Előfizetés

Derült égből teniszstadion

Batka Zoltán
Publikálás dátuma
2017.06.07. 07:06
Ma még rozsdatemető a terület FOTÓK: MOLNÁR ÁDÁM
Cáfolta a teniszszövetség lapunk kérdésére azt, hogy a pénteken kormányrendeletben kiemelt beruházássá nyilvánított „Margitszigeti Nemzeti Tenisz Versenyközpont” miatt beépíttetnék a népszerű és frissen felújított Palatinus strandot, illetve egy részét, vagy érintetné a beruházás a műemléki védettségű Szent Mihály-kápolnát. Valóságban a Palatinus melletti, az évek óta kihasználatlanul álló, mára rozsdatemetővé lett egykori Dózsa teniszstadiont építené újjá a kormány az erre a célra átcsoportosított 10 milliárd forintból. A KÉPRE KATTINTVA GALÉRIA NYÍLIK!

A félreértést az okozta, hogy a teniszstadion ugyanazon a helyrajzi számon van bejegyezve, mint a Palatinus-strand, a Szent Mihály kápolna vagy épp a sziget másik végén lévő Danubius Grand Hotel Margitsziget. És – állítják – nincs veszélyben a nemrég felújított Sirály Csónakház sem: a csónakház melletti, az azzal egy helyrajzi számon lévő, évek óta szintén parlagon heverő Honvéd-teniszpályákat újítaná fel az állam.

A félreértés másik oka az: azok után, hogy a Magyar Közlönyben megjelent a kormányrendelet, az illetékesek sokáig nem mertek nyilatkozni az ügyről. Így a Palatinust üzemeltető önkormányzati tulajdonú cég, sőt, a főváros sem kívánt részleteket megosztani lapunkkal. Annak ellenére sem, hogy a kormányrendelet szerint a fővárosnak át kell adnia a Dózsa Stadion területét a fejlesztési tárcának. A beruházással megbízott, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium (NFM) alá tartozó Beruházási, Műszaki Fejlesztési, Sportüzemeltetési és Közbeszerzési Zrt. (BMSK) is sokáig hallgatag maradt a most bejelentett tízmilliárdos beruházás részleteivel kapcsolatban. Úgy tudni: bár a Teniszszövetség régi vágya volt a közel húsz éve bezárt Dózsa teniszstadion felújítása, a kormány most rendkívül gyorsan dönthetett, így az apparátusban senki sem tudta pontosan, hogy ténylegesen mi is Orbánék terve.

Így is maradtak megválaszolatlan kérdések. Nem tudni például, hogy pontosan mikor került elő a margitszigeti teniszstadion ötlete. Tavaly ugyanis a tavaly elfogadott a Kemény Ferenc sportlétesítmény-fejlesztési programban egy szó nem volt arról: a Budapesti Teniszközpontot éppenséggel Észak-Csepelen valósították volna meg. Ahogy az időközben elvetélt olimpia megvalósíthatósági tanulmánya is Lágymányosra, a Kopaszi-gát mellé képzelte volna el a központi teniszpályákat. Igaz, ezen a helyen időközben Orbán Viktor barátja, Garancsi István cége kapott engedélyt felhőkarcoló építésére. Horváth Csaba a Fővárosi Közgyűlés szocialista tagja szerint a Margitsziget már így is súlyosan túlzsúfolt, sokkal szerencsésebb lenne a Dózsa teniszstadion helyét is zöldterületté tenni. Szerinte egy teniszközpontnak sokkal inkább a Hajógyári-Szigeten lenne helye, így a következő közgyűlésen a frakció ezt fogja kezdeményezni.

Szabolcsi ingázók

Herczku Tünde írása a Népszavának
Publikálás dátuma
2017.06.07. 07:05
Sokan vannak, akik naponta több száz kilométert is kénytelenek utazni otthonuk és munkahelyük között A SZERZŐ FELVÉTELE
Ez a kétlakiság sok vidéki ember életében jelen van. A szabolcsiak „vagonkalandja” nagyjából három és fél órás oda, s ugyanannyi vissza.

A gurulós bőröndök zakatolását már észre sem veszik, akik sokat hallják. Jönnek majd mennek, s életüket rendszeresen belecsomagolják a négykerekű dobozba. Átmenetileg máshol alszanak, más ételeket esznek, és persze közlekednek naphosszat: vonatra fel, metróból le, villamosról trolira, amíg aztán vissza nem fordulnak, hogy otthon is legyenek egy kicsit.

Ez a kétlakiság sok vidéki ember életében jelen van. A szabolcsiak „vagonkalandja” nagyjából három és fél órás oda, s ugyanannyi vissza. Ennyi ideig kell egy másokkal összezártan, ,,viselkedve” utazni, hogy ,,fent, Pesten” elkezdődjön a nap. Addigra persze túl vannak a feszes tartáson, feladták a tiszta mosdó iránti igényüket, utastársaik meglehet, megtudták, hogy horkolnak, és még az is előfordulhat, hogy egy vadidegennek – maguk sem értik, miért – kiteregették a családi szennyest. S amíg a mezei utasok a Debrecenben csatlakozó külföldi cserediákokra próbálnak nem bámulni, nem is gondolnák, hogy a mellettük ülő kilencven éves nagymama táskájában egy arany emlékkereszt lapul, amit az unokájának visz megmutatni.

– Nem volt könnyű életünk, apánkat málenkij robotra hurcolták, anyám hat gyerekkel maradt magára. A legkisebb testvérem két hónapos volt. Gyerekkor ide vagy oda, nekünk is dolgozni kellett. A férjem 13 évig volt hadifogságban Oroszországban, úgy került haza, 30 kilósan. Pedig milyen szép nagy ember volt! Túl kellett élni, akárhogyan – mondja Péter Béláné Borbás Julianna. Arcán sajátos mosoly, fáradtságnak, türelmetlenségnek, stressznek semmi jele. – Szeretek utazni, ez éltet. Voltam könyvelő, titkárnő, gyors- és gépíró, mindig megcsináltam, amit kellett, még nyugdíj után is. Most társadalmi munkában járok Pestre, nekem az a természetes, hogy dolgozni kell. Mindig is kellett.

Beszélgetésünkből kolbászillat rángat vissza: Murphy törvénye szerint minden járaton akad legalább egy utas kolbászos szendviccsel. Később majd az is kiderül, ki az aktuális béna „kezdő”: őt zárja be az önműködő vagonajtó. Egy hangos asszony Alfa Rómeóra alkuszik, telefonon. Könnyen azonosítható a tanárnő, és a randizó középkorú, mosolyt csal a nagymama-unoka páros az utasok arcára, ha mondókákat sorjáznak, és mindig utazik több idős házaspár, akik a gyerekekhez iparkodnak, hatalmas pakkokkal.

A vagon végében egy gyermekarcú, szép lány a tájba feledkezik. Mintha itt sem lenne. Míg testét a zakatoló fémszoba szállítja, ő egészen máshol utazik…

– A család Nyíregyházán, az összes lehetőség Budapesten van. Nem tudom lesz-e valaha elég erőm, bátorságom, hogy egyik vagy másik szerint lépjek? – sóhajt egy nagyot Kérész Sára zenetanár. Személyisége magával sodró, s szemében ott a táncházak minden öröme. – Sok lehetőséget kihagytam, ami költözéssel járt volna. Aztán valahogy megtalált egy állami ösztöndíj, amire 31 évesen keveseknek adódik alkalma. Talán nekem is az utolsó volt. Beiratkoztam, azután derült ki, hogy csak nappali tagozaton indulhatok. Egyéni tanrenddel két és fél évet ingáztam: hétfőn-kedden Pesten, aztán vissza a gyerekekhez. Sajátos ördögi mókuskerék ez, mint egy csattanó nélküli népmese. Volt egyszer egy szegény ember: hogy pénze legyen, munkát kellett keresnie, de előbb elment tanulni, hogy munkája legyen.

Neki mindig van terve, hogy mit csinál majd a vonaton, nem is zökkenti ki semmi az önmagával töltött értékes időből.

– Mondjuk felülni az utolsó vonatra egy hosszú nap után, és órákat menni hazáig, kimerítő. Rosszul esik, ha elfelejtenek időben szólni, hogy változik a fővárosi program. Kellemetlen, ha késik a vonat és nem érek oda, s kiakasztó, ha a fővárosiak több év után sem képesek számolni azzal: van, aki órákat utazik, mire odaér – mondja az asszony.

A diákok is állandó szereplői a vonatozásnak, a laza baráti társaságtól a vizsga előtt izguló lányokon keresztül, a magába zárkózott fülhallgatós, vagy épp ájultságig kimerült fiatalig.

– Közösségi oldalakon böngészve találtam olyan lehetőségeket, amiért ingáznom kell. Jelentkeztem képzésekre, nyitott műhelyekre, projektekbe résztvevőnek, önkéntesnek, s ezek révén később eljutottam Dániába, Görögországba, Lengyelországba is – sorolja az afrikai édesapja után cserediáknak kinéző fiatalember, Djogni Joel, aki máskülönben tősgyökeres nyíregyházi. Tavaly óta a Nemzeti Ifjúsági Tanács Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei koordinátora, s emiatt is sokat utazik. – Muszáj Budapestig menni, ha ott vannak a szakemberek, akikre szükségünk van, ott a nemzetközi jó példa, minden információ, ami ahhoz kell, hogy tájékozott légy. Várhatunk arra, hogy „lehozzák” vidékre a jó programokat, de ez nagyjából olyan, mint a sült galambra várni.

Így nem marad más, mint az ingázás. Napi három és fél óra oda. És ugyanannyi vissza.

Szabolcsi ingázók

Herczku Tünde írása a Népszavának
Publikálás dátuma
2017.06.07. 07:05
Sokan vannak, akik naponta több száz kilométert is kénytelenek utazni otthonuk és munkahelyük között A SZERZŐ FELVÉTELE
Ez a kétlakiság sok vidéki ember életében jelen van. A szabolcsiak „vagonkalandja” nagyjából három és fél órás oda, s ugyanannyi vissza.

A gurulós bőröndök zakatolását már észre sem veszik, akik sokat hallják. Jönnek majd mennek, s életüket rendszeresen belecsomagolják a négykerekű dobozba. Átmenetileg máshol alszanak, más ételeket esznek, és persze közlekednek naphosszat: vonatra fel, metróból le, villamosról trolira, amíg aztán vissza nem fordulnak, hogy otthon is legyenek egy kicsit.

Ez a kétlakiság sok vidéki ember életében jelen van. A szabolcsiak „vagonkalandja” nagyjából három és fél órás oda, s ugyanannyi vissza. Ennyi ideig kell egy másokkal összezártan, ,,viselkedve” utazni, hogy ,,fent, Pesten” elkezdődjön a nap. Addigra persze túl vannak a feszes tartáson, feladták a tiszta mosdó iránti igényüket, utastársaik meglehet, megtudták, hogy horkolnak, és még az is előfordulhat, hogy egy vadidegennek – maguk sem értik, miért – kiteregették a családi szennyest. S amíg a mezei utasok a Debrecenben csatlakozó külföldi cserediákokra próbálnak nem bámulni, nem is gondolnák, hogy a mellettük ülő kilencven éves nagymama táskájában egy arany emlékkereszt lapul, amit az unokájának visz megmutatni.

– Nem volt könnyű életünk, apánkat málenkij robotra hurcolták, anyám hat gyerekkel maradt magára. A legkisebb testvérem két hónapos volt. Gyerekkor ide vagy oda, nekünk is dolgozni kellett. A férjem 13 évig volt hadifogságban Oroszországban, úgy került haza, 30 kilósan. Pedig milyen szép nagy ember volt! Túl kellett élni, akárhogyan – mondja Péter Béláné Borbás Julianna. Arcán sajátos mosoly, fáradtságnak, türelmetlenségnek, stressznek semmi jele. – Szeretek utazni, ez éltet. Voltam könyvelő, titkárnő, gyors- és gépíró, mindig megcsináltam, amit kellett, még nyugdíj után is. Most társadalmi munkában járok Pestre, nekem az a természetes, hogy dolgozni kell. Mindig is kellett.

Beszélgetésünkből kolbászillat rángat vissza: Murphy törvénye szerint minden járaton akad legalább egy utas kolbászos szendviccsel. Később majd az is kiderül, ki az aktuális béna „kezdő”: őt zárja be az önműködő vagonajtó. Egy hangos asszony Alfa Rómeóra alkuszik, telefonon. Könnyen azonosítható a tanárnő, és a randizó középkorú, mosolyt csal a nagymama-unoka páros az utasok arcára, ha mondókákat sorjáznak, és mindig utazik több idős házaspár, akik a gyerekekhez iparkodnak, hatalmas pakkokkal.

A vagon végében egy gyermekarcú, szép lány a tájba feledkezik. Mintha itt sem lenne. Míg testét a zakatoló fémszoba szállítja, ő egészen máshol utazik…

– A család Nyíregyházán, az összes lehetőség Budapesten van. Nem tudom lesz-e valaha elég erőm, bátorságom, hogy egyik vagy másik szerint lépjek? – sóhajt egy nagyot Kérész Sára zenetanár. Személyisége magával sodró, s szemében ott a táncházak minden öröme. – Sok lehetőséget kihagytam, ami költözéssel járt volna. Aztán valahogy megtalált egy állami ösztöndíj, amire 31 évesen keveseknek adódik alkalma. Talán nekem is az utolsó volt. Beiratkoztam, azután derült ki, hogy csak nappali tagozaton indulhatok. Egyéni tanrenddel két és fél évet ingáztam: hétfőn-kedden Pesten, aztán vissza a gyerekekhez. Sajátos ördögi mókuskerék ez, mint egy csattanó nélküli népmese. Volt egyszer egy szegény ember: hogy pénze legyen, munkát kellett keresnie, de előbb elment tanulni, hogy munkája legyen.

Neki mindig van terve, hogy mit csinál majd a vonaton, nem is zökkenti ki semmi az önmagával töltött értékes időből.

– Mondjuk felülni az utolsó vonatra egy hosszú nap után, és órákat menni hazáig, kimerítő. Rosszul esik, ha elfelejtenek időben szólni, hogy változik a fővárosi program. Kellemetlen, ha késik a vonat és nem érek oda, s kiakasztó, ha a fővárosiak több év után sem képesek számolni azzal: van, aki órákat utazik, mire odaér – mondja az asszony.

A diákok is állandó szereplői a vonatozásnak, a laza baráti társaságtól a vizsga előtt izguló lányokon keresztül, a magába zárkózott fülhallgatós, vagy épp ájultságig kimerült fiatalig.

– Közösségi oldalakon böngészve találtam olyan lehetőségeket, amiért ingáznom kell. Jelentkeztem képzésekre, nyitott műhelyekre, projektekbe résztvevőnek, önkéntesnek, s ezek révén később eljutottam Dániába, Görögországba, Lengyelországba is – sorolja az afrikai édesapja után cserediáknak kinéző fiatalember, Djogni Joel, aki máskülönben tősgyökeres nyíregyházi. Tavaly óta a Nemzeti Ifjúsági Tanács Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei koordinátora, s emiatt is sokat utazik. – Muszáj Budapestig menni, ha ott vannak a szakemberek, akikre szükségünk van, ott a nemzetközi jó példa, minden információ, ami ahhoz kell, hogy tájékozott légy. Várhatunk arra, hogy „lehozzák” vidékre a jó programokat, de ez nagyjából olyan, mint a sült galambra várni.

Így nem marad más, mint az ingázás. Napi három és fél óra oda. És ugyanannyi vissza.