Rónay László;
karácsony;Írószövetség;1947;
2017-06-03 09:25:00
Talán 1947-ben, hetven esztendeje az Írószövetség karácsonyi ünnepséget rendezett az írók gyerekeinek. Addig könyörögtem apámnak, míg végül beleegyezett, hogy elvisz az ünnepségre. Egy nagyon kedves öregúr – később megtudtam: Barabás Tibor – még meg is simogatott, s ott ténykedett Devecseri Gábor is, aki dicstelen szereplője volt a szövetség szétverésének.
Az ajándék könyv
A legizgalmasabb az ajándékok szétosztása volt. Hatalmas papírzizegés kísérte kibontásukat. Némelyik társam arcán öröm gyúlt, más csalódott. Nekem egy könyv jutott, Solohov Új barázdát szánt az eke című regénye. Akkoriban Solohov klasszikus írónak minősült, akárcsak Fagyejev Az ifjú gárdával, melyet a szerző az irodalomban is páratlanul jártas Sztálin kívánsága szerint átigazított, és a szovjet regény más jelesei is. Apám némi iróniával szemlélte lelkesedéstől kipirult arcomat. Nem szólt, nem akarta elrontani örömömet.
Másnap nekiláttam ajándékom elolvasásának. Máig megmaradt bennem egyik legmulatságosabb jelenete, igaz, nem sok köze volt a karácsonyhoz. A főszereplő – ha jól emlékszem Scsukarij apónak hívták; utánanézhetnék, a zöld papírkötésű könyv a legfelső polcra került, odáig már nem érek el – lovat vett a vásárban. Jó kiállású, délceg paripát, fényes szőrrel, sokat tapasztalt tekintettel, nem véletlenül dicsérte az eladó. A bölcs apó úgy gondolta, jó vásárt csinált, és boldogan indult haza. Útközben azonban megdöbbenve észlelte, hogy a csodaparipa fogyni kezdett. Az történt, hogy a beléje pumpált levegő kilőtte fenekéből a dugót, s a kiáramló levegővel külseje alapvetően megváltozott, szánalmas vénséggé szegényedett, olyanná, amilyen a valóságban volt. Az apót becsapták. Egyetemi éveimben nagyon helytelenítettem ezt: Tyeplov lélektani könyvéből ugyanis pontokba szedve meg kellett tanulnunk a szovjet ember pozitív tulajdonságainak özönét, ezek között a csalás nem szerepelt. Azt csak 1956-ban tanulhattam meg, hogy az igen náluk nemet is jelenthet, és fordítva.
Repülni is tud
A magyar népmesékben – gyerekkorunk nagy élményét adták Benedek Elek gondozásában – gyakran bukkan föl a csodálatos táltos. Ha sietni kell, repülni is tud, s természetesen beszél is, kis gazdájának szólítva lovasát, emellett még számtalan emberfeletti képessége van, melyekkel kiemelkedik az átlagos paripák – bocsánat, lovak – közül. Gyerekkoromban el-eltűnődtem, milyen csodálatos volna, ha nekem is lenne ilyen aranyszőrű csodaparipám, mely arra várna, hogy nyergébe pattanva legyőzzem a gonoszt. Bennünk, jóllehet városi fiúk voltunk, élt még a magyar vitézség emléke, büszkeség dagasztotta keblünket, amikor arról tanultunk, hogy a nyugatiak imával ostromolták az Urat, mentse meg őket a magyarok nyilaitól. Évekkel később, keserű szájízzel kellett tudomásul vennünk, hogy őseink életében is akadtak vereségek, néha évszázados következményekkel, de ez sem ártott különösebben öntudatunknak. Majd lerobognak segítségünkre Csaba királyfi hadai a Tejúton. Sajnos rendszerint késlekedtek.
A népmesei táltos, mint bűnjel
Aztán elérkezett a várva várt pillanat. Fordult a világ – úgy látszott –, s látni véltük a csodálatos táltost, mely elrepít a sohasem látott, csak a mesékből ismert boldog világba, amelyben megvalósul a szabadság és az egyenlőség. Repültünk-repültünk, szállni segítettek az ígéretek és a nagy szavak. Amikor elfáradt, leereszkedett. Letarolt mezőn találtuk magunkat, és már sietve érkezett egy puskás ember, és messziről kiáltotta: takarodjunk, ez magánterület, melyet drótkerítés övez, s falakat emelnek a kíváncsi tekintetek ellen. Megfordultunk, szemrehányó tekintettel szerettük volna kérdőre vonni a táltost, de csak egy kivénhedt paripa lihegett a sárguló fűben.
Néztük a kivörösödött arcú csőszt a puskájával és a vénséges lovat. Eszünkbe jutott a régi szólás: „Nem ilyen lovat akartunk!”, s nemcsak a hűséges négylábú járt az eszünkben.
Amíg kifelé tereltek, megkérdeztük, kinek a tarlott mezejét szennyeztük be. „Mészáros Lőrincét!” – csattant a válasz. Erről a névről nem esett szó, amikor felkerekedtünk, hogy a csodák birodalmába érjünk. „Ő kicsoda?” – kérdeztük, illő tisztelettel. Megvető pillantás volt a válasz. „A leggazdagabb és legtehetségesebb magyar ember” – mondta végül mogorván a kérdezett – „Amerre néznek, itt minden az övé” – tette hozzá.
Alighanem egy herceg lehet, gondoltuk. Szóval még mindig vannak.
Mintha a gondolatainkba látott volna. „Dehogy herceg!” – talán el is mosolyodott tudatlanságunk láttán. – „Villanyszerelő! Az a tanult szakmája!”
Lám, mégis megvalósult az egyenlőség. Földesúr lett a villanyszerelő.
A puskás embert láthatóan mulattatta mélységes tudatlanságunk.
„A saját erejéből kapaszkodott fel. Ő a példa, mire képes a tehetség.”
„Szép kis birtoka van.”
„Ha tudnák, mi mindene van még! Maga sem tudja pontosan. Nem is kell neki. Őt nem zavarják az adókkal.”
„Az a szép épület is az övé?”
„Nem. Az a miniszterelnök futballcsapatáé. És képzeljék, az edzőpályát is alulról fűtik.”
„Akkor, ugye, szárnyal a magyar futball. Az aranycsapat edzésein nem fűtöttek lentről.”
„Arra még várni kell. De csak icipicit. Merthogy mindenütt épülnek-szépülnek a pályák.”
„Örülhetnek a nézők.”
„Azok még nem örülnek. Nincsenek. Otthon tartja őket az ellenség propagandája.”
„És az a düledező épület? Amelyikről hullik a vakolat?”
„A megyei kórház. Nem érdemes költeni rá. Csodakórházat terveznek a helyébe.”
„És mi lesz a betegekkel, míg fel nem épül?”
„Majd csak lesznek valahogy.”
„Hát az a lyukas tetejű emeletes ház?”
„Az iskolánk. Nem is kell másik. Fogynak a gyerekek.”
A ló, mely eddig békésen ballagott mögöttünk, nyerítve lehorgonyzott egy fűcsomó mellett. Legelni kezdett.
„Jaj, vigyék ezt a bestiát! Az uraság füvét csak az urak lovai legelhetik. Még elbocsájtanak, ha meglátja valaki. Nézzék a felírást!”
Jó nagy betűk hirdették a plakáton: „ITT CSAK URASÁGI LOVAK LEGELHETNEK!”
„Ilyesmiről írt József Attila: »Uraságnak fagy a szőlő, Neki durrog az az erdő«…”
„József Attila? Az kicsoda? Nevét sem hallottam!”
„Nem járt iskolába? Nem tanultak róla? Az egyik legnagyobb magyar költő volt.”
„Költő? Az smafu! Nincs szükségünk népbutítókra!”
„Mit tanultak?”
„Jelszavakat. A legfontosabbakat. Azok az érvényesülés titkai. Éljen Orbán! Éljen Kósa! Sokáig éljen Lázár, az igazmondó! Még versikét is: Németh Szilárd, a véleménye szilárd! Aki sokat tanul, megjárja, jön a Szilárd, megrágja!”
„Szép vers.”
„Na látja! Írt ilyet a maguk József Attilája?”
„Ilyet soha!”
„Na látja! Csak azt kell megtanulni, aminek haszna van.”
Közben elértek a kijárathoz. Két komor őr várakozott a szűkre szabott kapunál.
„Hát ezek a jómadarak honnan kerültek elő?”
„Valami táltosról papoltak. Hogy a Lőrinc úr mezejére szállt le. Táltosnak mondták a gebét.”
„Táltos? Adunk nekik táltost! Motozd meg őket, Zoli!”
„Semmi gyanús.”
„Akkor is letartóztatjuk őket. Mi az, hogy itt röpködnek! Azt csak a miniszter uraknak szabad!”
Bilincs került a kezükre. Kezük között egy szíj is, azon vezették őket a bíróság épületébe. Nemzetbiztonsági ügynek minősült a tettük, rögtön a bíró elé kerültek. Az ügyész előhúzta fiókjából a vádiratot. Sok ilyen vagy hasonló ügye lehetett, a vádemeléshez elegendőnek bizonyult egy másolat. Már olvasta is a vádpontokat: A nyugalom megzavarásának kísérlete… Lopás és rablás előkészítése… Idegen területre történt jogtalan behatolás… Itt megállt egy pillanatra. Ezt majd átírja. Így túl érthető.
Közben egy apró kerek ember is előkerült. A száját törölgette, az ebédlőből riaszthatták. Barátságtalanul nézegette a vádlottakat.
Az ügyész közben ott tartott, eltulajdonítottak egy lovat is.
„Nem ló az, hanem táltos.”
Az ügyész megakadt. Segélykérően nézett a bíróra. Táltosról még sosem hallott!
„Mondja tovább!” – A bíró sem látszott járatosnak táltos-ügyben.
Egész tekintélyes vádirat kerekedett ki.
„Bűnösnek érzik magukat?” – A bíró is éhes volt, nem volt szándékában sokat vacakolni.
„Tényleg leszállt velünk a táltos a Lőrinc úr mezején. De…”
„Semmi de! És hagyják már azt a táltost!”
„Bíró úr, tisztelettel, nézzen ki az ablakon! Ott áll a bejáratnál. Bennünket vár.”
Először a törvényszolga ment az ablakhoz. Döbbenten nézte az aranyszőrű paripát. „Ilyet még nem láttam, bíró úr!” – nyögte végül.
A bíró is az ablakhoz tolatott. Követte az ügyész is. Szóval ilyen egy táltos. Aranyszőrű, gyönyörű. Megfordult. „Kiegészítem a vádpontokat aranylopással!”
„Helyes” – a bíró orrát megcsapta a rakott káposzta illata. Kínzó éhséget érzett. „Vigyék őket az előzetesbe! Még finomítunk a vádpontokon!”
„Levegyük róluk a bilincset?”
„Hagyják. Így biztos nem szöknek meg.”
„És mi legyen a lóval, bíró úr?”
A bíró már gyomrában az elkövetkező gyönyörűségekkel, megtorpant, majd rohanvást igyekezett a közös ebédlő felé.
„Vegye leltárba!” – kiáltotta vissza. „Ez is bűnjel!”