Volt egy május elseje

Apám apja, az én nagyapám kisiparos volt (asztalos), többször elvették az iparát, a műhelyét, az én gyerekkoromban neki mindig költözködnie kellett. Két költözésének a részleteire is emlékszem, az egyik épület még áll Váradon. Ő így énekelte meg: Itt van május elseje, énekszó és gyász köszönti őt.

Rendszeresen járt hozzá a halas, az utolsóba. Egyszer akkora harcsát hozott, hogy a farka (a hal farka, nem a nagyapámé!) lelógott a gyalupadról, ahol próbálták megpucolni (nem a nagyapámat, a harcsát). Éppen arrafelé tekeregtem. Egy gyalupad legalább két méter hosszú volt már akkor is, az én lábam, ha jól emlékszem nem lógott volna le.

Az a nagyanyám kiválóan főzött és sütött (nem úgy, mint a másik, az anyai ági), de nem szerettem ott lenni, mert volt egy kedvenc unokája, és ezt ki is mutatta. Nem én voltam, hanem a Pityu. (Aki később ellopta az apja Trabantját és elütött egy vele egykorú gyereket, akivel azután még életük végéig ugyanabban az utcában laktak. Trabant nem sok volt Romániában, Daciákkal voltunk tele, de nagybátyám, a Pista bácsi mindenben különlegesnek akart látszani, lakatos mestersége volt, állandóan szerelt valamit motorolajos kezeivel az utcában, de régiségeket, később kiderült, értékes festményeket vásárolt. Volt egy Szőnyije is, hozatott hát magának egy Trabantot).

Imádtam vonulni. Boldogság volt találkozni régi ismerősökkel, akikkel csak az előző május elsején találkozhattál. Minden felnőtthöz tartozott legalább egy gyerek, két gyerekhez is legalább egy felnőtt, férfiak. A nők, az anyukák mintha máshol, más utcákban vonultak volna fel, sikátorokban, ki tudja hol, város melletti legelőkön. Egyszer annyira belefeledkeztem a vonulásba, hogy a Török Ignácz utcában (ma - már akkor is - Progresului) a városba menet nekifutottam egy (platán)fának, és a féléves órám, amit születésnapomra kaptam (szeptember 9.) ripityára tört. UFA (úefa), NDK-ás óra volt természetesen. Kilencéves lehettem, hát persze, hogy sírtam, de a felvonulást akkor, abban az évben sem hagytam ki. A fát pedig ma is meg tudnám mutatni, meg is nézem magamnak, amikor arra járok minden kivételes alkalommal. Csak a házak tűntek el, majdnem jó város, a fák megmaradtak.

Természetes érzékkel tudtam (!), hogy normális dolog megünnepelni a munkát. Az egyik legnormálisabb, hiszen ott van a nagyapám, aki énekelve ünnepli: Itt van május elseje, énekszó és gyász köszönti őt. Tirrá tárrárá tirá.

Munkás és munkáltató volt, amíg hagyták. Miért foglalkozott volna a hatnapos munkahéttel, meg a nyolc órás munkanappal, a kötelezően kiadandó szabadságokkal, amit adni is meg kapni is kell. Kellett volna.

Ha egyszer együtt mehetnénk, a fiamnak mondom, Váradra, megmutatnám neki az utolsó előtti műhelyt, a nagyapámét. Esetleg el is énekelhetnénk azt a dalt, éljen május elseje. Be lehetne kukucskálni megint. Legutóbb még voltak ott munkapadok, gépek, és népek maradékai, ócska ruhadarabok harminc vagy hatvan év után. Mellette van a Lemnul (magyarul: a fa) szövetkezet, ahol apám dolgozott. Így hívták a kezdetekben: Lemnul Szövetkezet, aztán Cooperativa Lemnul lett. Ez úgy jött létre, hogy az akkori iparosok a negyvenes évek legvégén összerakták, oda vitték be a szerszámokat, gépeket. Összerakták az államnak azt, ami az övé lett, abból, ami az övéké volt. Ettől lett szövetkezet, meg állami. (Nem csak ők, hanem a többi tehetős kisiparos is berakta amije volt. A Nagy, a Kiss, meg a Kovács, na és a Papp is). Nem voltak párttagok, egyikük sem volt az, de a jövőben hitt mind, meg a saját jövőjében akkor mindenki, Váradon is, magyar és román. Főleg a magyarok bíztak.

A hatvanas években már nagyfiú voltam, fizetésnapokon meglógtam az iskolából, álltam a kerítés előtt, apám kihozta a fizetését, borítékban a kezembe nyomta, hogy már aznap, mielőtt ő hazaérne, legyen ételre (kajára) pénz, és másnapra neki is csomagolni való. Különösen tavasszal, nyáron és ősszel, amikorra már nem maradt semmi a disznótorosból. Nem egyedül álltam ott, sokan álltunk, és mind fiúk. Szégyelltük magunkat. Szégyellte mindenki magát a másik előtt.

Apám nem lett brigadéros, nem lépett be a pártba. Nagyival, ma már Ajuszi, erről sok-sok éjszakát végigvirrasztva beszéltek, én meg hallgatóztam. Belépjen, vagy ne lépjen be apám a pártba. Ha belép, brigadéros lesz, ha nem lép be, nem lesz elég fizetése. Három gyerek. Ha nem lép be, marad, ahol van, a sok jó baráttal, akikkel a szövetkezetet (a cooperativát) megalkották, szülői, nagyszülői hozzájárulással A gyerek sorsa sem egyszerű, amíg gyerek. Ezt mondogatták. Kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond. Akkor még nem tudták.

A gyerek azt hiszi, hogy a felnőtt nem gyerek volt, hanem mindig felnőtt, és kicsi korától az is maradt. Aztán egyszer csak, olyan két vagy háromévesen a gyerek mesélni kezd az ő jelenkori gyerekkoráról, merthogy múltja még nincs, és azt képzeli, lesz még jövője, ezért hát mesélnie kell. A történet közben azonban rájön, hogy itt ül egy felnőtt előtte, akinek éppen mesél, és aki valamikor épp olyan gyerek volt, mint most ő. Jól el is csodálkoznak mind a ketten, a felnőtt is, de leginkább a gyerek, akinek a mese közben egyik pillanatról a másikra nem csak története, hanem múltja és jövője is lett.

Nagy magyar volt! Áldott jó ember! Ritkán pofozott! Egyszer a focipálya mellett egy mestert!

Szóval. Van még egy épület, ami előtt, ha elmentünk, apám mindig köpködött, anyázott, káromkodott. Különösen május elsején, amikor a Lemnul Szövetkezetbe készülődtünk, hogy felvehessük a nemzeti lobogókat. Azt mondta, hogy a románok azt a munkát a nagyapámnak - a nagyapádnak - sohasem fizették ki. Ablakok, ajtók, nagy munka volt, ma óvoda, közel a Székesegyház, a Sclauch-kert (ma Parcul Petőfi) elején, a sarkon. Legalább tizenkét ablak, és harmadannyi ajtó! Nagyapám épületasztalos, apám bútorasztalos volt, de értett ahhoz is, amikor a méterárut számolni kellett. Busszal jártunk gyakran arrafelé, amikor a Rogériuszról ügyet intézni a belvárosba mentünk. Később sem lehetett vele megértetni, hogy nem a románok nem fizették ki a nagyapámat (a nagyapádat), hanem az új rendszer, a kommenisták, a román kommenisták. Ő ezt haláláig összekeverte. A románok a kommenisták, ma is azok lennének, a magyarok csak mennek utánuk. Ha élne. Ha élne, se élne.

Érthetetlen, hogy a mai napig éppen ezt az épületet, a mai Nagypiac mellett, miért nem bontották le, miközben a környezetében mindent. A fasz se tudja. Május elsején minden évben fejben még mindig ott vonulunk. Abban a térben. Nagyvárdon.