Végtelen szabadság

Publikálás dátuma
2017.05.18. 07:48
FOTÓ: SZALMÁS PÉTER
Illést játszani hajnali álomból fölébresztve is lehet, Fonográfot nem, arra fel kell kelni reggel szépen, és talán estére lesz belőle valami – mondta Szörényi Levente a Fonográf együttes szerdai sajtótájékoztatóján.

„Van két első osztályú zeneszerzőnk, egy első osztályú szövegírónk, a többi meg első osztályú zenész” – mutatta be Rosta Mária, a Fonográf koncert producere az együttes tagjait. „Erre a korosztályra, erre az üzenetre, erre a tudásra, erre a minőségre továbbra is szükség van” – mondta.

A hetvenes-nyolcvanas évek zenekara 2018. február 16-án, 14 év kihagyás után lép fel újra a Papp László Budapest Sportarénában. „Mintha az idő múlásával újra felfedeztek volna minket” – mondta Szörényi Levente. Meglátása szerint az Illés egy őserő, amihez képest a Fonográf rendkívül cizellált és nagyon igényes zenét játszott.

Tolcsvay László hozzátette ez egy baráti, lelki társulás volt, és a zenekar stílusa, zenei megnyilvánulása a végtelen szabadság jegyében zajlott. Szörényi Leventét arról kérdeztük mit gondol a mai fiatalokról: úgy látja, a könnyűzene, nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon meghalt: „ez egy köldöknézés, ami zajlik”, sajnálja a fiatalokat ezért. Ugyanakkor arra a kérdésre, mennyire ismerik a maiak a régi zenéket, hozzátette: „Nem hülyék a gyerekek, van igényük visszatekinteni, hogy mégis mi volt, ha más nem, a szüleik miatt, és egyszer csak felfedezik, hogy ez nem is rossz, még ha az ő szemléletükben avíttasnak is tűnik, de azért az zene. Mi, Szabolcs testvéremmel a múlt zenéin nőttünk fel. A háború előtti amerikai swing és big band zenekarokat hallgattuk, és a mai napig is kívülről fújom egyiket-másikat, pedig akkor tíz éves voltam. Nem lehet letagadni a múltat. Lehet, csak annak megvan a hozadéka is sajnos.”

Bródy János lapunk kérdésére válaszolva azt mondta azért szereti ezt a műfajt, mert „bizonyos értelemben afféle zenei újságírás, jelentéseket és üzeneteket közvetít a világról, és ha ezek az üzenetek érvényesek és jók, akkor sokkal nagyobb valószínűséggel lesznek maradandóak.” Úgy véli, az Illés és a Fonográf hatása ma is létezik, sok fiatal együttes van, akik abból a repertoárból építkeznek. Az Illés zenekar beatzenei örökségét nyíltan felvállaló Ivan and the Parazol-t emelte ki, úgy látja, hangulatuk nagyon hasonlatos az Illés megszólalásához. A Margaret Island-et is említette, ők talán maguk se tudják, de számára ők a Fonográf zenei világának követői.

INFÓ

Fonográf, 2018. február 16. Papp László Aréna

Szerző

Velence - Erős magyar jelenlét

Publikálás dátuma
2017.05.18. 07:47

Neon felirat és retró hangulatú békeutópiai jellemzi az erős magyar jelenlétet. A kortárs képzőművészet trendi seregszemléje idén is igazán fontos.

A szombaton megnyílt Velencei Biennálé a világ legmenőbb kortárs képzőművészeti eseménye, és erről magyarként is sokan meggyőződnek, mert évről évre többen buszoznak/autóznak/repülőznek ezért a 700 kilométerre lévő Velencébe. (A 2015-ös képzőművészeti biennálét hét hónap alatt rekordszámban, több mint félmillióan látták.) Ha másért nem, már a városért megéri, a látogató alapélménye pedig mindig a határtalan sokszínűség, amit ebben a bőségben szinte lehetetlen befogadni. Velencében képtelenség mindent látni, hiszen a különböző kiállítások közötti/melletti/utáni sétákhoz szorosan hozzátartozik a város, ami egyszerre veszi körül különleges díszletként és tágabb értelmezési tartományként is a különböző kiállításokat.

És itt is, ott is állandó a dilemma: hová nem jutottam el, mit hagytam ki. Én például kihagytam a későbbi nyertes német nemzeti pavilont – amikor arra jártam, éppen rengetegen álltak előtte sorban.

A kiállítások sokszínűsége eleve kódolva van, hiszen a biennálék két nagy helyszíne közül évről –évre nagyobbra nő a valahai velencei hajógyár, az Arsenale hatalmas csarnokaiban a központi kiállítás, a Giardini Park nemzeti pavilonjaiban pedig hagyományosan a résztvevő országok nemzeti kiállításai láthatók. A magyar pavilonba idén Várnai Gyula Peace on Earth! (Békét a földön!) című projektje került menő neon felirattal és a hatvanas évek békeutópiáinak némi retroutopikus felidézésével, de közben az idei biennálé ritka kivétel is, mert a központi kiállításokba csak nagyon ritkán került be eddig magyar művész. Most ketten is vannak, a magyar neoavantgárd legendája, az 1980-ban meghalt Hajas Tibor (Vető János által fotózott) sorozattablói egy félteremnyi, kitüntetett helyet kaptak, Csörgő Attila Clockwork (Óramű) című munkájára pedig egy gyönyörű kertben lehet – némi keresgélés után – ráakadni.

Az Arsenale nagy központi kiállításának idei főkurátora, a párizsi Pompidou Központból érkező Christine Macel jól ismerte a magyar alkotókat, hiszen korábban éppen a Pompidou egyik nagyszabású kiállításába választotta ki a munkáikat. Az Arsenale északi végében lévő kertbe elhelyezett munkák amúgy is afféle relaxációs helyszínként szolgálnak a zárt termek tömény dózisban ránk ömlő művészete után – itt lehetett például a fűben heverészve hallgatni azt a kerti hanginstallációt, amiért később a brit Hassan Khan a legígéretesebb fiatal művésznek járó Ezüst Oroszlán- díjat kapta. Csörgő Attila óraszerkezetét a szomszédban, egy apró raktárban helyezték el: miközben térben láthatjuk az egyedi szerkezet működését, az a látványt kétdimenziós órává vetíti/alakítja át egy talányosan működő mutatóval és a Végtelen örök mozgásban lévő Möbius – szalagjával. A főkurátor egy interjúja szerint ezzel "költői, sőt spirituális hanggal" szerette volna zárni gigantikus válogatását, ahogy itt a Végtelen és az Idő elvont fogalma szinte érzéki látványanalízissé válik.

A biennálék szakértői évről - évre két dologból próbálják bemérni a széljárások változását: ki az aktuális főkurátor és mi az aktuális vezérmotívum. Az idei mustra a Viva Arte Viva cím köré szerveződött, ami így eléggé semmit mondó, viszont az egész - talán nem függetlenül Christine Macel személyétől – mintha színesebb, „nőiesebb” lenne, de kevesebb súlyos koncepttel.

És ez csak a nyitás, az első néhány nap hevenyészett mérlege, a vizuális orgia november végéig folytatódik.

Fődíjas a német pavilan
A zsűri mellett a Velencében lévő magyar szakértők is egybehangzóan állítják: Anne Imhof Arany Oroszlán-díjas projektje zavarba ejtően hatásos. A német pavilonban (igazi birodalmi darab, maga a náci főépítész, Albert Speer tervezte1938-ban) az üvegkalitkaszerűvé átrendezett belső térben egyszerre reagál a pavilon építészeti megoldásaira, és egyszerre bizonytalanít el kiállítási beidegződéseinkben, így kényszerítve gondolkodásra. 

Szerző

Alien - Vér, húscafatok és könnyek

Publikálás dátuma
2017.05.18. 07:46
Michael Fassbender mellett Carmen Ejogo látható az űrhajóban
Ha mélyértelem kell, van itt fröccsenő húscafatok felett elhangzó Byron- és Shelley-idézet, istenek bevonulása Walhallába Wagnertől, testnyílásokba besunnyogó fekete spórafelhőcske.

A Covenant nevű űrhajón népes legénység utazik egy távoli bolygóra, hogy belakja. Egy paradicsominak látszó közeli bolygó eltéríti őket a céljuktól, de amit ott találnak, az maga a rémálom. Tömény szörnyűség és borzadály. És elképesztő zűrzavar, de az nem a bolygót jellemzi, hanem a filmet. Ridley Scott mostani sci-fijéből azt a fajta horrort hozta ki, ami mellett sem a mese, sem a karakterek nem kapnak kellő figyelmet, kizárólag a véres szörnyűségek. A gyomorforgatásig fokozva. A bolygóról hamar kiderül, hogy az Alien-sorozatból jól ismert taknyos-nyálas óriás xenomorfok fészke, azaz a gazdatestből véres húscafatok közepette előpattanó földönkívüli paraziták szülőföldje.

A film a műfaj primitív hatásaira épít, mert Scott csak egyrészt zseni, (példák rá az 1979-es első Alien és a Szárnyas fejvadász), másrészt üzletember, aki a gyors hatásokra megy rá. Ennyi könnyet, félelemtől és bánattól látványosan síró hőst aligha látni más horror-sci-fiben. Ám amit a rajongók a Prometheus című előzményfilmből hiányoltak - a húszabáló Alient -, azt itt szörnylétszámban duplán meg triplán megadja. A Prometheusból költözött át az új filmbe szinte minden, az alaphelyzettől a látványvilágig. Scott nem is csinál belőle titkot, onnan hozza át a konfliktus főszereplőjét, a túlélő szintetikus lényt, Dávidot is.

Az, hogy a mester önmagát koppintja, snassz dolog ugyan, de nem bűn. Végtére is ő teremtette meg eredetileg a műfaj horrorisztikus űr-szörnyét, az emberben kifejlődő, onnan kipattanó nyáladzó zabagépet. Ez a pusztító Scott-copyright számolatlanul szaporodott el a hollywoodi sci-fikben, de azt a pattanásig feszült, rémületes hatást, amit anno Scott megteremtett legelőször, soha senki meg sem közelítette. Ő sem. Most csak egy vásári mutatványos igyekezetét látjuk, de amit Sigourney Weaverrel annó átéltünk, az a sötét oldal metaforája is volt, nem csak horror. Persze, akinek mélyértelem kell, annak van itt fröccsenő húscafatok felett elhangzó Byron- és Shelley-idézet, istenek bevonulása Walhallába Wagnertől, élőben zongorán, testnyílásokba besunnyogó fekete spórafelhőcske. Valljuk be, ez szomorú.

Scott mentsége erre az Alienre az egyetlen új ötlet. Megkettőzi a szintetikus szereplőjét. Ennek köszönhetően a népes szereplőgárdából legalább Michael Fassbendernek van némi játszanivalója a kettős szerepben. Reménykedjünk, hogy a Szárnyas fejvadász jobban folytatódik.

Infó

Alien: Covenant

Rendező: Ridley Scott

Forgalmazó: InterCom

Szerző
Témák
Alien-filmek