Kidugtam a meztelen lábfejem a rácson, és élveztem, ahogyan égeti a nap. E pillanattól hivatalosnak tekinthettük: itt a nyár. Amíg csak az arcomat, karomat pirítják a napsugarak, az legfeljebb tavasz, ám onnantól, hogy végre mezítláb locsolhatom a virágaimat a gangon, meteorológiai – és főként lélektani – tekintetben nyár van.
Kinyitottam hát a rácsot és kiléptem a felforrósodott kőre. Néztem az ajtó mellé pakolt kaktuszaimat, és mosolyognom kellett. Egy évvel ezelőtt ugyanitt álltam, csak épp nem egyedül. Winston az itatójában ült, földig lógó nyelvvel és széles, mosolynak látszó lihegéssel úszott a boldogságban – a gang pedig a vízben. József Attila csakis azért írhatta a boldogságról, hogy az szőke és másfél mázsa, mert nem látott nap- és itatófürdőző angol buldogot.
Winston hörgésszerű hangja betöltötte a teret, a víz pedig több vékony eret alkotva folydogált lefelé az emeletről az udvarra. Nehéz lett volna láthatatlanságot színlelnünk, de én megpróbáltam. Egy nyeles felmosóval igyekeztem menteni a helyzetet: na, tessék, rám aztán nem mondhatják, hogy nem takarítom a gangot, gondoltam, miközben szétkentem a vizet, s a pucér talpaim meg-megcsúsztak a meleg lében. Hirtelen valósnak tűnt a szomszéd víziója, amellyel két éve nyomasztott: ne tartsam a kaktuszaimat a bejárati ajtó mellett, mert valaki beléjük esik. Azzal érveltem: tíz éve minden napomat egyórás hírolvasással kezdem, láttam már végbélbe csúszott angolnát meg embert, akinek a fejére esett egy tehén, de olyat, hogy valakinek a halálát a gangon álló kaktuszok okozták volna, soha. Szerintem biztonságban vagyunk. Nem győztem meg. Ám a kaktuszok maradtak, és egyszer csak nem érkezett több panasz. A szomszéd figyelmét elvonta a kemoterápia. Maszkban, kendővel a fején járt, én pedig sehogy máshogy nem tudtam kifejezni az együttérzésemet, mint hogy a nagy záporok után az egész gangról lesepertem a vizet. Nehogy elcsússzunk.
Azt még Winston hörgése mellett is meghallottam, hogy csapódott a kapu. Abban a pillanatban tudtam: lebuktunk. Egy kábult, csuromvizes, itatótálba szorult angol buldogot képtelenség annyi idő alatt begörgetni a lakásba, amíg a szomszéd ideér, demonstratív jelleggel magam elé vettem hát a felmosót, s igyekeztem előnyös szögben állni ahhoz, hogy legalább a kaktuszok egy részét kitakarjam.
Láttam a rémületet a szomszéd arcán, amikor benyitott a gangra, és felkészültem az újabb vitára. Amikor Winston elé ért, megtorpant. Mondani akar valamit, egy hosszú pillanatig ott volt a nyelvén, aztán csak sóhajtott, és besietett a lakásába. Néztem Winston önfeledt boldogságát, és arra jutottam: én ezért még a feljelentést is vállalom. Akkor még nem tudtam, hogy Winston két hónap múlva meghal.
A szomszéddal másnap a lépcsőházban találkoztam. Maszkot viselt, a kánikula ellenére hosszúnadrág volt rajta és kardigán. Tudtam, hogy reklamálni fog a tegnapi fürdő miatt. Jogosan. Lesütött szemmel vártam hát a ledorongolást.
Tegnap…
Tudom, elnézést. Utána felmostam fertőtlenítővel is.
Én… Szóval csak annyit akartam mondani, hogy nagyon irigyeltem a kutyust, ahogy ott strandolt. Nekem még ezt sem szabad.