Forgatni is engedd….

Publikálás dátuma
2017.05.27 09:07
Népszava fotó
Fotó: /

„Mondtam, hogy nem jöhetnek be kép- és hangrögzítő berendezéssel” - jelentette ki Mészáros Lőrinc polgármester, amikor a Hír Tv stábja forgatni szeretett volna a felcsúti önkormányzat nyilvános ülésén. Nos, már akkor fölrémlett bennem egy évtizedekkel ezelőtti hasonló tévés élmény, amelynek én voltam az elszenvedője. S amikor május első hetében arról olvastam, hogy a mai magabiztos, arrogáns hatalom egy másik reprezentánsa megakadályozta a 444.hu videósát, hogy forgathasson a nemzeti konzultáció kérdéseit/válaszait megbeszélő - ugyancsak nyilvános - fórumon, nos, akkor eldöntöttem: közreadom 35 évvel korábbi történetemet, hogy érzékeltessem: (sajnos) nincs új a Nap alatt, avagy Bródy Jánossal szólva: „Ezek ugyanazok…”

Népszava fotó

Népszava fotó

Az akkori nagy nézettségű „Ablak” c. műsorra tekintek vissza. Az történt ugyanis – akkor még csak kéthetente volt adásunk, s a szokásos vetésforgó szerint épp fenn voltam a budapesti stúdióban –, hogy beolvastam egy Nagykőrösről érkezett levelet. A lényege az volt, hogy az induló dél-pesti kórház miatt meg akarják szüntetni a nagykőrösi kórházat. (Amelynek egyébiránt a város tanyavilágbeli vonzáskörzetét is beszámítva több tízezres pacientúrája volt.) A dél-pesti kórház meg a regnáló megyei MSZMP első titkár, Cservenka Ferencné és „hitbizományosai”, így az akkori egészségügyi miniszter „ügye” volt. Az első titkár asszony potentát, azaz elvtársi „hadúr”; szóval a dél-pesti kórház van, a nagykőrösi meg nincs tovább. A nagykőrösiek azonban nem így gondolták, ezért elküldték a háromezer aláírással megerősített tiltakozó levelüket az Ablak szerkesztőségéhez. Én olvastam be a stúdióban, s azt mondtam, két hét múlva visszatérünk rá. Úgy döntöttünk, elmegyek Nagykőrösre, a következő adás előtt tartandó tanácsülésre, amelynek egyetlen napirendi pontja épp ez az ügy lesz. Forgatunk és betesszük az adásba a riportot. Legalább is ebben egyeztünk meg a főszerkesztőmmel.

Szegeden kiírtam a forgatást arra a bizonyos napra, ám előtte két nappal jött az ukáz: nincs forgatás, de azért menjek el a tanácsülésre, készítsek egy anyagot, s azt majd elmondom Szegedről – az adásban. Azért ez egy kissé fura volt számomra, mert nem erről volt szó, de rendben. Kocsiba ültem, elmentem Nagykőrösre, s beültem a Városháza tanácstermébe. Magam mellé letettem a riportermagnómat, hogy tényanyagot rögzítsek a mondandómhoz. Vártam az ülés kezdetét. Egyszer csak megjelent valaki, s azt mondta, legyek szíves vele menni, mert a Mondok elvtárs – akkori megyei tanácselnök – szeretne beszélni velem. Mentem. Az elvtárs azzal kezdte: - A Cservenkáné elvtársnő megegyezett Nagy Richárd elvtárssal (akkori MTV-elnök), hogy itt nincs forgatás. - Hogy? Mi? Forgatás? – elképedtem kissé, s megkérdeztem: - Lát ön itt kamerát, lámpát, mikrofont? Itt nincs forgatás. - De magánál ott van egy magnetofon! - Jaaaa, igaza van, nálam valóban van egy riportermagnó, amely szalagos és „forog”, de ez csak azért van nálam, hogy legyen tényanyagom is a tanácsülésről. Hogy pontos lehessen a tudósításom. - Akkor is! Itt nincs forgatás! Ebben egyezett meg Cservenkáné elvtársnő és Nagy elvtárs! - mondta igen határozottan Mondok elvtárs. Mit tehettem, tudomásul vettem. Nem kapcsoltam be a magnót, de jegyzeteltem.

Persze a mai és a több évtizeddel ezelőtti történetnek van egy másik vetülete is. A nemzeti konzultációs fórumon forgatni szándékozó 444.hu videósának nemcsak megtiltották, hogy forgasson, hanem – mint azt az újságíró állítja – egy Sz. László nevezetű „hajjakend” a telefonját is elvette tőle, és a „tényanyagként” – ez esetben pusztán illusztrációként - használható fotókat is kitörölte a telefonról. Ami, ne cifrázzuk: cenzúra.

Vissza a múltba: hazamenve Szegedre, megírtam a tudósításomat. Abban maradtunk a főszerkesztőmmel, hogy délelőtt felküldöm telexen az anyagot. Megtettem. Ám kora délután visszajött avval, hogy ezt kell elmondanom az adásban. Megrökönyödve láttam, hogy oly mértékben-módon van meghúzva, megmásítva, hogy az már egészen másról szól, mint amit megírtam. Már az eleje: „Kedves nézőink! Két héttel ezelőtt tévesen tájékoztattam önöket…” A rohadt életbe, mi ez? Visszaszóltam telefonon. Nem, nem, én ezt nem mondom el! Akkor jött a válasz: De! (Később tudtam meg, hogy az általam írt anyagot bekérette a televízió elnöke, azt „megfuttatták” Cservenkánénál, akinek nagyon nem tetszett, így ment vissza az elnökhöz, tán ő is belevakarckodott, talán utasította is a szerkesztőséget – ez utóbbit nem tudom.) Mondtam újra: Nem! Majd a főszerkesztő: „Értsd meg, Zoli, ha nem mondod el, nincs adás! Ezek letiltják az élő adásunkat! Legalább száz ember munkáját veszélyezteted!”

No, akkor most mi a csudát csináljak? Ha nem vagyok hajlandó elmondani, akkor nincs adás. Ha nincs adás, még nagyobb balhé lesz, még nagyobb hangot kap és aztán jön a politika, odacsap, és végül majd engem rúgnak leginkább fenéken, nyilván rajtam csattan az ostor, mert valakinek el kell vinnie a balhét.

Szóval elmondtam, mert el kellett mondanom. S akkor nem tudtam mást kitalálni, minthogy olyan pofát - ha úgy tetszik fapofát - vettem fel, hogy éreztessem a nézővel: itt valami nagyon nincs rendben, nem a saját írásomat, véleményemet mondom.

Epilógus – rendszerjellemző: Azért a dolgot nem hagytam annyiban, mert nagyon bepipultam az egészen. Levelet írtam Nagy Richárdnak, hogy én ezt az egész eljárást kikérem magamnak. S, hogy nem is értem: mitől jó ez nekik. Mitől jó ez Cservenkáné elvtársnőnek, mitől jó ez a politikának? Hogy Nagykőröst és környékét majd úgy nevezik, hogy „Cservenka-puszta”?

Találkoztam is az elnökkel, szóban is elmondtam a tiltakozásomat, meghallgatott, majd nagyot harapott az almájába, és azt mondta: „Úgyse tudsz elérni ezzel semmit, úgyhogy hagyd a francba, b…meg!”

2017.05.27 09:07

Papp Sándor Zsigmond: Apám gyűrűje

Publikálás dátuma
2019.01.13 17:05

Fotó: / Népszava-illusztráció
Szeretném, de nem tudom elfelejteni.
Nálunk az apám kezdett intézkedni, ha meghalt valaki a családban. Amíg mi a fájdalmunkkal, döbbenetünkkel vagy önsajnálatunkkal küzdöttünk vérmérséklet szerint, ő nekifogott a feladatoknak. A kórháznál kezdett, aztán a hivatalokat járta, bement a helyi újsághoz, hogy feladja a gyászjelentést, majd a paphoz, hogy megbeszélje a szertartás részleteit, kifizesse az egyházadót, ha kell, megrendelte a koszorúkat az egész család nevében, kihajtott a temetőhöz, hogy készítsék elő a sírt. Délre már minden kész volt, ő pedig fáradtan fújta ki magát otthon. Azt hiszem, ez volt az ő gyásza, az ügyintézés apró láncszemeinek gondos egymáshoz illesztése. Úgy tűnt, hogy őt szinte nem is érintette meg a halál, hiszen csak azzal törődött, hogy minél olajozottabb szertartással búcsúzhassunk el, hogy ne legyen semmi fennakadás. Így temettük el az apját, a nagynénjét, az anyósát és az édesanyját is. Csak egyszer láttam sírni, már kint a ravatalozóban, ahová mi érkeztünk elsőként, amikor már nem maradt több feladata, már nem volt mit intézni, minden ment a maga útján. Már csak nézői voltunk az előadásnak, és nem alakítói. Megérintette az édesanyja koporsóját, és hevesen rázkódni kezdett a válla. Talán azt hitte, egyedül van, s amikor észrevett, hátat fordított, és még gyorsan elrendezett néhány koszorút.
Aztán ő jött a sorban. Némileg váratlanul, ijesztő végérvényességgel.
Nem volt mit tenni, nekem kellett hirtelen a helyére lépni. Anyám használhatatlanná vált, senkire nem lehetett rábízni az adminisztrációt. Apám barátai, amit tudtak, megszerveztek, alig tértem magamhoz, máris egy halottszállító kocsiban száguldottunk Szatmárról Debrecenbe. Péntek volt, minden ügyintézés rémálma. Csakhamar ki is derült, hogy hiába jöttünk, Magyarországon nem úgy van, mint nálunk, hogy már aznap ki is adják a holttestet, ahhoz itt idő kell és rengeteg papír, míg a hivatal szemében is halott lesz a halott. Végül némi könyörgéssel hétfőn sikerült elintézni, hogy hazavigyük. Igyekeztem mindenre odafigyelni, ahogy ő is figyelt annak idején. Összeszedtem a holmiját a kórteremben, megkaptam a pénzét az apró kis széfből, eurót és forintot is vitt magával, pontosan tudta, kinek mennyit ad majd, ha sikerül a műtét. Átvettem a zárójelentést vagy mit, hivatalba rohantam, megkaptam a kétnyelvű (magyar és angol) EU-kompatibilis halotti bizonyítványt, s dél körül már a határnál voltunk, ahol gond nélkül engedtek át.
Fellélegeztem.
Szinte még büszke is voltam magamra, hogy csak egyszer sírtam el magam a kórház várótermében, teljesen egyedül, a többi fájdalmat elsöpörte az adminisztráció, az egyeztetés. A fene se tudta, hogy ilyenkor koporsót is kell választani, mintha csak tapétát néznénk a leendő lakásunkba. (Némi abszurdot vitt az ügybe, hogy már a temetés után, amikor anyámmal el akartuk intézni a román nyelvű halotti bizonyítványt, mert a román hivatalok csak azt fogadták el a hagyatéki eljárásban meg mindenhol, az önkormányzatnál szinte dühösen kérdezték, hogy mégis hogyan temettük el apámat megfelelő irat nélkül? Még azt is kilátásba helyezték, hogy megbüntetik a református parókiát, mert érvényes bizonyítvány nélkül végezték el a szertartást. Hát hol élünk, forgatta a szemét az ügyintéző. Hiába mutattam a kétnyelvű, szépen díszített EU-kompatibilis papírt. Azóta tudom, hogy az EU igazából smafu. Szemfényvesztés. Még egy kis abszurd: a hivatali ügyintézés miatt apám néhány napig még „élt” Romániában.)
Igazából már csak egy feladatom maradt. Meg kellett győződnöm róla, hogy valóban őt hoztuk haza. Kinyitották nekem a halottaskocsi fémkoporsóját. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy tévedés történt, ez a kissé már deformálódott anyag semmiképpen nem az apám, ő vidám volt, és szeretett csipkelődni azzal, akit kedvelt, ez a valami még távolról sem hasonlít rá. Ez a romlás maga. Igen, bólintottam végül, minden rendben: szépen feladták rá a zakót és a nadrágot, a keze is egymásra téve, békésen.
Pár nap múlva kérdezte meg tőlem az anyám, hogy hol van apám jegygyűrűje. Majdnem ötven évig hordta, csak a legritkább esetben húzta le az ujjáról.
Néztem rá pislogva. A holmija között nem volt, és a kezén se, erre tisztán emlékeztem. Nem volt mit mondanom. Ott és akkor megbuktam adminisztrációból. Bár senki sem hibáztatott, tudtam, hogy ezt nem felejthettem volna el. Még soha nem csinált ilyet, mantrázta mindenki feloldozásképpen, és én ott álltam negyvenhárom évesen megint gyerekként. Talán már átvételkor reklamálnom kellett volna a debreceni klinikán, vagy külön elkérni valakitől, fogalmam sincs. Csak azt tudtam, hogy két hét után képtelen vagyok visszamenni, felbolygatni mindent, asztalra ütni, smúzolni vagy fenyegetőzni. Apám gyűrűjét elnyelte a saját tehetetlenségem, a hivatali útvesztő. Ellopták vagy elkallódott, szinte mindegy. Azoknak csak arany volt, nekem korrigálhatatlan hiba. Ma is úgy érzem, hogy igazából én loptam meg az apámat. És még feladni sem tudtam magam (nem volt hol, nem volt kinek), így a büntetés is egyre késik.
Maradok örökre ártatlanul.
2019.01.13 17:05
Frissítve: 2019.01.13 17:05

Erdélyi Eszkimó Péter: Nem a cigányok napja

Publikálás dátuma
2019.01.13 15:10

Fotó: / Szalmás Péter
– Tíz éves voltam, amikor először ülhettem a körhinta kasszájába! Én adtam ki a jegyeket, bántam a pénzzel. Ráadásul az én feladatom volt irányítani a ringlispílt, én szolgáltattam a zenét, nekem kellett beszélnem a hangszóróba, sőt, ha kellett, én végeztem el a kisebb javításokat is. Jó gazdaként figyeltem a családi körhinta forgását, szóval én lettem a főnök! Kimondhatatlanul boldog voltam – mereng el emlékeiben a mutatványos Bukovics Rudi.
A szintó cigány Rudi bácsi arról nevezetes, hogy mindenkinek büszkén mesélt apósa híres körhintájáról, amely a Fábry Zoltán rendezte Körhinta című magyar film „főszereplője volt”.
A szintók a mutatványos fogalmat tágan értelmezve e kategória alá sorolják a körhinta mellett a céllövöldét, a dodzsemet, a célbadobót, a pofozógépet, a bábszínházat, az ugrálóvárat, de a cukorka- és édességárusokat ugyanúgy, mint a szentképeket, a magnó- és videokazettákat a játékokat árulókat, vagy a büféseket. Mondhatnánk, az árusok a mutatványosok előőrsét vagy kísérő népét jelentik.
– Régen nekünk szintó romáknak ez nem csupán a munkánk, vagy a pénzszerzésünk, de maga az életünk volt. A körhinta, vagy a céllövölde szigorú rend szerint nemzedékről nemzedékre öröklődött – jegyzi meg Rudi bácsi.
A szociológia tudománya összefoglalóan ezt a szakmahalmazt etnikus foglalkozásokként értelmezi. A másik oldalról, vagyis a fogyasztókról azt állapítja meg, hogy az emberek kulturális viselkedésébe alapvetően beletartozik, hogy búcsúkor céllövöldéznek, körhintáznak és dodzsemeznek. Vagyis egyszerre szórakoznak, és rituálisan szórják a pénzt.
– Emlékszem, gyermekkoromban még rengeteg csóró cigány foglalkozott hagyományos vásári szédítő, rémítő, bódító szórakoztatással. Sok volt a mutatványos, a medvetáncoltató, a tenyérjós, a bűvész, a szerelmi zálogot, szerencsét és jövendőt áruló üveggömb-jövendőmondó, pénzért mesélő, bábos, szokatlan külsejű embereket mutogató, aztán lassan beszerezték a technikai felszereléseket és minden megváltozott, ma már mindent a műszaki berendezések uralnak – mondja keserűen Rudi bácsi.
A szintók anyanyelvüket tekintve a romani nyelv németes változatát használó cigányok. Régebben ekhós szekerekkel járták megszokott falvaikat, manapság azonban már tehergépjárműveket, lakókocsikat használnak.
– Mi, cirkuszos szintók csak a második világháború után települtünk le Magyarországon, a többség most is a német nyelvterületet járja, de néha ellátogat hazánkba is.
Nehéz a mutatványos cigányok élete, hiszen idénymunkát végeznek, nincs lehetőségük egész évben dolgozni és éppen akkor vannak elfoglalva, amikor mások pihennek, szórakoznak... Összességben tehát a mutatványosság az élet szervező elve mint foglakozás, mint gazdaság és mint életmód egyaránt.
– Hát, lényegében csak április elejétől október végéig érdekli az embereket a vurstli-hangulat, ráadásul kizárólag a hétvégi munkaszüneti napokhoz, vagy a nyári szünidőhöz kötődik, illetve ünnepi jellegű, jobbára a települések templomi védőszentjének búcsújához kapcsolódik. Szóval, ezen a néhány napon kell megkeresnünk azt a lóvét, amiből egész évben eltarthatjuk a családunkat, ebből kell megjavíttatnunk mutatványos kellékeinket, megvenni az új cuccokat. Ja, ráadásul az is sokat számít, hogy mindez a szabadban történik, vagyis nagyon függünk az időjárás szeszélyeitől – magyarázza az öreg körhintás.
Amikor ezt Rudi bácsi kimondta, leszakadt az ég. Páratlan nyári vihar kerekedett, amely percek alatt elmosta a búcsút. Az emberek fejvesztve menekültek, hogy biztonságos helyre jussanak. A mutatványosok pedig beszaladtak a lakókocsijukba. Mindössze a körhintások maradtak a ringlispíl hatalmas ernyője alatt és a céllövöldés őrizte tovább a fegyvertárát.
– Drága uraim, legalább néhányat lődözzenek, kérem, lőjenek valami szép plüssállatot a barátnőjüknek, a gyermeküknek – kérlelte a céllövöldés azt a három férfit akik jobb híján a bódéja felnyitott oldala alá húzódtak be az eső elől.
Sokáig tartott a nógatás, míg eredményre jutott a mutatványos, de öröme gyorsan elillant, mert hamar kiderült, hogy három fegyvermesterrel akadt össze, akik éppen precíziós fegyverbelövésről érkeztek és bár a sok hivatalos lődözés után fáradtak voltak, ennek ellenére szitává lőtték az intézményt.
– Uraim, a jó istenre kérem, önöknek ajándékozom a legnagyobb macimat, csak többet ne lőjenek! Teljesen tönkretesznek – kérlelte a sírás határán lévő mutatványos a fegyvermestereket, akik végül megszánták…
Bár a vihar továbbállt, egy árva ember nem maradt a búcsúban, térdig ért a sár, ráadásul sötétedni kezdett, ezért ő is bezárta a bazárját és elvonult. Csak négy szintó cigány tanakodott még a körhinta alatt.
– Te Zsiga, szólt az egyik a társához, mindig a parasztok szórakoznak a körhintánkon, mi soha nem ülünk fel, mert vagy dolgozunk, vagy már fáradtak vagyunk. Használjuk ki az alkalmat, üljünk most mi fel!
Nem kellett kétszer mondania, mind a négy cigány felpattant a körhintára és gyermeki örömmel játszott-pörgött rajta, míg rá nem ébredtek, nincs aki leállítsa a motort.
Hiába kiabáltak a szerencsétlenül járt cigányok, nem volt se közel, se távol egy lélek sem. Ha mégis arrafelé kullogott egy részeg paraszt, azt hitte, örömükben kurjongatnak. Végül az Úr megszánta és égi áldásban részesítette a félig ájult romákat. A vurstli mellett váratlanul feltűnt a tisztelendő úr, aki vendégségből tartott hazafelé és megértette, a körhintások segítségre szorulnak.
2019.01.13 15:10
Frissítve: 2019.01.13 15:10