Erdős Virág;Reflex;Reflex;

2017-06-03 07:00:00

Erdős Virág: Elviszik a legeslegeslegutolsó esélyt a pukkancs rosszkedvből

Hasonlítják Petőfihez, nevezik a baloldal Wass Alberjének, sokan miatta olvasnak verset. Dühíti a kisstílű hatalmi arrongancia. Verse a Szép Szó első oldalán olvasható.

„na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen”. Az év versének választotta Vári György 2013-ban a Na most akkort. Az azóta bezárt Népszabadság szombati mellékletében jelent meg, azon a hétvégén nyomtatásban negyvenötezren, online több mint hatvanezren olvasták. Válaszoltak a nagyokosok?

Jelentem: azóta is folyamatos beszélgetésben vagyunk. Már csak azért is, mert azok közé a mélyen lesajnált „nagyokosok” közé, akiket ez a vers durván felelősségre von, magamat is simán odasorolom.

Ezt is elviszem magammal című verse generációs himnusszá vált. Akik Londonban mosogatnak, fejből szavalják: „viszem a legesleges-/legutolsó esélyt”. Itt nem maradt esély?

- A szegregált iskolában üldögélők, a közmunka rendszerének feudális viszonyai között vergődők, a lakhatási és dolgozói szegénységben vegetálók, a hajléktalanság, a fogyatékosság, az alulképzettség stigmáját magukon viselők vagy a bármilyen más okból méltatlan élethelyzetbe és – ezzel szoros összefüggésben – intézményesített jogfosztottságba kényszerítettek számára például nem sok.

A jókedvű, felszabadult és szeretetteljes mindennapok esélyét viszont bizonyos értelemben nem csak tőlük, de mindannyiunktól jóidőre elvette ez a rendszer – és nem csak az undok trafikosok és pofozkodó BKV-ellenőrök miatt. Kocsis Máté kerületében, a nemrég felújított Horváth Mihály tér mellett lakom. Itt a hajdani, kissé ugyan szedett-vedett, de füves-fás, pinpongasztalos és focipályás park helyén most egy hatalmas, letérkövezett és őrökkel védett felvonulási területet talál az ember. Katonai seregszemle céljára ideálisnak tűnik, vidám, délutáni együtt-üldögélésre már kevésbé. Az egyetlen lehetséges örömforrás idáig a padokkal körülvett, minimál-dizájnos szökökút volt: a talajszinten feltörő vízsugarak közt nyaranta jókat pancsoltak a környékbeli gyerekek, romák és nem-romák. Pár napja a szökőkút kellős közepébe kitettek egy hatalmas, vasláncokkal rögzített plasztiktáblát, amelyen a következő dörgedelem olvasható: „Környezetvédelmi rendelet alapján a szökőkút területén tartózkodni vagy ott közlekedni tilos! A terület megfigyelés alatt áll! A rendelet megsértése miatt a hatályos törvényi előírásoknak megfelelően minden esetben eljárást kezdeményezünk!” Szép, kifejlett metafórája ez annak a dühödt hatalmi arroganciának és látens rasszista indulatnak, amely egyre akadálytalanabbul és egyre hatékonyabb apparátust mozgatva tör előre és foglalja le a maga kisstílű, pukkancs rosszkedve számára az ország lassan minden egyes négyzetcentiméterét. Az ember ilyenkor tényleg legszívesebben fogná magát, kirobogna a repülőtérre és felpakolná a gyerekeit az első gépre.

„Ezenkívül még a baljós előjelektől is félt, akik az úttesten szoktak szaladgálni. […] Ezenkívül még a tömegek lázadásától is félt, pedig attól garantáltan nem kell félnie.” így ír egy félős vízilóról. Szelídnek vagy tehetetlennek érzi a tömegeket?

- Inkább az a benyomásom, hogy az az értelmiségi réteg, amelyik a budapesti tüntetéseket szervezi és ezeken – velem együtt – részt vesz, még mindig nem az életben maradásáért küzd, vonul és protestál, és ezért megengedheti magának a szelídség és visszafogottság luxusát. Azok pedig, akiknek ténylegesen a bőrére megy a dolog, a helyzetükből fakadóan képtelenek a demokratikus intézmények maradékának – köztük például a gyülekezési szabadságnak – a használata révén működtetni a dühüket. Akárhogy is: hosszútávon egyszerűen nincs más út, mint túllépni a saját, relatíve még mindig kifejezetten komfortos és biztonságos kis köreinken és személyes sérelemként kezelni a tőlünk akár teljesen eltérő élethelyzetben lévő honfitársainkat ért sérelmeket. Ha a civilek melletti mostani kiállás áttételesen legalábbis, de valami ilyesmit akar jelenteni – kiállunk azokért, akik kiállnak másokért – akkor ennek mindenképp örülni kell.

Kedvenc versem címe „Segíthetek? avagy praktikus tanácsok azoknak, akik teljesen hülyék, viszont gyors megoldást keresnek a földkerekség mindenkori problémáira.” Ebben radikális választ ad a jószándékú tanácstalanoknak: darabolják föl önmagukat és adják a nélkülözőknek. Ez lenne a jövő? Vállaljuk át az államtól a népjóléti felelősséget?

- A Segíthetek? még az ezredforduló táján született, és leginkább talán valamiféle súlyosan önreflektív „állítsátok meg Terézanyut”-típusú szövegnek tekinthető. Emlékeim szerint akkoriban még nevetséges és aránytalan túlbuzgóságnak tűnt annak a bizonyos „népjóléti felelősségnek” a kényszeres és mániákus felvállalása. Ma már persze sokkal szomorúbb időket élünk, konkrétan egy komplett katasztrófahelyzet kellős közepén üldögélünk, éppen ezért végtelenül hálásnak kell lennünk mindazoknak, akik a maguk „önfeláldozó” módján mégiscsak megpróbálnak segíteni a bajbajutottakon.

Miközben persze a napnál világosabb, hogy a jótékonyságnak azok a szimpatikusan esetlen formái, amelyekkel mindannyian gyakran élünk, paradox módon maguk is konzerválják és legitimálják a javakhoz való hozzáférés vérlázító aránytalanságait. Voltaképpen nem történik más, mint hogy karácsonyi cipősdobozok vagy épp jótékonysági árverésekre felajánlott kéziratok révén próbáljuk valamiképp kompenzálni azt az előnyt, amit egy velejéig igazságtalan társadalmi-gazdasági berendezkedés kedvezményezettjeként élvezünk.

Egy helyütt azt írja „Budapest egy nagy és szabad ország”. A Szép Szó első oldalán ma olvasható versét az egyik irodalmi lap visszaküldte. Hogyan állunk eszerint a szabadsággal?

- Félünk tőle, hogy előbb-utóbb újra beköszönthetnek azok az idők, amikor a kritikus hangú íróknak retorziókkal kell számolniuk, pedig igazából attól a helyzettől kellene megijednünk, amiben most vagyunk. Ha egy ennyire nagy bajban lévő társadalomban az írókat-költőket a legcsekélyebb hátrány sem éri amiatt, amit írnak, akkor azok az írók-költők valamit nagyon rosszul csinálnak. A civilek és a jogvédők ellehetetlenítésére már történtek kísérletek, vegzálják és fenyegetik őket – ergó ők valószínűleg jól végzik a dolgukat. De mi a helyzet az írókkal? A mostanában sokat kárhoztatott polgári engedetlenség filozófiájának atyjaként emlegetett Henry David Thoreau írja egy helyen: „Egy olyan kormány uralma alatt, amely bárkit is igazságtalanul bebörtönöz, az igaz embernek börtönben a helye.” Kérdés, hogy hol a helye ma a hagyományosan mégiscsak a társadalom élő lelkiismereteként elkönyvelt, mindenki által tisztelt és dédelgetett kortárs magyar írónak.

Ön előtt utoljára Petőfi Sándorral fordult elő, hogy az utcára vonulók a versét szavalták. Ők akkor a Nemzeti dal ritmusára elindultak Táncsics börtöne és a forradalom felé. Rendszeres szónokként és szervezőként mit vár a szaporodó és gyarapodó tüntetésektől?

- Se „rendszeres szónok”, se „tüntetésszervező” nem vagyok, valahányszor feltűntem valamely tüntetés színpadán, mindannyiszor pusztán annyi történt, hogy felolvastam valamelyik versemet. Nem váltottam szerepkört, nem váltam költőből politikussá, viszont úgy ítéltem meg, hogy a költészetnek ott és akkor, abban az aktuális időpillanatban helye van az igazságosság jegyében fellépő társadalmi mozgolódások reményt keltő forgatagában. Természetesen semmiféle tilalom alá nem esik, hogy a költők bizonyos kritikus történelmi szituációkban kilépjenek az irodalom hagyományos keretei közül, de a versnek tartósan mégsem lehet közege az utca. Az utca ugyanis válaszokat vár, míg az irodalom a szüntelen és hajthatatlan kérdésfeltevésben érdekelt. Nem leegyszerűsíteni, helyére tenni és megoldani akarja a dolgokat, hanem a maguk végtelen bonyolultságában ábrázolni, átlátni és megérteni. Nem a kormányt akarja leváltani, hanem a világot szeretné megváltoztatni – ha szabad ilyen kínosan szentimentálisan fogalmaznom. Ettől függetlenül természetesen én leszek a legboldogabb, ha minél előbb sor kerül a mostani kurzus leváltására.

Hátrahagyott versek új kötetének címe. Mivel hagy fel? Az írással, az eddigi témákkal vagy a kipróbált formákkal?

- Az írással és az eddigi témákkal semmiképp, de a mára már kifáradt és az aktuális helyzet leírására alkalmatlannak bizonyult formákkal, például az egyszerű srófra járó klasszikus, rímes verseléssel feltétlenül.

NÉVJEGY

Erdős Virág

A tavaly ősszel megjelent világító testek – 100 kis budapest című fotós-verses kötete és az idei könyvfesztiválra megjelent Szorzótábla-versikék 100 számra című gyerekkönyve után az ünnepi könyvhétre gyűjteményes verseskötete lát napvilágot a Magvető kiadónál Hátrahagyott versek címmel, sok régi és jónéhány új verssel.