Nem kell nemzeti minimum

Sokkal lényegesebb cél és feladat lenne a politikai, közéleti és szakmai szervezetek, civil mozgalmak véleményének megismerése, ütköztetése a fontos társadalmi és gazdasági kérdésekről, mint kinyilatkoztatás-szerű „nemzeti minimumokat” rögzíteni egyes ügyekről. Ha nagyon leegyszerűsítem Kiss Ambrus mondandóját, ezt üzeni nemrég megjelent „Nem kell nemzeti minimum” című könyvében.A szentségtörésnek ható kijelentést, hogy az utóbbi negyedszázad rögzített konszenzusok keresésével eltelt vitái valójában eredménytelenek voltak, nemcsak azért nehéz megemészteni, mert tényleg nem jutottunk velük sehová, hanem azért is, mert az újra, meg újra felbukkanó minimum-kérdésekre rá lehetett húzni a demokratikus véleményütköztetés látszatát, ami a populista politikai erők számára alapvető legitimációs feladat. Elég, ha belegondolunk: mit tesz a Fidesz a sorozatos nemzeti konzultációival? Megpróbálja bebizonyítani, hogy az általa kiválasztott kérdésekben, például a menekültek ügyében széles társadalmi egyetértés van, kialakult egyfajta nemzeti minimum, amivel szemben persze nemzetárulás bármilyen más elképzelés megfogalmazása.

Az egyoldalúan rögzített nemzeti minimumok azonban „nem terjedhetnek szét a társadalom széles rétegeiben, pontosan azért, mert minden folyamatosan újra és újra megkérdőjeleződik” a végletekig átpolitizált magyar közéletben – indokolja Pogátsa Zoltán, az Új Egyenlőség főszerkesztője a könyv előszavában Kiss Ambrus kérdésfelvetésének jelentőségét. A bevezetőben aztán a szerző ezt azzal is megtoldja, hogy a nemzeti minimumokról folytatott beszélgetések valójában azt szolgálják, hogy „kényelmesen elfelejtkezzünk az igazán érdekes kérdésekről”, hogy a politikusok abba az illúzióba menekülhessenek, nem kell valódi érvekkel véleményt nyilvánítaniuk, majd valaki megírja helyettük azt a nemzeti minimumot.

Itt az idő, hogy elkezdjünk racionális vitákat szervezni a fontos társadalmi kérdésekről, amelyeket a szerző felvet a könyvben – hangsúlyozta a kötetet kiadó L’Harmattan Kiadó főszerkesztője. Váradi Péter a nemrég rendezett könyvbemutatón azt is hozzátette: ideje leszámolni azokkal az ideológiai képződményekkel, amelyek miatt ez eddig nem volt lehetséges.

Nincs kizárólagos politikai nézőpont, nincs egyetlen üdvözítő szakvélemény – jelentette ki a szerző a Kossuth Klubban szervezett beszélgetésen. A közönséghez fordulva feltette a kérdést: egyetértenek-e azzal, hogy minél többen dolgozzanak az országban, lehet-e ebben közmegegyezés? Igen, persze – jöttek a válaszok, csakhogy amikor Kiss Ambrus továbbvitte a gondolatot és már azt firtatta, bármi áron el kell-e ezt érni, akár a kapun belüli munkanélküliség szocialista hagyományának visszahozásával is, akkor már csend ült a teremre, hiszen ez valójában pazarlás, sokan gondolják úgy, hogy aki nem tesz semmit a munkája megszerzése vagy megtartása érdekében, azt ki kell zárni ebből a körből. De ki és mit gondol ezek után a segélyezésről, és mi legyen azokkal, akik a terjedő robotizáció miatt veszítik el az állásukat? Mégis kellene alapjövedelem? Egy elvi síkon, elvont szinten egyszerűnek látszó kérdésből így lesz bonyolult, megvitatásra, elemzésre váró álláspontok láncolata abban a pillanatban, amikor konkrét kérdéseket teszünk fel a területtel kapcsolatban – bizonyította a közönségnek a politológus.

Ugyanez történik akkor is, amikor a 2010 óta tartó kormányzás egyéb konfliktusait veszi sorra a Policy Agenda vezető elemzője. Kiss Ambrus már csak azért is lehetetlennek látja a nemzeti minimum megteremtését, mert azt két olyan oldal között kellene megvalósítani, „amelyek közül egyik a másikat egy diktatúra építésével vádolja”. A kül- és belpolitikai útkeresés eltérő megítélésén belül a szerző végigjárja a közelmúlt legfontosabb konfliktusait a munkához való viszonytól a nyugdíj-kérdésen át az oktatás és az egészségügy, a szociális védelem, a gazdaság és az Európai Unióhoz való kötődésünk megítéléséig.

Az izgalmas, rendkívül pontos elemzések végén aztán megállapítja, hogy a „mai politikai helyzetből három kimozdulási lehetőség van. A nagykoalíciós irányítás, a nemzeti minimum megalkotása és a „diskurzuskörök” létrehozása”. Az opciók közül az utóbbi mellett teszi le a voksát a „Nem kell nemzeti minimum” című kötet szerzője. Kiss Ambrus valójában a folyamatos fejlődés kulcsának tartja a nemzeti minimum hiányát és nem társadalmi kudarcnak. Lehet vele vitatkozni. Határozottan ezt szeretné.

(Kiss Ambrus: Nem kell nemzeti minimum, L Harmattan Kiadó)