Átkozódhatnánk is amiatt, hogy a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, az első magyar rockmusical, ami vendégszereplések és bemutatók formájában is bejárta Európát, még az Egyesült Államokban is műsorra tűzték, váltig aktuális. Azaz még mindig el szeretnénk menekülni abból, amiben vagyunk, vagy éppen egymástól, a kábítószerek folyton folyvást pusztítanak, a koncertek gyakran a düh, az elkeseredettség kitombolására, kiüvöltésére valók, sokan nem találják a helyüket a társadalomban, a magánéletben, ahogy a dal is mondja, szeretnék elringatni magukat. De hát nem megy és nem megy, vagy mindenféle testet, lelket romboló segédszerekkel megy. Baj van, és ennek érzékeltetésére még mindig fölöttébb alkalmas a Déry Tibor kisregényéből, Pós Sándor által színpadra alkalmazott változat, amelynek erőteljesen markáns zenéjét első színházi munkájaként Presser Gábor szerezte, az érzékien is eltöprengésre késztető dalszövegeit pedig Adamis Anna.
Amikor 1973-ban a darabot nem kis nehézségek árán a Vígszínházban bemutatták – a direktor, Várkonyi Zoltán úgy terjesztette fel engedélyeztetésre, hogy az a nyugati hippikultúra kritikája -, már-már forradalmi cselekedetnek számított. A Víg patinás falai között dübörgött az LGT által játszott rockzene, a műfajt nem ismerő színészeknek Presser tanította be a dalokat, Geszler György koreográfusként igencsak intenzíven megmozgatta a szereplőket, az akkor harsogóan fiatal Marton László lázas, heves, felzaklató előadást rendezett, amit nem kevesen többször is megnéztünk, és már előre fújtuk a dalokat, melyeknek jelentős része önállósult, slágerré vált, zenekarok repertoárjára, lemezekre került. Tüntető siker kísérte a több mint négyszáz előadást megélt produkciót, ami regélt akkor viszonylagos tabutémákról, drogról, holokausztról, homoszexualitásról, és arról, hogy hiába menekülünk rémisztően messze, akár Amerikába is, saját magunktól, szüleinktől, nagyszüleinktől, belénk táplált traumáinktól nem szabadulhatunk. Ezek akár hetedíziglen bennünk maradnak, és végzetessé is válhatnak. A felfokozott érdeklődésre jellemző volt, hogy amikor Prágában vendégszerepelt a produkció, akkora volt az érdeklődés, hogy legalább annyian kint rekedtek, mint amennyiben befértek, ezért a színészek önként vállalták, hogy éjjel újra eljátsszák az előadást. A nézőtéren igen jeles értelmiségiek jelentek meg, ott volt például Václav Havel, Bohumil Hrabal.
Most a Szindra Társulat tagjai játsszák a darabot Földessy Margit impulzív rendezésében, a Marczibányi Téri Művelődési Központban. Vagy huszonöt fiatal van a színen, érezhetően nagyon magukénak érzik ezt a történetet, ha nincs is mindig meg az eszközük ahhoz, hogy mindent megrázóan eljátsszanak. De beszélnek szerelemről, magányról, kitaszítottságról, totális kétségbeesésről, dühről, káoszról, reménytelenségről, belekiáltják a világba, hogy nem érzik jól magukat benne, miközben a deszkákon láthatóan fene mód jól érzik magukat.
A Földessy Margit Színjáték- és Drámastúdiójából építkező szereplőgárdában vannak középiskolások, de akadnak harminc körül járók és az idősebb korosztály is képviselteti magát. Lerí, hogy szeretnek együtt játszani, aminek nyilván felvillanyozó próbák az alapjai. Közel sem mindenki jó színész, nem is ez a feltétlen cél, de együtt ütőképes a csapat, van értelmes tevékenységük, közlendőjük. Határozottan akarnak nekünk mondani valamit, és azt el is mondják az Amerikába szakadt, tragikus sorsú fiatal magyar pár megrendítő történetén keresztül. Az ifjú férj óvja fiatal feleségét, hogy elmenjen a beláthatatlan méretű, bevaduló közönségű koncertre, de ő elmegy, a férj pedig utána, riadtan keresi és keresi. És amikor már meglenne, a felesége nem akarja látni, ekkor énekli nagy beleéléssel az Esztert alakító Pertics Villő az egyik legismertebb számot, hogy „Nem akarom látni, mert gyűlölöm látni", aztán az is jön, hogy „de igen, szeretem.” József bőrébe Csákvári Krisztián bújik, egy csaknem kamasz fiút alakít, aki mégis férfiasan próbál helyt állni, de a körülmények annyira képtelenek, hogy ez szinte lehetetlen. Pedig halálosan szerelmes. Eszter barátnője, Beverley is próbálja őt óvni, mind riadtabban megmenteni a kábítószertől, miközben már sejti, hogy ez nem sikerül. Hunyadkürti Éva érett, empatikus nőt játszik, kidolgozott hanggal, markáns személyiséggel. Horváth Márk izgága, sosem nyugvó homoszexuális fiúként sértett lázadó, aki a végzethez vezető úton már kábult állapotban nyomja az első heroinos staubot Eszter szájába, akit mindinkább lidérces lázálmok gyötörnek. Zsidósága miatt rémálmai vannak gettóról, lágerről, fenyegetően szárnyait csapkodó nyilas madárról, és arról a gyilkosságról is, amit a rendfenntartó közeg, a Hells Angels tagja követ el - minden bizonnyal rasszizmusból - a koncerten, egy fekete srác ellen. A többi szerepben Kunert Mandula, Szentkuti Ákos, Vén Evelin, Germán Péter, Kelemen Márk, Zsoldos Alina, Lakatos János, Benesovits Áron, Forgács Róbert, és azok, akik a sokaságot, a koncert tömegét egyénített arccal adják, egyaránt állják a sarat. Szabados Tímea koreográfiája inspirálja a fiatalokat. A díszlet jobbára csak egy dobogó, és a színpad csupasz fala, a jelmez valószínűleg a szereplők civil, jobbára farmeres, pólós, ingujjas viselete.
Ez a szegények közt is szegény színház. És ha közel sincsenek a szereplők minden színészi tudással felvértezve, ebben a színházban munka, akarat, lendület, hit van. Ezért sokkal érdekesebb, mint a profi, kiüresedett rutinosok színháza.