Ismét a sorok között

Példa: amikor régen a Varsói Szerződés vagy a KGST valamelyik üléséről szóló közleményt olvastuk, olvastunk a sorok között. A „valamennyi jelenlévő által" egyhangúlag elfogadott akármiről például rögtön tudhattuk, hogy Ceaușescu már megint kirohant a tárgyalásról. A korabeli sajtót olvasva, olvasnunk kellett a sorok között, ha képben akartunk lenni. Megkeresni azt, amit az aktuális cenzúra nem tudott (akart, mert) kiirtani. Okos szerzők furfangos félmondatai, pártsajtóban bennfelejtett jelzők, összekacsintós utalások kovácsolták egybe a nemzet írás-olvasástudó számosságát a hatalmi propagandával szemben. Gyanítom, a közelmúltunkban felnőtt generációk már nem is értik ezt a kremlnológus tolvajnyelvet

Erről szólván: felverte a port a sajtóban, hogy a félnótás CÖF, a békemenetek atyja, félmilliárd forintos apanázst kapott a villamosművektől. Erre azt olvasom, hogy a cég szóvivője „elszólta magát", mert „kikotyogta", hogy Rogán áldásával dűtötték a pénzt a CÖF-be.

Jelentem, egy frászt kotyogta ki! A saját fenekét védte. Mert majd pont az egykor ígéretes népszavás újságíró főszerkesztette elvakult kormánypárti Origón „szólja el magát" egy állami tisztviselő. Aki olvasta, láthatja, hogy valószínűleg a kérdéseket és a válaszokat is készre gyártva kapta meg a lap, némi korrekt papírpénzbe csomagolva. (A „bulvárcikk" amolyan „előterjesztés-nyelven" íródott.) Szerintem Lázár János próbálta ezzel a cikkel ismét kellemetlen helyzetbe hozni Rogán Antalt. (Akin persze nem fog az idő vasfogának a lába, ami betette magát oda.)

Kamarillapolitika: csak a kezemet figyeljék, mert csalok!

Újra olvasni kell a sorok között, mert már az új elvtársak nyírják egymást.

Szeretném, ha újra aktuális lenne a glasznosztyos vicc. Szergej hívja Szását: - „olvastad, mit írt ma a Pravda? - Nem, mit írt...? - Hű, nem telefontéma..."

Szerző
Veress Jenő

A szakértői kormányzás mítosza

Egyre gyakrabban előkerül az ellenzéki nyilvánosságban a szakértői kormányzás igénye, a civilek bevonásának fontossága, ezekkel párhuzamosan pedig a politika romlottságáról való diskurzus erősödése. A nagyobb demokratikus ellenzéki pártokkal szemben is az az egyik tipikus kritika, hogy ezek mégiscsak politikai pártok, a régi megkövesedett struktúrák szerint tagozódnak, saját (választói) érdekeik szerint politizálnak, a hatalmat akarják. És egyáltalán: hogy pártok, tehát eleve károsak.

Mintha ebben a civil-mozgalmi, új-ellenzéki körben nagyjából úgy képzelnék az Orbán utáni világot, hogy megszűnnek a nagy világnézeti-politikai ellentétekre épülő pártok, hogy a politikai erők egyetértésben, az alapvető dolgokban megegyezve irányítják az országot, a hatalmat sokadlagos kérdésnek tekintik. Ám ilyen nincs sehol a világon. Az efféle utópisztikus merengések ellentétesek a politika alapvető logikájával. Bármit is gondoljunk a világról, a politika mégiscsak érdekellentéteken alapul, aminek elengedhetetlen velejárója a hatalomért folytatott küzdelem. A kormányzás, ahogy Schlett István írja (feministák itt csukják be a szemüket) „nem kisasszonyfutball” és ebben nagy igazság van. Az más kérdés, hogy egy tekintélyelvű, netalán diktatórikus hatalom megdöntése érdekében igen is egymásra és szövetkezésre utaltak az egymással akár éles vitában küzdő pártok és mozgalmak.

Nagy mítosz a szakértői kormányzás. Persze értjük, „ne pártpolitikusok kormányozzanak pártérdekek szerint, akik aztán úgyis korruptak lesznek, és egyébként se értenek az adott szakterülethez, hiszen nyilván csak jutalmul kapták adott minisztérium vezetését”. Ezzel csak az a baj, hogy egy pártpolitikus miniszter is lehet szakértő, de ha nem az, támaszkodhat egy széles körű szakértői apparátusra, tanácsadói körre. De igaz ez fordítva: egy szakértővel is „elszaladhat a hatalmi ló”, föladhatja eredeti hivatását, identitását és morálját.

Nem nagyon van olyan, hogy „független szakértő”. Minden tudományterületen vannak „iskolák”, legegyszerűbb példa a közgazdaságtan. Az unortodox, a neoliberális vagy esetleg a skandináv típusú közgazdasági felfogás független volna? Hiszen mindegyik mögött hatnak társadalom- és jövőképek, érdek- és értékelvek, megvannak a preferált csoportjaik, másoknak adna és másoktól venne el többet vagy kevesebbet, mindegyik más eszközökkel operálna.

Szintén Schlett István írja egy tanulmányában, hogy „a kormányzás nemcsak az ügyek adminisztrálása, hanem alkotó folyamat is.” És mint ilyen, szükségeltetik hozzá kreativitás, erő, sőt ügyeskedés, ravaszság és akár kíméletlenség is. De hivatkozhatunk Carl Schmittre is, (örömteli módon újabban a baloldalon is előkerül olyan értő elemzők munkájában, mint például Antal Attila), aki szerint a politika alapvetően konfliktusos természetű, és ha a konfliktus, az ellentét megszűnik, az maga a politika halála.

Előfordulnak persze rendkívüli és átmeneti helyzetek, amikor a politikai erők valóban szakértőkre bízzák a kormányzás kínját, de ők sem „semlegesek”, „értéknélküliek”. Ha beleesünk abba a hibába, hogy a pártokat és a politikát kizárva szorgos technokratákra bíznánk az állam vezetését, akik valamiféle homályos, ködbe vesző közjó érdekében tevékenykednek, hol a legitimáció? Ki választja, ki jelöli ki ezeket a szereplőket, intézményeket? Hol vannak az állampolgári kontroll lehetőségei, és ami a legfontosabb: milyen módon válthatók le?

Ahogy problémás a szakértői kormányzás utópiája, éppen ilyen ködös és megtévesztő a semlegesség is. Michael Sandel több példán keresztül is bemutatja , hogy a „semlegesség” miért jelent sok esetben szilárd elköteleződést. Az első az abortusz kérdéséhez kapcsolódik. Az abortuszpártiak általában a semlegesség és a szabad választás talaján állva érvelnek a terhességmegszakítás mellett, az abortuszt ellenzők pedig döntően vallási-erkölcsi talapzaton állnak, mondván, az embrió már ember, így az abortusz gyilkosság. Kinek van igaza? Hiszen ebben az esetben az abortuszpártiak a katolikus egyház tanítását tévesnek minősítik, vagy érvelésükkel ezt sugallják. Tehát ilyenformán egyik álláspont sem semleges. Aztán a melegházasság ügyét veszi elő. Támogatói szerint a tiltás sérti a homoszexuálisok törvény előtti egyenlőségét és az egyén szabadsághoz való jogát. A vita itt például ott dől el, hogy mit tekintünk a házasság céljának, értelmének? A melegházasság ellenzői gyakran azt mondják, ez nem természetes, hiszen a házasság célja az utódnemzés. Míg támogatói szerint sokkal inkább a kizárólagos szerető kapcsolat a házasság funkciója, hiszen heteroszexuálisoknál sem feltétele a frigynek a nemzőképesség megléte. Sandel szerint akármelyik oldalra áll is a kormányzat, kilép a liberális semlegesség elvéből, hiszen morális értéket tulajdonít a melegházasságnak vagy/és a „heteroházasságnak”.

Nemrég Heller Ágnes világított rá egy vita során arra, hogy igazságosság tisztán nem létezik, utópia. Hiszen filozófiai értelemben akkor nevezhetünk egy államberendezkedést igazságosnak, ha azt minden egyes állampolgára igazságosnak ítéli meg, ilyen pedig nincs. Tehát csak törekedhetünk az igazságosságra, esetleg egyes rendszerek más rendszerekhez képest lehetnek igazságosabbak.

Nem példa nélküli persze a szakértői kormányzás igénye, hiszen Platón Az állam című munkájában is kitér erre, amikor arról ír, hogy a kormányzás kizárólag a filozófusoknak való feladat, hiszen csak ők bölcsek, tanultak, mértékletesek, nem a pénz motiválja őket és nem is hazudnak. Botrányosnak tartotta, hogy a vezetésre képesek esdekelnek a nép kegyeiért; éppen ellenkezőleg, a nép esdekeljen a vezetők iránt az arra méltóak közül. Csakhogy igaz-e ma, amit Platon állít? Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen formáció bizony már nem demokrácia.

Mindezekkel arra szerettem volna rávilágítani, hogy a demokratikus ellenzéknek nem kellene félnie a pártpolitikától, az ideológiáktól, a konfliktusoktól, az önidentifikációtól és az ellenfél megnevezésétől, hiszen egy Orbán utáni világban sem változik meg a politika alapvető természete és logikája. Lehet, sőt szükséges is – akár gyökeresen − újrafogalmazni a pártpolitika természetét, a bal- és a jobboldal természetét és különbségét, lehetnek „harmadik”, „negyedik utak”, de ne feledjük, amit Max Weber hagyott ránk: aki politikára adja a fejét, az diabolikus erőkkel szövetkezik. Sőt, hogy – bár nem rokonszenves tétel – „a politika: legitim erőszak”.

A békefenntartás befektetés a biztonságba

Amikor januárban főtitkárként először léptem be az Egyesült Nemzetek Titkárságának épületébe az első dolgom az volt, hogy egy koszorút helyezzek el az Egyesült Nemzetek több mint 3500 alkalmazottjának emléke előtt tisztelegve, akik a békét szolgálva vesztették életüket. Ugyanazon a héten megöltek két kéksisakost a Közép-afrikai Köztársaságban, akik azon dolgoztak, hogy megelőzzék a közösségek összeütközésének tömeggyilkosságba torkollását. Az Egyesült Nemzetek békefenntartói mindennap veszélynek teszik ki magukat gyakran olyan fegyveres csoportok között, akik egymást próbálják megölni vagy a civileket támadják meg.

Az ENSZ békefenntartói számtalan életet mentettek meg és tettek jobbá az elmúlt hetven évben, és nekik köszönhetően számtalan háború sújtotta család kapott lehetőséget egy új kezdetre. A független kutatások szerint a békefenntartás értéke kimutatható. A békefenntartók megelőzik az erőszak terjedését, valamint több mint 90 százalékkal csökken ott a megölt civilek száma, ahol a békefenntartók bevetésen vannak.

Tudjuk azt is, hogy a békefenntartás költséghatékony. Az ENSZ békefenntartása a globális katonai kiadások fél százalékánál kevesebb, ami 193 ENSZ-tagállam között oszlik meg. Amerikai tanulmányok kimutatják, hogy az ENSZ békefenntartó missziói nyolcszor költséghatékonyabbak, mint amikor az Egyesült Államok egyedül cselekszik. Ez a befektetés sokszorosan megtérül, ha figyelembe vesszük a gazdasági növekedést és fellendülést, ami a sikeres békefenntartó missziókat követő megnövekedett stabilitásból és biztonságból ered.

Összekapcsolódó világunkban a globális terrorizmus mutatja, hogy bárhol jelenik meg az instabilitás, az mindenhol veszélyt jelent. Az Egyesült Nemzetek békefenntartó műveletei jelentik a legfőbb erőfeszítésünket annak érdekében, hogy törvényen kívüli régiók kialakulását akadályozzuk meg, ahol nem létezik biztonság, viszont virágzik a szervezett bűnözés és a szélsőségesség. A békefenntartás befektetés a világbékébe, a biztonságba és a fellendülésbe.

A misszióink hozzájárultak a stabilitáshoz, a fejlődéshez és a gazdasági növekedéshez El Salvadortól Namíbiáig és Mozambiktól Kambodzsáig. Napjainkig 54 ENSZ békefenntartó művelet teljesítette a mandátumát és zárult le, valamint néhány hónapon belül további két, a libériai és az elefántcsontparti misszió is lezárul.

Míg az Egyesült Nemzetek a kihívásokkal és a békefenntartó erőfeszítések hiányosságaival néz szembe, el kell ismernünk a békemissziónk sikerességét is.

Amikor két évvel ezelőtt a békefenntartók a Közép-afrikai Köztársaságba érkeztek, akkor az országot a népirtás fenyegette. Ma az ország békésen és demokratikusan választott egy új kormányt és tovább küzd a béke és a stabilitás, a leszerelés és a jogállamiság eléréséért. A MINUSCA misszió elengedhetetlen támogatást nyújt ahhoz, hogy lecsökkentse a fegyveres csoportok által jelentett veszélyt, de a helyzet továbbra is kihívásokkal teli. Félelmetes elképzelni, hogy milyen tragikus következményei lettek volna annak, ha a békefenntartók nem lettek volna jelen az országban.

Dél-Szudánban az ENSZ békefenntartók több mint 200 000 civilnek nyújtanak menedéket, akik az után menekültek el, hogy a harcokban megsemmisültek az otthonaik. Miközben éhínség sújtja az országot, az ENSZ békefenntartók a humanitárius szervezeteket védik, akik életmentő segítséget hoznak a lakosság számára.

Napjainkban a béke egy elvont fogalomnak tűnik, de a terepen a béke a mindennapi kemény és fárasztó munkán múlik, nehéz és veszélyes helyzetekben. A világ az Egyesült Nemzetek békefenntartóira támaszkodik, akik a számos akadály ellenére olyan helyekre mennek, ahova mások nem tudnak vagy nem fognak.

Az Egyesült Nemzetek békeműveletei túl gyakran szembesülnek azzal a szakadékkal, ami a céljaink és az elérésükhöz rendelkezésünkre álló eszközök között vannak. A békefenntartók számos olyan helyen kerülnek bevetésre, ahol a háborúzó felek kevés elkötelezettséget mutatnak a béke iránt. A misszióink önmagukban is egyre inkább célpontként jelennek meg a konfliktus felei és az erőszakos szélsőségesek számára.

Komoly stratégiai reformra van szükség a részünkről, hogy ezzel az új realitással megküzdjünk. A reform a mandátumok, a missziók képességeinek, valamint a kormányokkal és más szereplőkkel való együttműködésünk elemzésén alapszik. Alkalmassá kell tennünk a békeműveleteket a veszélyes és kihívásokkal teli környezethez, amellyel szembenéznek.

Már meghoztunk olyan reformokat, amelyek jelentősen csökkentették a költségeket és nagyobb rugalmasságot adtak nekünk a békefenntartók rövid idő alatti bevetéséhez. De többet kell tennünk. Elkötelezett vagyok az iránt, hogy kormányokkal, regionális szervezetekkel és más partnerekkel dolgozzak közösen azért, hogy a békefenntartás számára biztosítsuk azokat az eszközöket és szabályokat, amelyekre szüksége van.

Az Egyesült Nemzetek békefenntartó műveleteiről alkotott képet az elmúlt években elhomályosították a szexuális kizsákmányolás és visszaélés szörnyű esetei, amelyek durván megsértenek minden értéket, amit képviselünk. Az Egyesült Nemzetek egész rendszerének fő feladata ennek a borzalomnak a megszüntetése. Benyújtottam egy tervet az ENSZ tagállamainak azzal a céllal, hogy véget vessen a büntetlenségnek és létrehozza az áldozatok jogait védelmező intézményt a békefenntartó missziókban és az ENSZ székhelyén is. Szándékomban áll, hogy mozgósítsam a világ vezetőit ezekért a fontos intézkedésekért.

Amikor a világon megkérdezték az embereket arról, hogy mi a legfontosabb számukra, akkor New York-tól Újdelhin át, Kairótól Fokvárosig mindenki ugyanazt válaszolta. Szeretnének biztonságot, hogy a gyermekeiket békében nevelhessék fel és biztosíthassák számukra a tanulást és egyéb lehetőségeket, amellyel a jövőjüket alakíthatják.

Az Egyesült Nemzetek békefenntartói jelentik az egyik módot arra, hogy ezt az egyetemes törekvést megvalósítsuk és a világot mindenki számára biztonságosabbá tegyük.

Szerző