- A lázadás évének nevezte Orbán Viktor 2017-et. Ki és mi lázadt, ki és mi ellen?
- Ezt ösztönösen, első megérzésre jól sejthette a magyar miniszterelnök, mert 2017 valóban a lázadás éve, legfeljebb nem ugyanazt értjük alatta. Lehet, ha majd visszatekintünk 2017-re, azt fogjuk mondani, hogy ez egy kulcs év volt Európa, de talán nem csak Európa számára. Hogy ezt lázadásnak nevezzük majd a populizmus, a bezárkózás, a nacionalizmus ellen, vagy egyszerűen csak úgy beszélünk majd róla, mint a visszatérés évéről a józan észhez. Az év feléhez közeledve az az érzésem, hogy minden fajta rendkívül erős populista mozgalom ellenére, amelyet külső erők is támogatnak, az európai társadalmak nagy része, amikor sorsdöntő választás elé kerül, azt mondja: itt álljunk meg!
- Milyen konkrét példákra gondol?
- Ide sorolom az osztrák elnökválasztást, ami ha szerény többséggel, de mégis csak az európai értékek mellett szólt. Ugyancsak ebbe a holland parlamenti választást, bár az is igaz, az ottani szélsőjobboldal azért 5 képviselő hellyel többet szerzett, mint az előző ciklusban. Majd pedig a legfrissebb eredmény, a francia elnökválasztás, ahol viszont Emmanuel Macron centrista politikus kis híján kétharmados többséggel nyert a szélsőjobbos és durván nacionalista Marie Le Pennel szemben. Mindemellett korai lenne temetni a populista, nacionalista mozgalmakat, de a fő trend a kijózanodás, visszatérés a realitások talajára és koncentrálás a 21. századi európai problémák megoldására.
- Németországban viszont csak szeptemberben döntenek a kancellár személyéről és tartanak parlamenti választásokat. Ott merre billenhet a mérleg?
- Nehéz lenne megjósolni a választások végeredményét, de két olyan személy között dőlhet el a kancellári szék sorsa, akik mindketten az erőteljesebb és mélyebb európai integráció mellett kötelezték el magukat. Nagyon valószínű azonban, hogy bármelyikük nyeri is meg a választást, együtt tudnak majd működni az uniós integráció elmélyítését szorgalmazó francia elnökkel.
- Macronnak a saját portáján is sok a tennivalója. Milyen állapotban van a francia gazdaság?
- Külön elemzést igényelne, hogy Macron úgy nyert, először a francia negyedik köztársaság történetében - és talán éppen ezért nyert -, mert nem volt mögötte egy hagyományos párt, „csak” egy mozgalom. Jelzés értékű, hogy a szavazók többsége kiábrándult a klasszikus pártstruktúrából, és máshol keresi a megoldást. Ugyanakkor a politikai rendszerek kezelhetősége elképzelhetetlen politikai pártok nélkül. Nem véletlen, hogy Macron is gőzerővel szervezi mozgalmát párttá a június 8-i nemzetgyűlési választások előtt. Lehet nyerni egy mozgalommal, de hogy a győzelem után hogyan lehet kormányozni, az egy másik kérdés. Márpedig nagy szüksége lesz egy erős frakcióra a nemzetgyűlésben, ha végre akarja hajtani két fő célját, vagyis a franciaországi gazdasági reformokat, és mélyíteni akarja az európai integrációt. A francia gazdaság versenyképessége jelentősen elmarad a német mögött, miközben Franciaország nélkülözhetetlen az európai stabilitás megőrzéséhez és az unió mélyítéséhez. Ne feledjük, hogy a Brexit után – bár szerintem egyáltalán nem biztos, hogy Nagy-Britannia végül valóban távozik – Franciaország lenne az egyetlen atomhatalom az Unión belül. Legalább olyan mélységű reformokra lesz szükség, mint amilyeneket Gerhard Schröder hajtott végre Németországban, igaz, bele is bukott, de a német gazdaság nem utolsósorban ezeknek a reformoknak köszönhetően versenyképes ma.
- Mik a legfontosabb sarokpontjai a macroni gazdasági reformoknak?
- Mindenképpen rugalmasabbá kell tennie a munkaerő-piacot, még akkor is, ha ellenállásra számíthat a szakszervezetek részéről, 32 órás munkahéttel napjaink éles globális versenyében nem lehet sokáig talpon maradni. Csökkenteni kell az állam befolyását a gazdaságban. El kell dönteni, mi maradjon nemzetbiztonsági indokok alapján állami fennhatóság alatt és mi az, ami decentralizálható, amiből kivonulhat az állam és a piaci versenyre kell bízni a folyamatokat. Kemény dió az energia, vagy a bankrendszer. Mindkettőre könnyű ráfogni, hogy nemzetbiztonsági érdek az állami tulajdon túlsúlya, csak azután többnyire kiderül, hogy úgy sokkal drágább, nem is működik jól és még a biztonságot sem növeli, hanem éppen ellenkezőleg, gyengíti.
- Macron a nemzetközi politikai, diplomáciai életben szokatlan nyíltsággal és keménységgel üzent Orbán Viktornak és azoknak, aki aláássák az Unió egységét. Milyen elképzelései vannak az Unióval, és ez hogyan alakíthatja Magyarország helyzetét?
- Macron erősebb és mélyebb európai integrációban gondolkodik. Az eurózóna megerősítéséhez közös – és az EU jelenlegi költségvetését jóval meghaladó - költségvetésre és közös fiskális politikára van szükség, amihez a németek beleegyezése kell. A franciák cserébe készek lennének, hogy élére álljanak egy erőteljesebb közös európai kül-, biztonság-, illetve védelempolitika kialakításának. Majd kiderül, hogy a németek erre vevők lesznek-e vagy sem. Egy azonban bizonyos: ha megvalósul Németországban a nagykoalíció, Schulz akár kancellár, akár külügyminiszter lesz, a jelenleginél sokkal erőteljesebb Európa-politika fog megvalósulni, mégpedig a szorosabb integráció irányába. Az Uniónak a mai világpolitikai, világgazdasági, de európai helyzetében sincs más racionális választása, mint a mélyebb és gyorsan mélyülő integráció. A másik lehetőség a széthullás, amelynek első áldozatai a kis kelet-közép-európai országok lennének, annak minden gazdasági, politikai és biztonsági következményével. A globális versenyben a század végét azonban a nagyobb tagállamok sem élhetik túl. A Brexit – paradox módon - tovább erősíti a mélyülés igényét. Ha Nagy-Britannia mégsem lépne ki, sokkal keményebb feltételek mellett maradhatna benn a már mélyülő integrációban.
- Sokan tartanak a több sebességes Európa megvalósulásától. Mekkora ennek az esélye?
- Az Európai Unió mindig is több sebességes volt és ma is az. Egyes tagállamok tagjai az eurózónának, mások nem. Vannak, amelyek tagjai a schengeni övezetnek és vannak, amelyek nem. Nem beszélve a versenyképességi, fejlettségi, történelmi, geopolitikai eltérőségekről. Ettől azonban még mindannyian teljes jogú tagok vagyunk. Júniusban lesz 15 éve, hogy aláírtuk a csatlakozási szerződést, aminek révén 2004-ben tagok lettünk. Nem árt emlékeztetni arra, hogy a szerződésben nem csak azt vállaltuk, hogy az uniós jog felette áll a nemzeti jognak, de azt is, hogy semmilyen területen nem kérhetünk felmentést, kimaradást az uniós politikákból, mihelyt az adott programhoz való csatlakozás feltételei teljesülnek. Ez vonatkozik az eurózóna-tagságra is. Az azonban, hogy a több sebességes Európában milyen helyet foglaljon el Magyarország, már a mindenkori magyar kormányon – és társadalmon – múlik. Orbán Viktor a brüsszeli bürokrácia lebontásáról – ami egyébként jóval kisebb, mint a felső szintű magyar közigazgatás személyzete –, a szuverenitás erősítéséről, a nemzeti jogkörök kibővítéséről beszél, ami mindenben ellentmond az erőteljesebb integrációnak. A politikai közvélemény a perifériára sodródástól retteg, ám az Orbán-kormány tudatosan és a következő generációkkal szemben óriási felelőtlenséggel perifériára löki az országot. Nem Brüsszel kényszerít minket a perifériára, hiszen a mélyülési folyamatban való magyar részvétel lehetősége ma jogilag és intézményileg is adott, hanem a kormány látszik ezt az utat választani. Orbánék úgy félnek a mélyülő európai integrációtól, mint ördög a tömjénfüsttől. Vagy megyünk a fő áramlattal vagy kimaradunk. Itt már nem működhet a pávatánc. A szuverenitásra hivatkozni pedig értelmezhetetlen a 21. század kölcsönös függésekkel jellemezhető világában. Különösen egy olyan országban, amely társadalmi termékének több mint 80 százalékát exportálja, a kivitel 60 százalékát multinacionális cégek teljesítik, és a munkahelyek megtartásához, a termeléshez és a növekedéshez egyaránt jelentős importra van szükség. Nem beszélve a pénzügyi és technológiai összekapcsolódásokról. Mindemellett a legnagyobb gátja annak, hogy aktívan és stratégiai érdekeinket képviselve részt vehessünk a mélyülő európai integrációban, a társadalmi tudatszennyezés, valamint a fenntartható versenyképesség szempontjából meghatározó oktatás és egészségügy lezüllesztése. Ebben kulcsszerepet játszik – elnézést a szóváltoztatásért - az „Emberi Fertőforrások Minisztériuma”.
- A kimaradás milyen következményekkel járhat?
- Aki kimarad, az végleg lemarad. 2020 után gyökeresen megváltozik az uniós pénzügypolitika is. Nem csak kevesebb forrást fogunk kapni, de megszűnik az ingyen pénz is. Hosszú lejáratú hitelek veszik át a szerepét, amelyet szigorú feltétekkel nyújt majd Brüsszel. Ezért is akar a magyar kormány 2018-ig minden uniós támogatást lehívni, csakhogy ez technikailag is lehetetlen. De mi lesz 2018, még inkább pedig 2020 után?
- Mennyire lehet életképes a bőséges uniós ingyen források nélkül a magyar oligarchikus kapitalizmus?
- Sajnos a több ezermilliárd forintból nem sok életképes, hosszabb távú versenyképességet biztosító, saját lábon álló, nyereséget hozó beruházás valósult meg. A stadionok, és egyéb sportlétesítmények építése, majd költséges fenntartása viszi a pénzt a versenyképes vállalkozások elől. Az uniós pénzek felhasználásának területeiről és hatékonyságáról nagyon keveset tudunk. Közérdek lenne legalább a – mondjuk - 50 millió euró feletti egyedi beruházások listáját közzétenni. Külön magyar paradoxon, hogy miközben az egyetlen nyíltan Unió-ellenes kormány a magyar, addig ennek a kormánynak, illetve az általa fémjelzett politikai maffiának a gazdasági hátországát egyértelműen az uniós pénzek teremtették meg. Ez persze nem kis mértékben az Európai Unió felelőssége vagy felelőtlensége is. A kormányhoz közel álló feudális tőkeharácsoló oligarcha csoporttal nem lehet versenyképes gazdaságot teremteni, és tartós versenyképességet teremtő működő tőkét sem lehet behozni az országba. A kis, nyitott, ezernyi szállal kölcsönös függőségi hálózatba beépült Magyarország csak akkor lehet versenyképes, ha közigazgatása átlátható és hatékony, a versenyképesség és a társadalmi szolidaritás egymást feltételezi és erősíti, továbbá az uniós és magyar adófizetői pénzek kiemelten kezelik a beruházást a humántőkébe, oktatásba, kutatásba, egészségügybe. És a hatékony erőforrás-felhasználás meghatározó környezetét egy innovatív társadalom képezi, amely minden szempontból nyitott, felkészült a jelen és a jövő kihívásaira, rugalmas alkalmazkodásra képes, szolidáris és együttműködő a világgal és főleg az európai integrációval. Ma csak ezek a tulajdonságok - éppen ezek - hiányoznak Magyarországon.
