Kormányfőcserét – most!

Ez itt nem a „monnyonle”-műfaj újabb opusza. Ha politikai knock out is az Európai Parlament döntése, Orbán nem fog lemondani. Hatalmi és anyagi céljai mellett küldetést is érez: hiszi, hogy Magyarországnak arrafelé kell mennie, amerre ő taszigálja.

Tudom, miniszterelnököt választással illik cserélni, az meg nem most van. 2018-ban nem is csupán személycserére volna szükség, nem is csak kormányváltásra, hanem újabb rendszerváltásra, a kül- és belpolitikai, társadalmi, közjogi, gazdasági, sőt morális-kulturális viszonyok újraszervezésére. De a gyors személycsere legalább azt megakadályozhatná, hogy valami végzetes történjen. Már eddig is zsákutcában nyomultunk egyre beljebb, mindennel szemben, ami Európát jelenti. De mostantól nemcsak megúszható közlekedési kihágásokról van szó. Már látszik: az út végén fal van. És mi teljes sebességgel rohanunk a fal felé, hogy ripityára törjük magunkat. Ott ül a kocsiban tízmillió ember, a gyerekeink is. Később alapos szerviz kell majd, valószínűleg új motor is, az össze-vissza kanyaroktól, az agresszív vezetéstől és az esztelen robogástól felfordult gyomrú utasok nyugtatása, gyógyítása. De előbb az életmentő fékezés. Aki eléri a fékpedált, taposson rá, és szállítsa ki a vezetőt!

Most a Fidesz van a legközelebb a sofőrüléshez. A kormánytöbbség ciklus közben is tud miniszterelnököt cserélni, választhat saját soraiból mást is, aki 2018-ig kevesebb kockázatot jelent. Igaz, ez veszélyes is lehet számukra. szétzilálhatja a tábort. Nem lehet kilóra összemérni, mekkora a tehertétel, amit az első számú vezető jelent, és milyen súlyúak a maradása melletti érvek. Átéltem már hasonlót, és nemcsak a 2004-es miniszterelnök-váltás idején. Gyurcsány Ferenc Őszöd után maga kért bizalmi szavazást, és később, a pusztító népszavazási vereség nyomán is felmerült távozása. Nagy különbség persze, hogy ezt vele is meg lehetett beszélni. Akkor úgy döntöttünk: a reformer törekvések teljes feladását jelképezné a menesztése. A világválság berobbanásakor pláne úgy éreztük: stabil kormányra van szükség. Nehéz megmondani, mikor volt igazunk, mikor nem.

Van bennem tehát megértés azok iránt, akik lojálisak, bár látják: Orbán a vesztébe rohan. Pontosabban a mi vesztünkbe. Éppen ezért kell most a tisztességből lojálisaknak szembesülniük a kérdéssel:„kihez vagy lojális, Orbánhoz vagy az országhoz? ” Immár papírunk van arról, hogy „egyértelmű kockázatot” jelentünk, a jogállamiságot a kormány részéről „rendszerszintű fenyegetés” éri. „Súlyosan romlott a demokrácia és az alapvető jogok helyzete, a szociális jogok, az alkotmányos rendszer működése.” Ócska hazugság, hogy a „támadás”, Lázár kifejezésével a „vendetta”, azért ér minket, mert nem akarunk illegális bevándorlókat. Az Európai Parlament sokoldalas határozatából mindössze 12 sor foglalkozik a menekültüggyel, és egy árva szó sem illegális bevándorlókkal. És nem is csak a lex CEU, a civileket vegzáló, vagy a menekült gyerekeket is konténerbe záró törvények botrányáról van szó. Hanem az egész életünkről, az Orbán-rendszer minden szennyeséről, az ordenáré plakátkampányoktól az uniós pénzek elsíbolásának gyanújáig. A bajokról, bűnökről „a közpénzek felhasználásával, a szólásszabadsággal, a médiapluralizmussal, a Népszabadság bezárásával,… a roma gyerekek oktatáson belüli szegregációjával, az igazságszolgáltatási rendszerrel és a Lukács Archívum bezárásával kapcsolatban”.”Hetet-havat összehordanak” - így a kormányszóvivő. Ha havat nem is, de hetet tényleg. A hírhedett 7. cikkelyt, amit „atombombaként” jellemeznek.

Nem attól tartok, hogy a bombát, amelyet most még csak kibiztosítottak, végül be is vetik. Ahhoz hosszú procedúra, a kormányfőkből álló Tanács egyhangú szavazata is kell. Persze az sem megnyugtató, hogy ha nem is dobják ránk, de ott matatnak körülötte. Ám van ennél reálisabb veszély is. Minden jel arra mutat, hogy a Brexit után Európa „magja”, a szorosabb együttműködésre hajlandó országok összezárnak, a többiek meg kiszorulnak az Unió peremére, még jobban lemaradnak, gazdasági és politikai kapcsolataik az Unióval lazulnak, irányukban a támogató kedv is elapad. A „mag” és a lepergő „héj” elkülönülése nem a gazdagabb és szegényebb országok, Nyugat és Kelet határvonalán történik, sokkal inkább az érdemi szövetségre való alkalmasság és szándék mentén. A balti államok vagy Szlovénia vígan beférhetnek a magba, mi viszont rohamléptekben távolodunk tőle. Nem kell ahhoz kizáratnunk magunkat, nem kell „Hunxit”, kisodródunk magunktól. Az EP határozat most azt foglalta írásba: efelé tartunk. Azt is írhatták volna: Bye, bye, Hungary, ha így akarod.

Minden nap, amit a korrigálni arcvesztés nélkül képtelen, magát sorozatosan elszámító Orbán kormányzása alatt töltünk, tol a szakadék felé, az Unió lecsúszó peremvidékére. 2018-ban az ellenzék leckéje, hogy megállítsa a vég felé száguldó kocsit. Addig a kormánypártokon múlik. Találjanak egy évre karambolkerülő vezetőt. Ez nem dodzsem, amivel jó vicc nekirohanni mindenkinek. Kormányfőcserét – most!