált kormányfő lehajtott fejét, azét a miniszterelnökét, aki rávette Ádert az elnöki újrázásra. Aztán néztük a rábeszélt, zöld ruhába rejtező elnököt, és csak annyit tudtunk halkan megjegyezni: jó reggelt! Jó reggelt, a sáros európai végeken, ahová a messzi Brüsszelből, az önkéntes száműzetésből még 2012-ben hazatért. Annak a hatalomnak a legmagasabb közjogi méltóságába, amely hét éve módszeres látványossággal veri szét a demokrácia intézményrendszerét, s amelyet tetszett volt az egyetemi autonómia felszámolására ütött pecsétjével is jóváhagyni. Áder János kissé megkésve felébredt hát. Csak a múlt időt nem vette még észre: a hatalom már minden határt átlépett, mindent lerombolt, amit 1990 óta, erős tökéletlenségben az ország felépített.

Senkinek sem fog feltűnni, ha egyszer, köztársasági napok felvirradtán, a romok közül meggyötört csalódottságban előbújik majd a bukott rendszer szolgája, akit akkor már senki nem fog Jánosnak hívni. Legfeljebb úgy: Áder úr!

Jó reggelt, Áder úr!

Nem tudni, mikor és mit látni, hallani a Sándor-palota magasából, csak azt tudjuk, hogy nem sokat, és azt is alaposan megkésve. Azt azért mégis csak meg kellett volna hallania Áder János NER-elnöknek, amint egy hónapja a nép azt skandálja: Ne ird alá, János! Mert az volt az utolsó utáni pillanat, hogy a CEU-törvény kapcsán az elnököt a keresztnevén szólította a tömeg, ami több volt, mint a korábban megfogyatkozott bizalom maradéka. Az utolsó reményé volt. Ezt hányta el örökre Áder, amikor aláírta a törvényt, hiába is próbálta Kövér László iskolamester a tekintélyét megóvni, amikor az ellenzéket megbüntette, mert az Jánosnak merészelte szólítani. Nem Ádert, hanem az elnöki intézményt.

Majd egy hónap telt el, mire a tömeg hiábavaló hangjának lényege felért a palotáig. Hétfőn, második ciklusának beiktatási beszédében az elnök azt mondta: "Ha így megy tovább, mindent lerombolunk abból, amit 1990 óta közösen felépítettünk. Mindent megkérdőjelezünk. Minden megállapodást semmibe veszünk. Minden határt átlépünk. Amiben a kormánypártok felelőssége a nagyobb".

Néztük közben a megdorgált kormányfő lehajtott fejét, azét a miniszterelnökét, aki rávette Ádert az elnöki újrázásra. Aztán néztük a rábeszélt, zöld ruhába rejtező elnököt, és csak annyit tudtunk halkan megjegyezni: jó reggelt! Jó reggelt, a sáros európai végeken, ahová a messzi Brüsszelből, az önkéntes száműzetésből még 2012-ben hazatért. Annak a hatalomnak a legmagasabb közjogi méltóságába, amely hét éve módszeres látványossággal veri szét a demokrácia intézményrendszerét, s amelyet tetszett volt az egyetemi autonómia felszámolására ütött pecsétjével is jóváhagyni. Áder János kissé megkésve felébredt hát. Csak a múlt időt nem vette még észre: a hatalom már minden határt átlépett, mindent lerombolt, amit 1990 óta, erős tökéletlenségben az ország felépített.

Senkinek sem fog feltűnni, ha egyszer, köztársasági napok felvirradtán, a romok közül meggyötört csalódottságban előbújik majd a bukott rendszer szolgája, akit akkor már senki nem fog Jánosnak hívni. Legfeljebb úgy: Áder úr!