Az ember csak lefelé tapos

Az ápolók, szakdolgozók hangja? Beleszólás az ügyeikbe? A fenntartható fejlődésbe?

Itt? Ebben az országban? Ahol nem mondhatod el senkinek? Elmondod-e mindenkinek? Beleszólni az ügyekbe most sem sikerül. Így érjük meg az Ápolók Nemzetközi Napját május 12-én.

Amikor a legerősebb kockázatot az erkölcsi csönd jelenti, ami vakká és süketté tesz minket, és így leszünk részesei az erkölcsi igazságtalanságnak. Különösen érinti az ápolókat, szakdolgozókat, akiknek - hasonlóan társaikhoz a világ boldogabb országaiban - a fenntartható fejlődés letéteményeseinek kellene lenniük. Úgy, ahogy ezt az Ápolók Nemzetközi Szervezete jelszavában 2017-re, az Ápolók Nemzetközi Napjára meghirdette. „Az ápolás: egy vezérlő hang, ami fenntartható fejlődést eredményez.”

Magyarországon nélkülük „ötletelik ki” a csúcskórházak terveit, az idősek ápolását.

A lélekgyilkos rendszert nem lehet túlélni

A túlkoncentrált, zűrzavaros egészségügyi rendszerben meg kellene felelniük a szakmai, a jó erkölcs diktálta, a jogi szabályok kihívásainak, maradéktalanul. De a szervezet korlátai, a rendszer hibája és az eltorzult állami irányításnak csúfolt helyzet létrehozza az erkölcsi szorongást vagy erkölcsi szenvedést, amit a személyek akkor éreznek, amikor egy morálisan helyes cselekedetet nem tudnak végrehajtani, a szabályoknak megfelelni. Aztán már azért is szoronganak, hogy ebbe a helyzetbe kerültek.

Az orvosi és az ápolói szakdolgozói birodalomban dolgozók az érdekek mentén megosztottak. Vannak, akik úgy érzik, hogy a magyar egészségügyben dolgozók szakmai és etikai értékei vereséget szenvednek. Mert a vezetőknek és a beosztottaknak kétféle érték között kell lavírozniuk, a hivatás értékei és a rendszer értéktelensége között. Ennek következtében kinél előbb, kinél utóbb létrejön az erkölcsi kiégés, mi több, az érzéktelenség. Mára kiderült, hogy önhibájukon kívül nem tudják megelőzni a sérelmet vagy kárt, amit a betegeknek okoznak azzal, hogy nem tudják őket tudásuk, hitük, a szakma szabályai szerint ellátni.

A lélekgyilkos rendszert nem lehet túlélni. Ezért kell ráébredni arra, hogy mi történik velük!

A morális okra visszavezethető szorongás nehezen felismerhető. Ma Magyarország itthon maradt szakdolgozói, ápolói, orvosai, vezetői azt gondolják, ezt a helyzetet túl fogják élni. Nem fogják! Aki elment, annak az életében olyan magas volt ez a szorongási faktor, hogy esze ágában sincs még egyszer bedugni a fejét a nyaktilóba, ahol a hivatás értékei kerülnek veszélybe; ahol a kötelezettségvállalás kerül veszélybe, az orvosi és ápolói identitás. Amikor az alkalmazott kiszolgáltatottá válik és a segítő szerep elvész, akkor válik a rendszer hatása lélekgyilkossá, hálapénz-tolerálóvá, megalkuvóvá. A szakemberek azt érzik: nincs tovább! Aki nem szedi a sátorfáját, annak jön az erkölcsi kiégés, vagy a még súlyosabb diagnózis: „akik maradtak, azok sincsenek túl jól: 2015-ben 124, tavaly már 189 hatvanévesnél fiatalabb szakdolgozó halt meg". (dr. Balogh Zoltán MESZK elnök)

És semmi jele annak, hogy megjelenjen az erkölcsi vészjelzés mint egy vészt jelző piros zászló.

Pedig kötelező lenne a megszólalás. Beleszólás az ügyekbe! De nem úgy, ahogy Siófokon történt, a Magyar Kórházszövetség idei kongresszusán, ahol Betlehem József miniszteri biztos a non-doktori - azaz az orvost helyettesíteni képes, magasabb tudású ápolókat kibocsátó - képzésről tartott előadást a vezetői elitnek, csak éppen az érdekelteket, az ápolókat kiküldték. Pedig lett volna kérdésük, mert a képzés etikai, jogi alapjai nem tisztázottak. De az ápolói birodalom kompetenciái sem. Eközben az ellátás területén az interperszonális konfliktusok folyamatosan újratermelődnek. Előáll a szorongás, a düh. Megjelenik az alacsony önbecsülés, a türelmetlenség, a munkahelyi elégedetlenség. És mindez csak vízszintesen vagy lefelé irányul, soha nem felfelé, a hatalom felé. Mert az ember csak lefelé képes taposni. A helyzettől szenved a kórházigazgató, a főorvos, főnővér, a részlegvezető, a legorombított ápoló, mindenki továbbadja az alatta levőnek, és a beteg ebből annyit lát: rácsapták az ajtót!

Az ember saját hangja a maga ügyvédje, de ez a hang az egészségügyből nem hallatszik.

Miközben a kormány paternalista módon, a szakemberek helyett akar gondolkodni, aközben megtartja őket fenyegetettségben. De elvárja tőlük, hogy naponta hozzanak döntéseket, felelősséggel. Ami látható, az a totális erkölcsi kiégés.

„... A szent mugumofa az erdő mélyén volt, három kilométerre felfelé a hegyoldalon. A fától elláttak az Aberdare hegyvonulat zöldellő völgyei fölött az Isten hegyére. Száz méterre közelítették meg a szent fát. A varázsló csendet parancsolt, igaz, alig maradt erejük beszélni. Csípős hideg volt.... – Szent földre értünk – figyelmeztetett a varázsló. – Akit még nem avattak föl, itt marad!”

Mint mi mindannyian, a magyar egészségügyben. Nekünk addig, amíg nincs bátorságunk az erkölcsi csöndet megtörni, a jelenlegi egészségügy lesz a gyógyulásunk színtere. Tele erkölcsi szorongással. Szent földre lépni? Hát ahhoz több kellene!

Szerző
Rozsos Erzsébet ápolásetikus

Trump Rubiconja

Trump tizenkilencre húzott lapot. Az is lehet, hogy húszra. Pedig gyakorlott kártyás, hatalmas kaszinókat épített, működtetett - és vitt csődbe. Ám az FBI igazgatójának leváltásával szinte megnyerhetetlen háborúba kezdett. Gyakorlatilag az amerikai jogrendnek üzent hadat. Pont úgy, mint Róma esetében 2066 évvel ezelőtt Julius Caesar, aki a XIII Gemina légió élén átlépte a Rubicon folyó által jelentett határt: a kocka el van vetve. Ha ezt pillanatnyi dühében tette, az nagyon nagy baj. Ha megfontoltan, az maga a katasztrófa.

A hír hallatán Amerikában mindenkinek beugrott Richard Nixon sorsa, aki 1973. október 20-án leváltotta a Watergate-ügyben eljáró Archibald Cox különleges ügyészt. Tiltakozásul lemondott az igazságügyminiszter és első helyettese is. Ezt hívják azóta "szombat esti mészárlásnak". Nixon még tíz hónapig húzta, 1974. augusztus 8-án kényszerült lemondásra. Ebben ő az egyetlen az eddigi 45 amerikai elnök közül. Mostantól azonban komoly esély van rá, hogy ez már nem sokáig marad így.

James Comey FBI-igazgató tízéves mandátumából még több mint hat év volt hátra. Az elnöknek joga volt őt leváltani, ám ez még soha nem fordult elő, s mint a CNN jogi szakértője érezhető megindultsággal mondta: ilyesmi csak "nem demokráciákban" szokott megtörténni. Comey George W. Bush elnöksége idején igazságügyi miniszterhelyettes volt, a Legfelső Bíróságba jelöltek között is felmerült a neve. A konzervatív jogászt a liberális Barack Obama állította a Szövetségi Nyomozóiroda élére, mert addig elvszerű, mindenkori tisztségét politikai elfogultság nélkül ellátó vezetőnek bizonyult. Ősszel a Demokrata Párt felől érték heves bírálatok, mivel a kampány hajrájában bejelentette, hogy felújítja a vizsgálatot Hillary Clinton e-mailjeinek ügyében. Clinton éppen a napokban hivatkozott erre választási veresége fő okaként. Trump ellenben eddig ódákat zengett Comey-ról...

A Trump környezetének gyanús orosz kapcsolatai nyomán indult nyomozás azonban egyre nagyobb hullámokat vetett, s Comey pont úgy nem volt tekintettel a politikai megfontolásokra, mint Clinton esetében. A kiszivárgott tényeknek először Michael Flynn nemzetbiztonsági tanácsadó esett áldozatul, majd saját érintettsége okán Jeff Sessions igazságügyi miniszternek kellett kivonnia magát az ügyből. Most mindenki azt találgatja, hogy Comey menesztésével milyen újabb leleplezést akart Trump megelőzni.

Az elnöknek először is nem lesz könnyű olyan utódot állítania, akit a Szenátus is jóváhagyna. Az új FBI-igazgatónak aztán nem lesz könnyű leráznia magáról, hogy ő Trump bábja. A törvényhozásban már most követelik egy teljhatalommal felruházott, visszahívhatatlan különleges ügyész kinevezését - ez garantálná, hogy akár sikerül Trumpot kompromittáló új bizonyítékokat előásni, akár nem, az orosz botrány már a következő, 2018-as törvényhozási választásokat is befolyásolja.

Ha pedig az derülne ki, hogy Trump hatalmával visszaélve egy konkrét tény napvilágra kerülését akarta megakadályozni, az bűncselekmény, amelynek nyomán megindítható az elnök elmozdítására irányuló törvényhozási procedúra, az impeachment. A másik lehetőség, mint Caesar esetében, a császárság.

Szerző
Horváth Gábor

Más világ

Egyszer talán ők is megtanulják, milyen érzés, ha az ember "más". Mondjuk ha megint norma lesz ebben az országban, hogy a törvényhozás nem kizárólag a piti manipulációra való és a költségvetés forintjai még véletlenül sem veszíthetik el közpénzjellegüket, akkor a NER korifeusai sleppestül ott állnak majd pőrén, és dideregve rádöbbennek, hogy most őrájuk mutogatnak ujjal. A többség.

Most még hiszik, hogy akinek a sors túlhatalmat adott, az bármit megtehet. Meg is teszik: feldúlják a csikorogva, de legalább működő nagy rendszereket, költenek, mint egy nekivadult dzsentri, kipiszkálják az országot az európai felzárkózásból. Hablatyolnak a jövőről, de még soha meg nem fordult a fejükben, hogy van holnap is.

Indulatvezérelt mindennapjaikban csak igen (ők) és nem (aki nem hódol be) létezik: barát-ellenség, megvéd-elpusztít, felemel és eltöröl. Világképük mint az elemista olvasókönyv, és a tanítónéni mondja meg, mi a jó és mi a rossz.

Harmadik lecke: A család. "Az élet elfogadása, a gyermekvállalás, a férfi és nő házasságára alapuló család értéke az utóbbi évtizedekben megkopott, azonban a fenntartható jövő érdekében szükség van ezek helyreállítására" - mondják, és már teszik is. A fenti jelszóval május végére Budapestre szervezik a Családok Nemzetközi Találkozóját, címeres orosz homofóbokkal és olyan kőkonzervatív amerikai demagógokkal rendeznek kormánytámogatást élvező demográfiai fórumot, akik ha mozdulnának még egyet jobbra, leesnének a Földről. És aki nem érti az üzenetet, annak maga Soltész államtitkár üzeni, hogy ami az LMBTQ rövidítés mögött van, "az nem is érdekes, agyament őrültség".

A mások tábora pedig egyre nő. Melegek, elváltak, gyermektelenek, túlsokgyerekesek, balosok, liberek, menekültek, egyetemisták, nem viszkető tenyerű keresztények. Már most mi vagyunk többen.

Szerző
N. Kósa Judit