Botjára támaszkodó idősebb férfi billegett a 6-oson, az ablaknál egy huszonéves cigányember ült. Az utóbbi szomorú szemmel bámulta a hídról a várost. Mindkét kezén kötés. Amikor meglátta a botos embert, már emelkedett volna fel, hogy átadja a helyét, de az nem engedte. Maradjon csak ülve, erősködött a botos, a bekötött két kezével úgysem tudna kapaszkodni.
Így kezdődött a beszélgetés. A fiatalemberen tiszta a munkásruha, csak a sportcipője véres. Látszott rajta, örül, hogy valaki szóba állt vele, biztatni sem kellett, hogy belevágjon a történetébe: előző nap hazafelé tartott a nyolckerben, amikor egy csapat megállította, és cigarettát kért tőle. Ő nem adott, mire az egyik kést rántott és levágta a jobbkeze kisujját, egy másik eltörte a balkezén két másik ujját. „Talán jobb lett volna cigarettát adni nekik? – nézett a botos ember szemébe -, de erre nem számítottam.”
Kórházba ment, órákon át operálták, de a levágott ujjának annyi. A másik kezén majd rendbe jönnek a törések, biztatta az orvos, és visszarendelte másnapra kötözésre. Most onnan jön, folytatta. A nővér nagyon kedves volt, amikor mondta neki, hogy nagyon fáj a sebe, elkezdte óvatosan letekerni a kötést, de az orvosnak elfogyott a türelme, átvette, és szinte letépte. „Úgy sírtam, mint egy gyerek. Ilyen fájdalmat akkor sem éltem meg, amikor levágták az ujjamat” – vallotta be az idegennek. Kicsit akadozott a beszéde, a cipőjét mutatta, nézze meg, ennyire vérzett.
Kinézett az ablakon, a botos ember azt gondolta, ennyi a történet. És ez csak azért történt – nézett fel aztán rá -, mert cigány vagyok. Nem mondta, de éreztette velem az orvos: a cigánynak biztosan cigány vágta le az ujját. Én csak „egy cigány” vagyok a szemében.
A botos ember a vállára tette a kezét. Gyógyuljon meg – mondta, és leszállt a villamosról.
