Horthy! Horthy? Horthy - ezzel a higgadt címmel írt cikket a Magyar Hírlapba (MH, május 29.) Szakály Sándor, a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója, mondván: „a történelemben az igazság… nem minden esetben az enyém, ahogy nem is a vitapartneremé”. A dolgozat azon töpreng, vajon miért az ismeretek nélküli minősítések sora a kormányzóról, amikor már az 1980-as évek második felében is sok történész árnyaltabb képet rajzolt róla, mint hogy egyszerűen „fasiszta patás ördögnek” fesse le.
Miért lett hát Horthy a sekélyes, de annál hevesebb napi politikai viták tárgya?
Ma biztosan nem találni vitathatatlan személyiséget a történelemben, mert nem lelni olyan kormányzatot sem, amely ne akarta volna saját kontinuitását igazolni a történelemmel. Ezért a blőd ünnepi szónoklatok, ezért, hogy az újratemetések, a szoborállítások és szobordöntögetések, utcanév-tábla leverések és cserék mind megelőzték a higgadt szakmai vitákat. Pedig a nemzet történelmének egyaránt része Kossuth és Széchenyi, Kun Béla és Horthy, Szálasi, Rákosi, Nagy Imre és Kádár, Antall, Horn, Gyurcsány és Orbán. Akiknek munkásságát korukba ágyazva, érték-előítélet nélkül kellene vizsgálni. Ma sem önmagában az a baj, hogy az országnak jobboldali kormánya van, hanem hogy a saját kiszitált értékeit (vs. értéktelenségét) akarja rákényszeríteni a nemzet egészére. Azt a két világháború közötti jobboldali identitást, amelynek semmi köze a modern konzervativizmushoz, kereszténydemokráciához.
Horthy nem volt államférfi - mondja Szakály -, politikussá lett haditengerésztiszt volt, aki „számos esetben hozott helyes és számos esetben helytelen döntést”. Mi úgy gondoljuk, szűk látókörű revizionista, botcsinálta politikus volt. A nemzet tragédiája, hogy egy államférfiakkal kitömött korban csak Horthyra futotta, pedig távlatos vezetőre lett volna szüksége. Ferenc József XIX. századi úriember-értékrendjében élő ember volt, aki semmit nem értett meg Hitler gépesített náci tömegforradalmából, a demokrácia és a diktatúra közötti élet-halál harcból. Leragadt az úriemberi becsületszónál, a nagyhatalmi érdekek helyett a területi revizionizmusnál, amelynek - írja Szakály - a szocdemek mellett még „a magukat a magyar nemzet tagjának tartó zsidók is hívei voltak”. „Sőt”: Horthy szegedi Nemzeti Hadseregét a helyi zsidóság anyagilag is támogatta, sok zsidó tagja is volt. A szocdemek és a zsidók emlegetése a békülékenység túlcsordulása. Arról nincs szó, hogy ha így volt, akkor miért építették az egész rendszert egyoldalúan a bolsevik-zsidó félelemre, miért az 1920-as numerus clausus?
Ha Horthy nem volt fasiszta patás ördög (nem volt), akkor Szakály szerint „lehet” szólni a Don-kanyarról, a munkaszolgálatról, a holokausztról is. Ám nagyon mellébeszélünk, ha minderről nem úgy szólunk, mint egy korszak következményeiről. Amely korszak hivatalosan 1920. március 1-jén kezdődött, amikor Horthyt a Nemzetgyűlés hatalmas többséggel választotta kormányzóvá, bár „nem azért, mert a képviselőket a Házban megjelent néhány »különítményes« kényszerítette volna”. Akkor vajon mit kerestek ott?
Nem ilyen békülésre, hanem megbékélésre volna szükség. Az úgy, ahogy volt történelemmel.
