Ínyencségek kavalkádja

Publikálás dátuma
2017.05.27. 09:08

Az eddigi, szinte mindig meglehetősen esős időhöz és májusi zimankóhoz képest, az idén az égiek kegyeikbe fogadták a mind népszerűbb, Millenárison rendezett Gourmet Fesztivált, melyen az ország legjobb éttermeinek zöme képviselteti magát. Ízelítőt kaphatunk a magyar gasztronómia színe-javából, néhány cukrászda is kivonul, és persze a borászatok. Jó alkalom ez arra, hogy találkozzon a szakma, hogy jelen legyenek az ínyencek és az érdeklődők, és egy nagy kavalkádot alkotva, színes emberforgatagot képezzenek. Itt a másik tányérjába belebámulni egyáltalán nem illetlenség, hiszen akár a mellettünk ülő el is dicsekszik vele, hogy milyen remekművet sikerült „kihalásznia” a végtelennek tűnő kínálatból, de persze az is előfordul, hogy lebeszélnek minket valamiről. Szóval általában élénk a diskurzus, a szakmabeliek szívesen mutatják egymásnak, hogy mit találtak ki - ízre, külcsínre egyaránt akadnak fantáziadúsan merész ötletek. Régebben volt egy-egy étel, aminek elkészítését mindenkinek javasolták, elképesztő volt például, hogy hányféle rakott krumplit kreáltak a séfek, milyen vagányul gondolták újra ezt a közkedvelt fogást. Most már alapanyagokra tesznek javaslatot, idén a mangalica és az eper került a középpontba.

Az egyik legjobb vidéki étterem, az elegáns veszprémi Villa Medici - melynek söröző része is van - több mint húsz éve ott dolgozó séfje, Amrein Csaba például a mangalicaszűz mellé rántott mangalicapofát helyezett, és jó ízesre pörkölte hozzá a dödöllét, amihez még uborkasaláta is járt tejfölhabbal. Előtte viszont még megkóstoltuk nála a sűrű, mandulás zöldborsó-krémlevest, amibe vörös tonhal és vajhal is került, így az édeskés elegyedett a némileg sóssal, tökéletes harmóniában. A méltán jó és nagy hírű Rosenstein család mindig izgalmas dolgokkal rukkol elő. A masiniszta álma nevű étel mangalica pofát és kanizsai dödöllét tartalmazott. No de persze volt más is; legendás sóletjüket rizottóval vegyítették, és ebből lett a különleges sóletrizottó, amihez bárányhús dukál, meg még salsa-szósz és cheddar, guacamole, vagyis avokádókrém. A kacsamellet japán, úgynevezett Teriyaki-módra, szójaszószban készítették, és buggyantott tojást adtak hozzá.

A Rézkakas séfje, Bernáth Dániel a legkreatívabbak közé tartozik. Akasztói csajka néven, valódi, katonák, kirándulók által használt, fémcsajkában tálalt akasztói pontyból olyan igencsak markáns ízű hallevet, amibe nem tett paprikát, leginkább sáfránnyal, gyömbérrel, fokhagymával ízesítette. A zamatos húsú, bükkfán füstölt mangalicacsülökből, salátával, minden egyébbel, remek burgert készített.

A márciusban Michelin csillagát elvesztő Tantinál felirat is tudatja, hogy újrakezdésről van szó. Harsogóan jókedvű fiatalok fogadnak bennünket, Szabó Ádám üzletvezető helyettes bemutatja az új séfet, Botos Tamást, aki mindössze 25 esztendős. Érződik a lelkesedés és a lendület. A Tantira a kezdetektől jellemző volt a fantáziadúsan szép tálalás, ami úgy látszik megmaradt, az omlós mangalicacsászárt olyan gusztusosan adjusztálják körbe retekkel, spárgával, eperrel, és a náluk szinte elmaradhatatlan ehető virággal, hogy az a színek orgiájává, festői látvánnyá válik. A LánGGuszta standjánál, ami nem vendéglőt, hanem rendezvényekre kitelepülő céget képvisel, hatalmas, nyílt lángon, bükkfán sütik-füstölik a termetes lazacokat. Pazar a látvány, az illat, és utánozhatatlan az íz. De hát a sült languszta, csilivel, lime-mal fűszerezve is élmény. Az orosz fogások specialistájánál, az Arany Kaviárnál, a saját tenyésztésű vágótok kaviárjával megpakolt osztrigát ettünk, mit mondjak, fenséges párosítás. Meglehetősen szép volt ez a stand, nagy, veretes csillárokkal, patinás tükörrel, függönnyel, hatalmas szamovárral.

A legnagyobb sort az Anyukám mondta standja előtt láttuk. Az Olaszországban és New Yorkban is hosszabb tapasztalatot szerzett Dudás testvérpár, Szabolcs és Szilárd által vezetett encsi vendéglő hamar országos hírnévre tett szert. Először csak Encsről és környékéről jártak oda, majd Miskolcról, Kassáról és Tokajból is, most pedig már igazán nem ritka a budapesti vendég sem. Erős olasz beütést mutat a friss, ropogós, kemencében sütött, focaccia, amit vékonyra szeletelt mangalica sonkával, burratával és a Szicília délkeleti részén található Notóból származó mandulával tálalnak. A kellemesen savanykás báránypájslit, azaz szalontüdőt szalvétagombóccal adják.

Az idei fesztivál a legsikeresebbek közé tartozik.

Szerző

Bővített kiadás (II)

Publikálás dátuma
2017.05.27. 09:06

Két nappal azelőtt, hogy behívták volna munkaszolgálatra – ez épp a magyar hadbalépés első évfordulója volt –, apám „Csak eltűnésem vagy halálom esetén felbontandó” borítékcímzéssel rövid levelet írt anyámnak, amelyben összegezte érzéseit és óhajait. „Lehet, hogy nem kerülök élve haza”. Feleségét „szerelemmel ölelte” és kérte, ne feledkezzék meg (özvegy) édesanyjáról, Heddáról. Továbbá biztosította afelől, hogy ha netán újból férjhez menne, azzal „emlékét nem sérti és csak boldogságot kívánhat neki”.

Valamennyi tábori levelezőlapja, amely a birtokomban van, 1942 júniusa és tele között íródott. Ilyenformán csak azt tudom - a Bővített kiadás első részében utaltam rá -, hogy a nagykátai hírhedt elosztóból - talán mert „árja párja” volt - nem sorozták be oroszországi transzportba a II. magyar hadsereg mellé, hanem hozzá hasonló bajtársaival együtt idehaza hagyták.

Minthogy a levelezőlapokon még utalás sem lehetett arra, hogy milyen munkára osztották be őket, milyen az élelmezésük, hány órát dolgoznak, milyen szállásuk van, hogyan tisztálkodnak etc., egy biztos fogódzóm van: a helyszín. Sárospatak. Onnan kapott apám egyszer félnapos kimenőt, és Sátoraljaújhelyre mentek – fürödni. Itt akadt rá egyik barátja rokonaira, akik „fényesen” megvendégelték, ő maga meg „évszázados piszkot” mosott le a testéről. Anyám az innen írott, magánúton Budapestre juttatott levélből - levelezni leragasztott levélben tilos volt! - értesülhetett arról is, hogy Sárospatakon a munkaszolgálatosok „pajtában” laknak. És ebből a „tilalmas” levélből tudhatta meg, hogy ha pénzt küld - általában 50 pengőt kért apám -, azt vagy varrja be valamibe vagy rejtse egy cigarettásdobozba, melynek érintetlennek kell tűnnie. 20 pengőt levlapon is lehetett kérni, a cenzor nem nyúlt hozzá a szöveghez. (Havonta egy db 5 kilós csomag juthatott a „muszosoknak”.)

Mit tudtam meg a levelezőlapokból? A szerelmet, amelyet apámban a „rabság” (mint írta) erősen felfokozott. Szinte nem tudta, hogyan becézze anyámat, az ölellek, csókollak sok szerelemmel kifejezéseket mivel egészítse ki? „Szerkállak” – meglehet, ez kettejük közös találmánya volt. És ez ismétlődött lapról-lapra. A sokszor, ezerszer kíséretében. És a megszólítás: „Putyu”, „Putyuci”. (Fogalmam sincs, ez miből eredeztetett, Csaba unokatestvérem szólította anyámat egyedül „Putyucinak” - apám halála után sok évvel…) De azért világibb dolgokról is esett szó. Anyám – úgy fest – olyan jól vitte a boltot, hogy apám javasolta neki: fogadjon fel kifutófiút. Tehát Aczél Györgyné Molnár Gitta nemigen éhezhetett. Ide tartozik, hogy, mint megírtam már, apám a legnagyobb, leghíresebb német papír- írószergyárak magyarországi képviselője volt, nem lehetett őt honnan kirúgni, egzisztenciájától megfosztani, lévén „magánzó”. „Árja” anyámat még kevésbé. (A Rákosi-korban gondot okozott, hogy hová soroltassuk be magunkat. A „magántisztviselő” látszott a legjobbnak, így lettem én negyedik kategóriás gyerek – a "munkás,paraszt,értelmiség" után eggyel lejjebb, ”alkalmazott”…)

Ebben az írásban sem oldom meg az 1943-as rejtélyt. Nincs tábori lap. Lehet, hogy apámat leszerelték még 1942 végén és utána nem hívták be? Lehet, hogy Szegedy-Maszák mégis segített? Egy biztos: 1943 telén otthon volt (akkor „alkottak” meg engem), sőt az 1944. március 19-i német bevonulást is együtt szemlélték anyámmal a Nagyszombat utcai lakás erkélyéről. Minden jel arra mutat, hogy apámnak 1943 „békeév” volt, még az is meglehet, hogy német pártfogói voltak. De a nyilas éra már egészen bizonyosan egy újbóli munkaszolgálatban érte, de itt, Budapesten. Egy darabig.

A „legszentebb” emlékem, ami őróla van, születésem után hat nappal (1944. szept. 8.) hozzám írott levele. Születésemkor nem látott, a keresztelőn se lehetett ott; amikor a levelet írta, akkor is anyám nővérétől értesült arról, hogy „szopikázol szorgalmasan, mert édes anyád szorgalmasan ellát tejecskével”.

Ez a levél tele van gyengédséggel, sőt – mi tagadás – gügyögéssel. Apám egy lebombázott Hungária körúti ház tetején gyűjtögette a téglákat, a törmeléket, s a romok között megbújva írt. Ilyeneket: örül annak, hogy legalább nem áll a kis ágyam mellett, nem kell „félősködnie”, ha köhécselek, nyöszörgök, mert ”tudod Bandikám én nagyon érzékeny ember vagyok, és sajnos most nagyon kemény az élet és a világ. Én azt szeretném, édes kis fiam, ha minden ember jó lenne egymáshoz, de sajnos minden ember rossz”.

Abban reménykedett, hogy hét végén a lakásunkban megnézhet „2-3 percre”. Ez a vágya teljesült, s noha sokat akart még nekem írni, se nem látott többet, se nem írhatott.

„Gyurim utolsó lapja” (anyám lábjegyzete) 1944. november 28-án került postára a Hungária körút 107-ből. „Megyünk és nekem is mennem kell.” Gyalogmenet volt. Fertőrákoson halt meg tüdőgyulladásban, most azt mondom, szerencséjére, mert az ő alkatával, mentalitásával Mauthausent és Gunskirchent, a haláltáborokat, ahová az életben maradt bajtárak kerültek, nem élte volna túl. A lelkének már az is sok volt, hogy én a babaágyban „nyögdécselek”.

P.S. Kihantolták, azonosították. Bekerült a „fertőrákosi mártírok” közé. Anyám csak egyszer vitt ki a sírjához, nem akart se emlékezni, se engem felzaklatni. Ha ma megkérdeznének, hol nyugszik apám, csak annyit tudnék mondani, a Kozma utcai zsidó-temetőben, közelebbit nem. Arrafelé se jártam vagy negyed évszázada, akkor se őmiatta. Temetésre, temetőbe nem járok, mert anyám nővérének urnája mellett rosszul lettem a Farkasréten, és rettegek annak a szívműtét (1987) előtti érzésnek a feltámadásától. Igyekszem nagyon őszinte lenni.

Szerző

Bővített kiadás (II)

Publikálás dátuma
2017.05.27. 09:06

Két nappal azelőtt, hogy behívták volna munkaszolgálatra – ez épp a magyar hadbalépés első évfordulója volt –, apám „Csak eltűnésem vagy halálom esetén felbontandó” borítékcímzéssel rövid levelet írt anyámnak, amelyben összegezte érzéseit és óhajait. „Lehet, hogy nem kerülök élve haza”. Feleségét „szerelemmel ölelte” és kérte, ne feledkezzék meg (özvegy) édesanyjáról, Heddáról. Továbbá biztosította afelől, hogy ha netán újból férjhez menne, azzal „emlékét nem sérti és csak boldogságot kívánhat neki”.

Valamennyi tábori levelezőlapja, amely a birtokomban van, 1942 júniusa és tele között íródott. Ilyenformán csak azt tudom - a Bővített kiadás első részében utaltam rá -, hogy a nagykátai hírhedt elosztóból - talán mert „árja párja” volt - nem sorozták be oroszországi transzportba a II. magyar hadsereg mellé, hanem hozzá hasonló bajtársaival együtt idehaza hagyták.

Minthogy a levelezőlapokon még utalás sem lehetett arra, hogy milyen munkára osztották be őket, milyen az élelmezésük, hány órát dolgoznak, milyen szállásuk van, hogyan tisztálkodnak etc., egy biztos fogódzóm van: a helyszín. Sárospatak. Onnan kapott apám egyszer félnapos kimenőt, és Sátoraljaújhelyre mentek – fürödni. Itt akadt rá egyik barátja rokonaira, akik „fényesen” megvendégelték, ő maga meg „évszázados piszkot” mosott le a testéről. Anyám az innen írott, magánúton Budapestre juttatott levélből - levelezni leragasztott levélben tilos volt! - értesülhetett arról is, hogy Sárospatakon a munkaszolgálatosok „pajtában” laknak. És ebből a „tilalmas” levélből tudhatta meg, hogy ha pénzt küld - általában 50 pengőt kért apám -, azt vagy varrja be valamibe vagy rejtse egy cigarettásdobozba, melynek érintetlennek kell tűnnie. 20 pengőt levlapon is lehetett kérni, a cenzor nem nyúlt hozzá a szöveghez. (Havonta egy db 5 kilós csomag juthatott a „muszosoknak”.)

Mit tudtam meg a levelezőlapokból? A szerelmet, amelyet apámban a „rabság” (mint írta) erősen felfokozott. Szinte nem tudta, hogyan becézze anyámat, az ölellek, csókollak sok szerelemmel kifejezéseket mivel egészítse ki? „Szerkállak” – meglehet, ez kettejük közös találmánya volt. És ez ismétlődött lapról-lapra. A sokszor, ezerszer kíséretében. És a megszólítás: „Putyu”, „Putyuci”. (Fogalmam sincs, ez miből eredeztetett, Csaba unokatestvérem szólította anyámat egyedül „Putyucinak” - apám halála után sok évvel…) De azért világibb dolgokról is esett szó. Anyám – úgy fest – olyan jól vitte a boltot, hogy apám javasolta neki: fogadjon fel kifutófiút. Tehát Aczél Györgyné Molnár Gitta nemigen éhezhetett. Ide tartozik, hogy, mint megírtam már, apám a legnagyobb, leghíresebb német papír- írószergyárak magyarországi képviselője volt, nem lehetett őt honnan kirúgni, egzisztenciájától megfosztani, lévén „magánzó”. „Árja” anyámat még kevésbé. (A Rákosi-korban gondot okozott, hogy hová soroltassuk be magunkat. A „magántisztviselő” látszott a legjobbnak, így lettem én negyedik kategóriás gyerek – a "munkás,paraszt,értelmiség" után eggyel lejjebb, ”alkalmazott”…)

Ebben az írásban sem oldom meg az 1943-as rejtélyt. Nincs tábori lap. Lehet, hogy apámat leszerelték még 1942 végén és utána nem hívták be? Lehet, hogy Szegedy-Maszák mégis segített? Egy biztos: 1943 telén otthon volt (akkor „alkottak” meg engem), sőt az 1944. március 19-i német bevonulást is együtt szemlélték anyámmal a Nagyszombat utcai lakás erkélyéről. Minden jel arra mutat, hogy apámnak 1943 „békeév” volt, még az is meglehet, hogy német pártfogói voltak. De a nyilas éra már egészen bizonyosan egy újbóli munkaszolgálatban érte, de itt, Budapesten. Egy darabig.

A „legszentebb” emlékem, ami őróla van, születésem után hat nappal (1944. szept. 8.) hozzám írott levele. Születésemkor nem látott, a keresztelőn se lehetett ott; amikor a levelet írta, akkor is anyám nővérétől értesült arról, hogy „szopikázol szorgalmasan, mert édes anyád szorgalmasan ellát tejecskével”.

Ez a levél tele van gyengédséggel, sőt – mi tagadás – gügyögéssel. Apám egy lebombázott Hungária körúti ház tetején gyűjtögette a téglákat, a törmeléket, s a romok között megbújva írt. Ilyeneket: örül annak, hogy legalább nem áll a kis ágyam mellett, nem kell „félősködnie”, ha köhécselek, nyöszörgök, mert ”tudod Bandikám én nagyon érzékeny ember vagyok, és sajnos most nagyon kemény az élet és a világ. Én azt szeretném, édes kis fiam, ha minden ember jó lenne egymáshoz, de sajnos minden ember rossz”.

Abban reménykedett, hogy hét végén a lakásunkban megnézhet „2-3 percre”. Ez a vágya teljesült, s noha sokat akart még nekem írni, se nem látott többet, se nem írhatott.

„Gyurim utolsó lapja” (anyám lábjegyzete) 1944. november 28-án került postára a Hungária körút 107-ből. „Megyünk és nekem is mennem kell.” Gyalogmenet volt. Fertőrákoson halt meg tüdőgyulladásban, most azt mondom, szerencséjére, mert az ő alkatával, mentalitásával Mauthausent és Gunskirchent, a haláltáborokat, ahová az életben maradt bajtárak kerültek, nem élte volna túl. A lelkének már az is sok volt, hogy én a babaágyban „nyögdécselek”.

P.S. Kihantolták, azonosították. Bekerült a „fertőrákosi mártírok” közé. Anyám csak egyszer vitt ki a sírjához, nem akart se emlékezni, se engem felzaklatni. Ha ma megkérdeznének, hol nyugszik apám, csak annyit tudnék mondani, a Kozma utcai zsidó-temetőben, közelebbit nem. Arrafelé se jártam vagy negyed évszázada, akkor se őmiatta. Temetésre, temetőbe nem járok, mert anyám nővérének urnája mellett rosszul lettem a Farkasréten, és rettegek annak a szívműtét (1987) előtti érzésnek a feltámadásától. Igyekszem nagyon őszinte lenni.

Szerző