Helyben járás

A mögöttünk hagyott hét esztendő - unortodoxiával átitatott - gazdaságpolitikáját nem a társadalmi jólét igénye hatja át. Sokkal inkább hajaz ez egy olyan álomvilág kommunikációjára, amely a Fidesz-hívők milliós serege számára kívánja folyamatosan eladni a saját lábán is megállni tudó nemzetállam vízióját. Az önmagát a magyar társadalommal azonosító kormányzat és holdudvara - mint hiszik - állandó csaták közepette kénytelen Európával elfogadtatni valós és vélt eredményeit. Az aligha róható fel egy öntelt politikai körnek, hogy nem azt kürtölik világgá, miképpen képesek arra a bűvészmutatványra, hogy miközben az ország arányaiban az Európai Unió legmagasabb támogatásainak egyikéhez jut, aközben regionális versenytársaihoz képest folyamatosan lassul a leszakadás mérséklésének tempója. A jó szándékú bírálatok, intelmek, kritikák a NER-nél többnyire süket fülekre találnak. Így történt ez a világ legjelentősebb hitelminősítője, a Fitch Ratings legfrissebb országértékelésekor is.

Azon nincs mit csodálkozni: az intézmény változatlanul hagyta a még közgazdász körökben is némi fejtörést jelentő "BBB-" besorolást, hiszen alig egy esztendeje emelték ki minősítésünket a bóvli kategóriából a befektetésre ajánlottak közé, negatív kilátásokkal. Mindez azt tükrözi, hogy tavaly óta a Fitch-nél továbbra sem találtak pozitív jövőképet a magyar gazdaságpolitikában. Arról, hogy mi is hiányzik a hitelminősítők számára, elég annyit megjegyeznünk, hogy amíg a magyar gazdaságnak meg kell elégednie azzal, hogy osztályzatunk alig jobb a bóvlinál, ugyanakkor a nem kevés gonddal küszködő, ugyancsak gyakorta unióellenes magatartást tanúsító Lengyelországban ezekben a napokban igazán örülhetnek. A másik mérvadó hitelminősítő, a Moody's ugyanis stabilra javította - a leminősítés lehetőségére utaló eddigi negatívról az “A2” szintű lengyel államadós-osztályzat kilátását. Döntésüket a költségvetési és politikai kockázatok enyhülésével indokolták. Ez az, amire Orbánéknak egy darabig várniuk kell!

A Fitch saját módszertanát követve, félévente nyilvánosságra hozza véleményét egy-egy ország hiteladósságának minőségéről, és mindig a helyszínen is vizsgálódik. Kormányzati tényezőkkel, pénzintézetek vezetőivel és a legjelentősebb helyi gazdaságkutatókkal, elemzőkkel is konzultálnak arról, hogy a minősítettek mennyire képesek élni a gazdasági környezet nyújtotta lehetőségekkel. Magyarországgal nincs könnyű dolguk. Ha figyelmen kívül hagyják is a kormánypártok és a különböző politikai áramlatok lózungjait, akkor is tényként könyvelhetik el: annak ellenére, hogy az Európai Unió tagjai vagyunk, mégis a közösség fő céljaitól igen gyakran eltérő unortodox gazdaságpolitika valósulgat meg ezen a tájon. Úgy vélik: ha a konfliktusok jelentősen felerősödnének, akkor az a közép-és hosszabb távú gazdasági kilátásokat érdemben ronthatja. Pedig Széchenyitől tudjuk: "Azokból a kövekből, melyek utunkba gördülnek, egy kis ügyességgel lépcsőt építhetünk." A NER ezeket a "köveket" inkább torlaszok építéséhez használja.

Szerző

Minden mindig leszivárog

Egykori főnököm, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Kosáry Domokos mondta egyszer: bármi szar történik odafent, az leszivárog. A hülyeség, az oktondiság, a hazudozás, az arrogancia, a kivagyiság. Igen, durvul a közélet, de mind ott kezdődik, a kormányzatban, a parlamentben, azután folytatódik a kormányhivatalokban, az önkormányzatokban, aztán megjelenik az egyszerű ügyintézők stílusában, a végén már a diákok sem fogják tudni, hogyan beszéljenek a tanáraikkal, de hát kiről is vennének példát? Talán Kövér tanár úrról?

Egy társadalom szempontjából létkérdés a nyugalom és a folyamatosság. Nehéz ma megjósolni, mi történik, mondjuk, tíz év múlva, nyilván lehetetlen és nem is érdemes vele foglalkozni, éppen ezért van értéke annak, amit e két dologból addig is megkaphatunk, ám hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy mi is történt az elmúlt hónapokban. A kormány szemlátomást zavaros vizeken érzi jól magát, úgy véli, itt megcsillogtathatja a kormányzás képességeit, ezért aztán maga kelti a hullámokat. Nemcsak azért kerülik a sajtót, mert félnek, hanem mert nincs mit mondaniuk. A főpolgármester arra buzdít, hogy ne fizessük be a bírságot, a miniszterelnök nyeglén azt feleli egy kérdésre, hogy nem olvasta egykori pártalapító társának botrányos cikkét, és közben jönnek az új meg új giga-ötletek, szállnak a milliárdok. Igen, fontos a városfejlesztés, de nem mindegy, milyen áron és milyen felfordulással jár mindez, milyen megszokásokat borít fel már maga ez a sok ötletelés is, a kormányhivatalok költözése vidékre, aztán költözés a Várba, szakmai háttérintézmények felszámolása egy olyan kormányzatban, amelyikben naponta új államtitkárok, helyettes államtitkárok és számtalan miniszteri és miniszterelnöki biztos irányítja a bürokráciát, a minisztériumok olykor képmutató módon vizsgálatot rendelnek el, de ezt senki sem veszi komolyan, a vizsgálatoknak nincs eredményük, minden tisztázatlan, semmi sem megmagyarázott, a kormánytisztviselők csak egymásra mutogatnak, de érdemi, pontos válasz szinte semmire sincs. Mondjuk, milyen jó lenne a sok költözködés helyett egy új Kossuth híd. A reform az nem akkor jó, ha mindenáron mozgolódás van a kormányban, hanem egyszerűsíti az életet. Intézményesítették a szóvivőket, akik már szinte minden hatóságnál, hivatalnál, bíróságnál, ügyészeten megtalálhatók, ők azonban csak betanult szöveget mondanak, kérdésekre nem válaszolnak, legfeljebb annyit, hogy a vizsgálat után visszatérnek az ügyre, de mire visszatérnének az ügyre, már jönnek más ügyek, más arcok, más botrányok. Ez a "na és az újságíróknak mi közük ehhez" tekintet, ez az elhárító magatartás, ez lassan általános lett. Hivatalos intézmények nem válaszolnak a magánemberek kérdéseire, a szolgáltató kioktatja a vásárlót arról, hogy milyen szabályokat kell betartania, várjon 30 napig a válaszra (vajon miért?), és inkább ismerje meg a törvényeket, már Kiss László is elküldi a fenébe a rá várakozó riportert, akivel hetekkel korábban, más ügyekben kedélyesen elcsevegett.

Hát ez a nagy veszély, sóhajtott Kosáry, a leszivárgás.

Új "néppárt" kellene?

Pesten manapság az ellenzéki értelmiség egy része azt hiszi, hogy pártokra már nincs is szükség. Vagy ha mégis, akkor nem a pillanatnyilag létezőkre. A civil mozgalmakból kinövő formációk azonban valahogyan sehogy sem akarnak megszerveződni.

A pártokkal kapcsolatban 1989-et követően errefelé mindig sok volt a félreértés. Közismert, hogy először sokan - elsősorban a z egykori disszidensek és akik nekik drukkoltak - azt hitték, hogy ezek az amerikai minták másolásával jöhetnének létre. A hagyomány azonban nálunk és a környező országokban is inkább a német politikai sémák másolását követelte meg. '89-ben a többség így azután a két nagy német “néppártot” (vagyis az ideológiákból kinőtt, centrista politikai érdekeket és kultúrát megjelenítő, a parlamenttől a falusi önkormányzatig a teljes szférát átfogó képviseleteket, azaz sokmillió szavazót mozgatni képes formációkat), magyarán a szociál- és a kereszténydemokratákat szerette volna lekoppantani.

Ideig-óráig életben is maradtak a mi “néppártjaink”, de azután a válságuk lassan állandósodott. A “kereszténydemokrata” MDF-et Antall József halála megroppantotta, de még egy-másfél évtizedig valamelyest jelen volt a pályán. A “szociáldemokrata” pólust tulajdonképpen már 1989-ben a reform-szocialisták foglaltak el, és középpártként ma is jelen vannak, bár hagyományos választóik legalább fele, a hozzájuk csatlakozott “nép” jó része 2010 táján elhagyta őket. A Fidesz egy rövid időre, 2002-2004 körül (a 2002-es vereséget követően) próbálkozott néppárt szervezésével, de ezt a pártmodellt hamar feladta.

A politika gyakorlata nem egyszerűsödött le. A bonyolultabbá váló világban az érdekek megtestesítése (ez a pártok egyik feladata) egyre nehézkesebbé vált, és egyre több összeütközés el is tűnt a nyilvánosságból. A politika immár lemond arról, hogy a gazdaságétól különböző társadalmi megrendeléseket kikényszerítse. A köz tereit a pártok helyett a kormányzat, a szakértők töltik be. A működő alkotmánybíróságok egyes országokban aktívan beavatkoznak a kormányzásba.

Az olyan demokratikusnak nevezett, jól bejáratott közhagyományokkal működő, egymáshoz közelinek hitt államokban, mint a mai Hollandia és Németország, a nagy középpártok túlélő képessége teljesen más. Hollandiában már egy évtizede pusztulni kezdtek, s mára sok kis, egymással nagyon hangosan küzdő demokratikus és nem-demokratikus párt változó keverékéből jön össze a rendszer. Amely túlhiszterizálva, de egyelőre működik, és a holland rendszer demokratikusságában senki sem kételkedik. Ugyanakkor a szomszédos Németország nagy pártjai, bár most ott is színre lépett egy talán nem-demokratikus párt, az AfD, egészében ma is rendszerszerűen működnek, bár “néppártnak” egyre kevésbé nevezhetőek.

De hát a politikai pártok az újabb Európában egy meghatározott politikai helyzet lenyomatai. A XIX. században, a nemzetállamok kialakulásánál az iparosítás folyamatainak kezelésére, illetve az állam addigi vallási kapcsolatainak leépülésekor ideológiák forgalmazására jöttek létre. S a régi feladatokból legfeljebb nyomok maradtak. Az akkori tömegmozgósítási formák, párttagságok, szervezett akciók, díszpolgári címek, választói egyesületek nyilvánvalóan nem működnek. Sok akkori politikai technika el is tűnt. De mi lépett a helyére, mi közvetít most a “nép” és az állam között? A civil projektek átvették-e az érdekképviseletet, képesek-e előrejelezni a kialakuló konfliktusokat? Hálózatuk jelen állapotában kiváltja-e közvetítőként a “néppártokat”, vagy csak egyszerűen a bármilyen politikai pártok rendszerét? A késői kettőezer-tízes-húszas évek Magyarországán biztosan nem.

Ami viszont feltűnik, hogy a mozgalmi világ lassan és nehezen áll értelmezhető keretekbe össze. A pártok klasszikus szerepeiket még nem tudják ezekben a félig leépült formákban betölteni. S utódképes új pártok (a populista radikálisok kivételével) Közép-Európában sem itt, sem máshol nem lépnek, léptek elő az utóbbi években a civil mozgásból. Összeállhatnak, persze, új politizálási stílusok, formák: az átfogó kérdések, az egész kezeléséről lemondóak, szakadásosak, a konkrét konfliktusok megoldásához kötődőek, tulajdonképpen politikamentesek. Ezekhez közeliek voltak az internetadó-ellenes megmozdulások, s talán most az, ami a CEU támogatásából kijön. Öregedő ellenzékiek abban reménykednek, hogy ezek akár rendszerbuktatásra is képesek lehetnek. De hát Európában ezekből a vezetők és átfogó követelések nélküli mozgalmakból egyelőre ilyesmi sehol sem következett. Néhány teoretikus azt hiszi, ez még önmagában nem baj, nem hasonlítunk a “régi Európára”, az Orbán-rendszert (és számos más poszt-szovjet uralmi formát) inkább a 2011-es Arab Tavaszhoz hasonló mozgalmakkal lehet eltávolítani. Függetlenül az összehasonlítás megkérdőjelezhetőségétől, a születő új társadalmi rendet állandósítani szinte sehol sem sikerült.

Ez nem azt jelenti, hogy ne álmodozzunk tovább a nagy civil megújulásról. A mozgalmi világ karbantartásához ez elengedhetetlen. De amivel emellett elsősorban foglalkozni kellene, az a pártok megerősítése és az egymással vetélkedő, de “néppárt”-szerű pártok újraszervezése. Persze, nem a XIX.-XX. századfordulói formákban, nem tagsági könyvekkel, pártsajtóval, de még csak nem is pártrádióval vagy pártinternettel.

Az utolsó néhány évtizedben mindenütt leépültek azok a formák, amelyek valahogy integrálták a társadalmat. De az egyesületek mintha képtelenek lennének az átfogó érdekhálókat megerősíteni, esetleg folyamatosan működőképessé tenni. Másfelől az integráltság különböző formáinak fenntartása nélkül nincs működő társadalmi rend. Ezt egyedül senki sem oldja meg. Nincs az a párt, amely ilyesmire képes lenne. De a sok egymással versenyező forma között én azokkal rokonszenveznék, amelyek mindeközben nem növelnék az egyenlőtlenséget. Márpedig a sok helyi, rokonszenves akció épp a hozzáférés drámaian növekvő különbségéből következően azt feltétlenül növeli.

Bizonyára nem a régi néppárt képletek szüntetik meg ezeket a mozgalmi anomáliákat. Nem is kell, hogy felszámolják azokat. De meg lehetne próbálni ezek mellett rekonstruálni a társadalom-integráló politikai formákat, intézményeket, pártokat. Ezekből kijöhetne valami, amit akár “új néppártnak” is nevezhetnénk.