Cannes - Ámulat és bűvölet, de hiányzik az eredetiség

A Cinefondation szekció fiatal rendezői többnyire még kevesbé eredetiséggel szolgálnak. Néhány alkotó azonban máris kiemelkedik közülük. Ilyen a 33 éves Roberto Porta. Még csak a harmadik rövidfilmjénél tart, de első filmjével, a Jorge-zsal már elnyert egy fontos díjat, amely a 30. Mar del Plata-i filmfesztivál győztese lett.

A “Little manifesto against solemn cinema” című filmje egy egyszerű, saját bevallása szerint szándékosan banális történet, ami alkalmat ad arra, hogy felsorakoztassa és lefektesse egy új fajta filmművészet szabályait.

Tekinthetjük művészeti programhirdetménynek, olyan régi fortélyok gyűjteményének, melyeket a hollywoodi filmipar újra és újra alkalmaz annak érdekében, hogy elérje egyetlen célját: a kasszasikert. Az argentin rendező tudatosan ezekre a mesterfogásokra építi jeleneteit éppen azért, hogy rámutasson azok közönségességére és az ebből következő meglehetősen rossz esztétikai megjelenítésre.

Az eredmény nagyon eredeti, intelligens, didaktikus humorral fűszerezett kis-nagyfilm. Összegző, mindenre kiterjedő filmművészeti leckét ad. Közvetlen és magyarázó példákon alapszik, amelyek elengedhetetlenek, ha olyan fiatal rendezők kiokosítása a célunk, akik célközönségként azokat választják, akik a moziban a szórakozáson kívül azt a nem szükségszerűen komoly elmélyülést is keresik, amit a film alkotója mindig is felvetett és amely a továbbiakban is célja.

A török rendezőnő Imge Ozbilge egyike azon női alkotóknak, akik animációs videóval érkeztek.

A filmet Hieronymus Bosch ottomán miniatúrái inspirálták. Allegórikus képeken keresztül a művész valóságát tükröző misztikus, szürreális világba vezeti a nézőt.

Egy tiltott barátságról szól, amelynek háttere egy titkos kert, ahol egy fantazmagórikus dimenzióban találkozik kelet és nyugat. A rendező ahelyett, hogy elhagyta volna az ázsiai szimbolizmus jegyeit, inkább bőségesen merített belőlük.

Egy hihetetlen hallucináció szemtanúi lehetünk és a zene -jórészt dobszó- növeli az álomszerű szuggesztió hatását.

Ritkán van olyan érzésünk egy film nézése közben, hogy azt kívánjuk, bárcsak tovább tartana.

A magyar Szentpéteri Áron, a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem volt diákja nemcsak a látással és képekkel, hanem minden érzékszervvel kapcsolatos témára fókuszál, mivel ezek nem csak az érzékelés, hanem leginkább a személyes kommunikáció eszközei.

Ebben a történetben egy vak férfi és egy fiatal nő kapcsolata kezdődik egy különleges múzeumban, és épp az érzékszervi üzenetek mentén alakul ki, amelyek eltörlik, ugyanakkor fel is erősítik a kettejük között lévő korlátokat.

A kiállításon, ahol találkoznak és azon kívül is mindkét szereplő életében gyökeres és visszafordíthatatlan változás következik be.