Márton László;
Emmanuel Macron;
2017-05-13 09:07:00
Népmesébe illő történet. Éppen egy évvel ezelőtt a közvélemény számára jószerivel ismeretlen gazdasági miniszter otthagyja a kormányt és kijelenti, köztársasági elnök akar lenni. Lenéző mosolyok. Tizenkét hónappal később Emmanuel Macron kétharmados többséggel nyeri az elnökválasztást.
A látszat persze csal. A 39 éves jóképű, ragyogó szónok a legelitebb felsőoktatási intézményben végzett, jól kereső bankár (de nem tulajdonos) volt, majd az elnökjelölt Hollande tanácsadója, Azután az elnöki hivatal helyettes vezetője, végül két évig miniszter. Elittársaitól eltérően azonban nem volt semmilyen párt tagja és fennen hangoztatta, hogy nem hajlandó magát a bal-jobb tengelyen meghatározni. Esélyei még az év eleje óta tartó előválasztási kampányok alatt is közepesnek látszottak, de jobb-és baloldali vetélytársai sorra kihullottak.
A francia rendszert fél-elnökinek mondják, a mostani voksolást hat hét múlva követi a harmadik, képviselőválasztási forduló. Ennek végén, két hónap múlva derül ki, sikerül-e ígérete szerint a teljes politikai terepet átrendeznie. Találgatások helyett inkább a máris tapasztalható „franciaországi változásokkal” és ezek, a magyar olvasó számára értékelhető tanulságaival foglalkozom.
"Jóindulat, tisztesség, szeretet" - ritka szavak a politikában. Macron és követői gyakran használják mindhármat. Programnak persze kevés, de válsághelyzetben, ha komolyan gondolják, egyáltalán nem haszontalan. Márpedig a de Gaulle tábornok által hatvan éve alapított ötödik köztársaság gazdasági, intézményi és erkölcsi válságban van.
A válsághelyzetet kihasználó politikusok beszédmodora eldurvult: többször is lekurvázták a bankárokat (Macronra utalva). A tüntetések több esetben fosztogatással végződtek, két rendőrt a szó szoros értelmében felgyújtottak. A korrupció gyanújával eljárás alá vont elnökjelölt Fillon, illetve Le Pen zavartalanul folytathatta kampányát. Igaz, magyar korrupciós mértékkel jelentéktelen, néhány százezer eurónyi kárt okoztak, de Franciaországban egy euró közpénz is számít. Ezért emlegeti az új elnök oly gyakran a megújulás, a politikai tér átrendezésének, új szereplők bevonásának szükségességét.
A válság összeroppantotta az évtizedek óta klánok és egók csataterévé vált szocialista pártot. Igaz, az ún. áramlatok mögött a marxistáktól a szociálliberálisokig és -demokratákig sokféle világnézetet vallók sorakoztak. A hasonló gondokkal terhelt, jobbközép republikánusok esetében sem biztos, hogy a kemény és a puha jobboldaliak együtt maradnak. A személyi kérdéseken túl mindkét esetben nyilvánvaló, hogy világnézeti bázisuk elavult, a nézetkülönbségeket meghatározó jelzők mögött más, néhány esetben semmi sem rejlik.
Az egyre gyorsabban változó és - ha tetszik, ha nem, egyre bonyolultabb - világ kihívásaira egyre nehezebb a tartalmat pontosan fedő jelzőket találni. Bár Macron fogalmazta meg a legélesebben, de mindkét oldalon érződik: sem a globalizációra, sem az Európai Unió fejlesztésére (vagy visszafejlesztésére), sem az új gazdasági nagyhatalmakkal kívánatos viszonyra nincs egyértelműen bal- vagy jobboldalinak tekinthető válasz. A döntéshozók nem tartanak lépést a változásokkal, a vezérkarok kínálata és a választói elvárások közötti távolság egyre nő.
Két, de annál szemléletesebb példa. A szocialista párt máig a munkásosztály elhivatott képviselőjének vallja magát. A választási térkép azonban világosan mutatja, hogy a munkásosztály és még inkább a munkanélküliek a Nemzeti Frontra szavaznak. A jelentéktelen, Európa-ellenes kommunista pártot a Szovjetunió örökösei nem támogatják, Putyin világszerte a (máig is náci eszméket hirdető) szélsőjobboldali formációkkal szemez. Ezért nyerte el Macron kézzelfogható reformokra összpontosító, pragmatikus ajánlata a választók bizalmát.
Az új politikához természetesen új arcok szükségesek. A párttá alakult Lendületben! (En Marche!) mozgalom képviselőjelöltjeinek felét a politikától és párt apparátusoktól eddig távol maradt civilek közül toborozza. A másik fele a politikai tapasztalattal bíró profikból kerül ki, de a szocialistáktól, centristáktól és jobbközép republikánusoktól érkező jelölteket elveik megtartására és ezzel együtt a kézzelfogható, gyors reformok támogatására szólítja fel.
Nehéz ma előrelátni meddig terjed az átrendeződés. Annyi bizonyos, hogy a többi politikai párt – ha tetszik, ha nem – kénytelen Macron zenéjére táncolni, legalább nemzedékváltást végrehajtani. A képviselőválasztás második fordulója után derül majd ki, milyen mértékben rendeződik át a politikai tér, milyen alternatívák közül választhat az új elnök.
Három lehetőség kínálkozik. Az első, és erre számít Macron, hogy az általa életre hívott Lendületben! abszolút többséget szerez és akár egyedül is kormányozhat. A második a mind balra, mind jobbra nyitott nagykoalíció, illetve a változó alakzatú (csak egyes törvényekre összeálló) többség. A harmadik az elnök és ellenfeleinek „társbérlete”. Mindháromra volt példa az elmúlt évtizedekben. A nagykoalícióra 1945-1946-ban és 1958-59-ben, de Gaulle miniszterelnöksége idején, a társbérletre pedig Mitterand és Jacques Chirac elnöksége alatt. A nagykoalíció vészhelyzetben és döcögve, a társbérlet úgyszólván zavartalanul működött.
Az elemzés végére maradt a külpolitika, abból az egyszerű okból, hogy „külpolitikával nem lehet választást nyerni”. Az Európai Unió intézményeinek átalakításáról, az integráció felgyorsításáról és ennek érdekében a német-francia páros fennmaradásáról nem volt vita, pontosabban e kulcskérdéseket létfontosságú belpolitikai kérdésnek tekintették, az EU ellenzőit pedig párbaj-képtelennek. Kelet-Közép Európáról nagyon kevés szó esett, aminek inkább örülhetünk. Amit Macron mondott a két forduló között azonban elszomorító, vagy annál is rosszabb: - Orbán, Kaczinsky és Erdogan nem demokraták.
„(...) híres vagy, hogyha ezt akartad.
S hány hét a világ? Te bolond?”