Forgatni is engedd….

Publikálás dátuma
2017.05.27. 09:07
Népszava fotó

„Mondtam, hogy nem jöhetnek be kép- és hangrögzítő berendezéssel” - jelentette ki Mészáros Lőrinc polgármester, amikor a Hír Tv stábja forgatni szeretett volna a felcsúti önkormányzat nyilvános ülésén. Nos, már akkor fölrémlett bennem egy évtizedekkel ezelőtti hasonló tévés élmény, amelynek én voltam az elszenvedője. S amikor május első hetében arról olvastam, hogy a mai magabiztos, arrogáns hatalom egy másik reprezentánsa megakadályozta a 444.hu videósát, hogy forgathasson a nemzeti konzultáció kérdéseit/válaszait megbeszélő - ugyancsak nyilvános - fórumon, nos, akkor eldöntöttem: közreadom 35 évvel korábbi történetemet, hogy érzékeltessem: (sajnos) nincs új a Nap alatt, avagy Bródy Jánossal szólva: „Ezek ugyanazok…”

Népszava fotó

Népszava fotó

Az akkori nagy nézettségű „Ablak” c. műsorra tekintek vissza. Az történt ugyanis – akkor még csak kéthetente volt adásunk, s a szokásos vetésforgó szerint épp fenn voltam a budapesti stúdióban –, hogy beolvastam egy Nagykőrösről érkezett levelet. A lényege az volt, hogy az induló dél-pesti kórház miatt meg akarják szüntetni a nagykőrösi kórházat. (Amelynek egyébiránt a város tanyavilágbeli vonzáskörzetét is beszámítva több tízezres pacientúrája volt.) A dél-pesti kórház meg a regnáló megyei MSZMP első titkár, Cservenka Ferencné és „hitbizományosai”, így az akkori egészségügyi miniszter „ügye” volt. Az első titkár asszony potentát, azaz elvtársi „hadúr”; szóval a dél-pesti kórház van, a nagykőrösi meg nincs tovább. A nagykőrösiek azonban nem így gondolták, ezért elküldték a háromezer aláírással megerősített tiltakozó levelüket az Ablak szerkesztőségéhez. Én olvastam be a stúdióban, s azt mondtam, két hét múlva visszatérünk rá. Úgy döntöttünk, elmegyek Nagykőrösre, a következő adás előtt tartandó tanácsülésre, amelynek egyetlen napirendi pontja épp ez az ügy lesz. Forgatunk és betesszük az adásba a riportot. Legalább is ebben egyeztünk meg a főszerkesztőmmel.

Szegeden kiírtam a forgatást arra a bizonyos napra, ám előtte két nappal jött az ukáz: nincs forgatás, de azért menjek el a tanácsülésre, készítsek egy anyagot, s azt majd elmondom Szegedről – az adásban. Azért ez egy kissé fura volt számomra, mert nem erről volt szó, de rendben. Kocsiba ültem, elmentem Nagykőrösre, s beültem a Városháza tanácstermébe. Magam mellé letettem a riportermagnómat, hogy tényanyagot rögzítsek a mondandómhoz. Vártam az ülés kezdetét. Egyszer csak megjelent valaki, s azt mondta, legyek szíves vele menni, mert a Mondok elvtárs – akkori megyei tanácselnök – szeretne beszélni velem. Mentem. Az elvtárs azzal kezdte: - A Cservenkáné elvtársnő megegyezett Nagy Richárd elvtárssal (akkori MTV-elnök), hogy itt nincs forgatás. - Hogy? Mi? Forgatás? – elképedtem kissé, s megkérdeztem: - Lát ön itt kamerát, lámpát, mikrofont? Itt nincs forgatás. - De magánál ott van egy magnetofon! - Jaaaa, igaza van, nálam valóban van egy riportermagnó, amely szalagos és „forog”, de ez csak azért van nálam, hogy legyen tényanyagom is a tanácsülésről. Hogy pontos lehessen a tudósításom. - Akkor is! Itt nincs forgatás! Ebben egyezett meg Cservenkáné elvtársnő és Nagy elvtárs! - mondta igen határozottan Mondok elvtárs. Mit tehettem, tudomásul vettem. Nem kapcsoltam be a magnót, de jegyzeteltem.

Persze a mai és a több évtizeddel ezelőtti történetnek van egy másik vetülete is. A nemzeti konzultációs fórumon forgatni szándékozó 444.hu videósának nemcsak megtiltották, hogy forgasson, hanem – mint azt az újságíró állítja – egy Sz. László nevezetű „hajjakend” a telefonját is elvette tőle, és a „tényanyagként” – ez esetben pusztán illusztrációként - használható fotókat is kitörölte a telefonról. Ami, ne cifrázzuk: cenzúra.

Vissza a múltba: hazamenve Szegedre, megírtam a tudósításomat. Abban maradtunk a főszerkesztőmmel, hogy délelőtt felküldöm telexen az anyagot. Megtettem. Ám kora délután visszajött avval, hogy ezt kell elmondanom az adásban. Megrökönyödve láttam, hogy oly mértékben-módon van meghúzva, megmásítva, hogy az már egészen másról szól, mint amit megírtam. Már az eleje: „Kedves nézőink! Két héttel ezelőtt tévesen tájékoztattam önöket…” A rohadt életbe, mi ez? Visszaszóltam telefonon. Nem, nem, én ezt nem mondom el! Akkor jött a válasz: De! (Később tudtam meg, hogy az általam írt anyagot bekérette a televízió elnöke, azt „megfuttatták” Cservenkánénál, akinek nagyon nem tetszett, így ment vissza az elnökhöz, tán ő is belevakarckodott, talán utasította is a szerkesztőséget – ez utóbbit nem tudom.) Mondtam újra: Nem! Majd a főszerkesztő: „Értsd meg, Zoli, ha nem mondod el, nincs adás! Ezek letiltják az élő adásunkat! Legalább száz ember munkáját veszélyezteted!”

No, akkor most mi a csudát csináljak? Ha nem vagyok hajlandó elmondani, akkor nincs adás. Ha nincs adás, még nagyobb balhé lesz, még nagyobb hangot kap és aztán jön a politika, odacsap, és végül majd engem rúgnak leginkább fenéken, nyilván rajtam csattan az ostor, mert valakinek el kell vinnie a balhét.

Szóval elmondtam, mert el kellett mondanom. S akkor nem tudtam mást kitalálni, minthogy olyan pofát - ha úgy tetszik fapofát - vettem fel, hogy éreztessem a nézővel: itt valami nagyon nincs rendben, nem a saját írásomat, véleményemet mondom.

Epilógus – rendszerjellemző: Azért a dolgot nem hagytam annyiban, mert nagyon bepipultam az egészen. Levelet írtam Nagy Richárdnak, hogy én ezt az egész eljárást kikérem magamnak. S, hogy nem is értem: mitől jó ez nekik. Mitől jó ez Cservenkáné elvtársnőnek, mitől jó ez a politikának? Hogy Nagykőröst és környékét majd úgy nevezik, hogy „Cservenka-puszta”?

Találkoztam is az elnökkel, szóban is elmondtam a tiltakozásomat, meghallgatott, majd nagyot harapott az almájába, és azt mondta: „Úgyse tudsz elérni ezzel semmit, úgyhogy hagyd a francba, b…meg!”

Szerző

Bővített kiadás (II)

Publikálás dátuma
2017.05.27. 09:06

Két nappal azelőtt, hogy behívták volna munkaszolgálatra – ez épp a magyar hadbalépés első évfordulója volt –, apám „Csak eltűnésem vagy halálom esetén felbontandó” borítékcímzéssel rövid levelet írt anyámnak, amelyben összegezte érzéseit és óhajait. „Lehet, hogy nem kerülök élve haza”. Feleségét „szerelemmel ölelte” és kérte, ne feledkezzék meg (özvegy) édesanyjáról, Heddáról. Továbbá biztosította afelől, hogy ha netán újból férjhez menne, azzal „emlékét nem sérti és csak boldogságot kívánhat neki”.

Valamennyi tábori levelezőlapja, amely a birtokomban van, 1942 júniusa és tele között íródott. Ilyenformán csak azt tudom - a Bővített kiadás első részében utaltam rá -, hogy a nagykátai hírhedt elosztóból - talán mert „árja párja” volt - nem sorozták be oroszországi transzportba a II. magyar hadsereg mellé, hanem hozzá hasonló bajtársaival együtt idehaza hagyták.

Minthogy a levelezőlapokon még utalás sem lehetett arra, hogy milyen munkára osztották be őket, milyen az élelmezésük, hány órát dolgoznak, milyen szállásuk van, hogyan tisztálkodnak etc., egy biztos fogódzóm van: a helyszín. Sárospatak. Onnan kapott apám egyszer félnapos kimenőt, és Sátoraljaújhelyre mentek – fürödni. Itt akadt rá egyik barátja rokonaira, akik „fényesen” megvendégelték, ő maga meg „évszázados piszkot” mosott le a testéről. Anyám az innen írott, magánúton Budapestre juttatott levélből - levelezni leragasztott levélben tilos volt! - értesülhetett arról is, hogy Sárospatakon a munkaszolgálatosok „pajtában” laknak. És ebből a „tilalmas” levélből tudhatta meg, hogy ha pénzt küld - általában 50 pengőt kért apám -, azt vagy varrja be valamibe vagy rejtse egy cigarettásdobozba, melynek érintetlennek kell tűnnie. 20 pengőt levlapon is lehetett kérni, a cenzor nem nyúlt hozzá a szöveghez. (Havonta egy db 5 kilós csomag juthatott a „muszosoknak”.)

Mit tudtam meg a levelezőlapokból? A szerelmet, amelyet apámban a „rabság” (mint írta) erősen felfokozott. Szinte nem tudta, hogyan becézze anyámat, az ölellek, csókollak sok szerelemmel kifejezéseket mivel egészítse ki? „Szerkállak” – meglehet, ez kettejük közös találmánya volt. És ez ismétlődött lapról-lapra. A sokszor, ezerszer kíséretében. És a megszólítás: „Putyu”, „Putyuci”. (Fogalmam sincs, ez miből eredeztetett, Csaba unokatestvérem szólította anyámat egyedül „Putyucinak” - apám halála után sok évvel…) De azért világibb dolgokról is esett szó. Anyám – úgy fest – olyan jól vitte a boltot, hogy apám javasolta neki: fogadjon fel kifutófiút. Tehát Aczél Györgyné Molnár Gitta nemigen éhezhetett. Ide tartozik, hogy, mint megírtam már, apám a legnagyobb, leghíresebb német papír- írószergyárak magyarországi képviselője volt, nem lehetett őt honnan kirúgni, egzisztenciájától megfosztani, lévén „magánzó”. „Árja” anyámat még kevésbé. (A Rákosi-korban gondot okozott, hogy hová soroltassuk be magunkat. A „magántisztviselő” látszott a legjobbnak, így lettem én negyedik kategóriás gyerek – a "munkás,paraszt,értelmiség" után eggyel lejjebb, ”alkalmazott”…)

Ebben az írásban sem oldom meg az 1943-as rejtélyt. Nincs tábori lap. Lehet, hogy apámat leszerelték még 1942 végén és utána nem hívták be? Lehet, hogy Szegedy-Maszák mégis segített? Egy biztos: 1943 telén otthon volt (akkor „alkottak” meg engem), sőt az 1944. március 19-i német bevonulást is együtt szemlélték anyámmal a Nagyszombat utcai lakás erkélyéről. Minden jel arra mutat, hogy apámnak 1943 „békeév” volt, még az is meglehet, hogy német pártfogói voltak. De a nyilas éra már egészen bizonyosan egy újbóli munkaszolgálatban érte, de itt, Budapesten. Egy darabig.

A „legszentebb” emlékem, ami őróla van, születésem után hat nappal (1944. szept. 8.) hozzám írott levele. Születésemkor nem látott, a keresztelőn se lehetett ott; amikor a levelet írta, akkor is anyám nővérétől értesült arról, hogy „szopikázol szorgalmasan, mert édes anyád szorgalmasan ellát tejecskével”.

Ez a levél tele van gyengédséggel, sőt – mi tagadás – gügyögéssel. Apám egy lebombázott Hungária körúti ház tetején gyűjtögette a téglákat, a törmeléket, s a romok között megbújva írt. Ilyeneket: örül annak, hogy legalább nem áll a kis ágyam mellett, nem kell „félősködnie”, ha köhécselek, nyöszörgök, mert ”tudod Bandikám én nagyon érzékeny ember vagyok, és sajnos most nagyon kemény az élet és a világ. Én azt szeretném, édes kis fiam, ha minden ember jó lenne egymáshoz, de sajnos minden ember rossz”.

Abban reménykedett, hogy hét végén a lakásunkban megnézhet „2-3 percre”. Ez a vágya teljesült, s noha sokat akart még nekem írni, se nem látott többet, se nem írhatott.

„Gyurim utolsó lapja” (anyám lábjegyzete) 1944. november 28-án került postára a Hungária körút 107-ből. „Megyünk és nekem is mennem kell.” Gyalogmenet volt. Fertőrákoson halt meg tüdőgyulladásban, most azt mondom, szerencséjére, mert az ő alkatával, mentalitásával Mauthausent és Gunskirchent, a haláltáborokat, ahová az életben maradt bajtárak kerültek, nem élte volna túl. A lelkének már az is sok volt, hogy én a babaágyban „nyögdécselek”.

P.S. Kihantolták, azonosították. Bekerült a „fertőrákosi mártírok” közé. Anyám csak egyszer vitt ki a sírjához, nem akart se emlékezni, se engem felzaklatni. Ha ma megkérdeznének, hol nyugszik apám, csak annyit tudnék mondani, a Kozma utcai zsidó-temetőben, közelebbit nem. Arrafelé se jártam vagy negyed évszázada, akkor se őmiatta. Temetésre, temetőbe nem járok, mert anyám nővérének urnája mellett rosszul lettem a Farkasréten, és rettegek annak a szívműtét (1987) előtti érzésnek a feltámadásától. Igyekszem nagyon őszinte lenni.

Szerző

Első szerelem

Tizenegy éves voltam, amikor életemben először szerelmes lettem, és úgy eluralkodott rajtam ez az érzés, hogy nem láttam, nem hallottam, csak lángba borult körülöttem a világ.

Tomi egy ideje megvár a suli előtt. Amikor kicsöngetés után végre meglátom, ragyogok a boldogságtól. A haja barna, a szeme fekete, az alakja tökéletes, tenyerében papírba csomagolt kókuszgolyót szorongat, a kedvencemet. Némán sétálunk az Úttörő tér felé, ahol leülünk egy padra. Átnyújtja a csomagot, kibontom, majd elfelezem a kókuszgolyót, és elmajszoljuk a magunk adagját.

Lesz kutyám, szólal meg. Nem szeretnél inkább macskát, kérdezem. Szó sem lehet róla, abszolút kutyapárti vagyok. Pedig a macska jobb, súgom, és hátravetem a hajam, s az égre emelem a tekintetem, hogy lenyűgözzem. Nem gyöngül el a csodálattól, nagyon is határozottan mondja: kutyám lesz, Katinka, és kész. Viszont először szólít így, igaz, korábban kijelentettem, hogy nem tűrök semmiféle becézést, de akkor még kis hülye voltam, és az egyébként is átmeneti állapot volt. Félig aléltan megismétlem magamban a szót, érzem, hogy itt kering a levegőben, és borzasztó büszke vagyok rá, annyira, hogy moccanni sem merek, nehogy elűzzem. Most megérinti az arcomat, ami még messze nem igazi simogatás, de fantasztikus hatással van rám, vadul kalapálni kezd a szívem, és ettől a pillanattól kezdve tudom, hogy Tomi a végzetem. Nem kellene akkor megölelnem? Lassan emelem a kezem és finoman a vállára ejtem. Nem olyan széles a válla, ahogyan képzeltem, de akkor is szép egy ilyen csontos kis váll. Ujjaim finoman kaparásszák, nem bánja, mert megsimogatja a kezemet, s ettől olyan könnyű leszek, hogy majd elszállok.

Kicsit oldalt hajtom a fejem, és akkor megcsókol. Legalábbis azt hiszem, hogy ez egy csók volt. Mindenesetre az ajkaink összeértek, és mozogtak, mozogtak legalább harminc másodpercig.

Indulnunk kell haza. Végigsétálunk a téren, nem merjük megfogni egymás kezét, de a kézfejünk néha összeér, csak úgy mellékesen. Megbotlom egy kőben, Tomi elkapja a karomat és kicsit visszahúz, nehogy elessek, én meg elhomályosult tekintettel, rogyadozó térddel lépdelek tovább, és összefolyik előttem minden, a fák, a hinták, a homokozó, mintha az egész játszóteret ráfestették volna egy festővászonra, és délutáni fényben fürdik minden.

Kiérünk az Üllői útra. A hatvanhármas villamos zörögve húz el előttünk, egy autó dudál, és a kipufogógázok kékes fényében széttörik a délutáni varázs. Nem merek Tomira nézni, félek, olyan lenne, mintha most találkoznánk először, mintha nem is ismernénk egymást. Lelassítom a lépteimet, s azt kívánom, bárcsak megint összeérne a kezünk, de Tominak most nincs keze a simogatáshoz.

Összeszedem a bátorságomat, és mint aki mentegetni akarja nyilvánvaló tévedését, kijelentem: a kutya is jó. Nyáron Kőbányára költözünk anyuval, feleli váratlanul. Döbbenten állok meg. Tomi egyszer már megosztott velem egy titkot, és azóta érzem, hogy cipeli magával ennek a súlyát, de sosem mertem faggatni, emésztett is emiatt a lelkifurdalás. Most azonban nagy levegőt veszek, lassan engedem ki, nyitom a szám: Megint megvert? Anyut is, feleli. Erről eddig nem akartam beszélni, de apám mindenkit megver, amikor dühös. És ha iszik, akkor dühös. De ez már nem számít, ennek vége, mert amikor kiderült, hogy nője van, akkor anyu végre eldöntötte, hogy elválik. Kapunk jogi segítséget, meg lelkit is. A gyerekvédelmis azt mondta apámnak, ha még egyszer hozzánk mer nyúlni, ha csak egyetlen ujjal is, akkor börtönbe csukatja. Apám azóta fogadkozik, hogy így, meg úgy, nem akar ő se nekem, se anyunak semmi rosszat, de anyu már nem dől be neki. Nagymama házában fogunk lakni, ez már el van döntve. És kapok végre kutyát, mert ott van kert is. Milyen kutyád lesz, kérdem. Vizslát szeretnék, de az sem baj, ha keverék lesz, tudod, azok a leghűségesebbek.

Ekkor elsírom magam. Könnyek csorognak végig az arcomon megállíthatatlanul, mintha egy zsilip nyílt volna meg, és megsiratom a pofonokat, amiket Tomi az apjától kapott, de megsiratok annyi minden mást is. Mi lesz, ha soha többet nem látom? Sajgó szívvel gondolok arra, hogy Kőbánya nagyon messze van, talán csak a szerb rokonaim meséiben létezik, akik ott telepedtek le, kit tudja, hány évvel ezelőtt. Aztán eszembe jut, hogy tegnap este az én szüleim is veszekedtek, és valami olyasmit vettem ki a szomszéd szobából átszűrődő beszédfoszlányokból, hogy apu széke alatt inog a talaj. Nem tudom pontosan, ez mit jelent, de biztos, hogy semmi jót, mert nem először hallottam, hogy apu emiatt „kész idegroncs”.

Összeszorítom a szám, nem akarok sírni. A macskák is hűségesek, nyögöm ki végül. Egymásra nézünk. A szeme mosolyog, de az arca komoly. Soha nem hagylak el, mondja, mint aki magában régen eljutott a következmények leglényegéig. Egyszerre minden tiszta és világos, már tudom, hogy örökre meghódítottam, és megkönnyebbülve sóhajtok fel. De mosolyogni csak akkor merek, amikor eszembe villan, mit is mondott nagymama. Nagyon meg kell ám becsülni az első szerelmet, mert könnyen lehet, hogy egyúttal az lesz az utolsó is.

Szerző