Ki fizet a környezeti károkért?

Magyarországnak sokkoló tapasztalatai vannak az ipari környezetszennyezésekről. Tiszai ciánszennyezés, Kolontár, Illatos út –, hogy csak legismertebbeket említsem. A felfoghatatlan emberi, ökológia károkkal járó vörösiszap-katasztrófa után kármentesítésre és helyreállításra az állam mintegy 40 milliárd forintot költött, miközben az érintett Mal Zrt. 10 millió forintra volt biztosítva. A katasztrófa előidézéséért konkrét felelőst azóta sem sikerült találni.

Az Illatos úti vegyi botrány ügyében több, mint egy évtizedig ment az érintett hatóságok közötti tili-toli, mígnem Orbán Viktort személyesen szembesítették a problémával, s az állam végül beavatkozott. Egy önkormányzati képviselő és egy aktivista kitartásának köszönhetően mára a több ezer tonnányi rákkeltő, mérgező vegyi hulladékot az állam elszállítatta és az épületek, berendezések után most a talaj és talajvíz kármentesítésén a sor – sok milliárdért, amit szintén mi, adófizetők fogunk állni.

Kiskunhalas belterületén ma 1500 tonna veszélyes hulladék áll gazdátlanul – a civilek hiába figyelmeztettek, a hatóság ideiglenes tárolásra adott engedélyével visszaélt, majd eltűnt egy cég. És folytathatnám: Almásfüzitő, Hortobágy, Soroksár, azbesztszennyezéssel bajlódó vidéki városok, a Szamost és a Felső-Tiszát jelenleg is érintő fertőző szennyvíz hullám... A lista véget nem érő.

Az esetek világosan rámutatnak, hogy jelenleg sem a magyar, sem az uniós jogszabályok nem tudják biztosítani, hogy valóban érvényt lehessen szerezni az európai környezeti szabályozás egyik alapját képező „a szennyező fizet” elvnek. Épp ellenkezőleg, a szennyező helyett leggyakrabban az állam, azaz mi fizetünk.

Pedig azt, hogy ez ne így legyen, elvben a környezeti felelősségről szóló uniós irányelv biztosítaná. Sajnos azonban nemcsak az irányelv végrehajtásáról készült friss elemzések, hanem a mindennapi tapasztalatok is azt mutatják, hogy mindez nem működik. Nagyok az eltérések az egyes uniós tagállamokban a jogértelmezés, a jogalkalmazás terén. Az irányelv együtt él a korábban meglévő tagállami szabályokkal, így alkalmazása esetleges, és éppen a nagy katasztrófákra, a Kolontárhoz hasonló esetekre nem ad kielégítő megoldást. Sok problémán segítene a direktíva jobb végrehajtása, önmagában ez azonban nem elég. Az irányelv felülvizsgálatára volna szükség, amivel kiterjeszthető lenne a jogszabály hatálya és nagyobb hangsúlyt kapna az objektív felelősségi rendszer, valamint össze lehetne fésülni a polgári, közjogi és büntetőjogi szempontokat. Ugyanakkor mindez csak akkor hoz megfelelő eredményt, ha elkerüljük a cégeknél az „eltűnés”, a fizetésképtelenség kockázatát, mint ahogyan ez történt szinte valamennyi, a bevezetőben említett esetben. A felelős cégek képtelenek fedezni az okozott kárt, nyomtalanul eltűnnek, vagy strómanok kezébe játsszák át a vállalkozást, így el tudják kerülni azt, hogy a kárelhárítás és a helyreállítás költségeit nekik, mint szennyezőknek kelljen megfizetniük.

Ezért is volna szükség az irányelv reformjára, és ennek keretében a kárfelelősségi rendszer újragondolására is. Egy valóban egységes kárfelelősségi rendszer kialakulása nem csupán a környezeti károk jobb kezelése, hanem azok megelőzése szempontjából is fontos lépést jelentene, hiszen az már a bajok megtörténte előtt/helyett felelős döntésekre, megfelelő biztonsági, biztonságtechnikai intézkedések megtételére ösztönözné a gazdasági szereplőket. Egy jól átgondolt, többlépcsős kárfelelősségi rendszer csökkenteni tudná a tagállamok közötti versenyképességi, környezetbiztonsági és -egészségügyi különbségeket is.

A környezeti felelősségről szóló irányelv jelentéstevőjeként az Európai Parlamentben egy háromszintű kárfelelősségi rendszerre tettem javaslatot. Azt gondolom, elsőként a gazdasági szereplőktől kötelező pénzügyi biztosítékot kellene kérni olyan bankgarancia vagy kötelező környezeti felelősségbiztosítás formájában, amelynek felső határértéke változó, mértéke pedig tükrözi a gazdasági tevékenység környezeti kockázatát. (Erre egyébként van precedens néhány uniós országban, például Szlovákiában, más, konkrét tevékenységekre, mint amilyen a tengeri olaj és palagáz kitermelésre, már most is kötelező biztosítéki rendszert ír elő az uniós jog). Ilyen biztosítékok nélkül nem lenne szabad engedélyt kiadni kockázatos ipari tevékenységekre. Baleset, szennyezés esetén a kárelhárítás költségeit alapvetően a pénzügyi biztosíték vagy a biztosítás fedezné az adófizetők helyett.

Ez a garancia azonban nem lehet korlátlan, csak egy bizonyos felső határig képes fedezni a költségeket. Mi van, ha a bekövetkezett kár meghaladja a pénzügyi garancia vagy a biztosítás összegét? Az ezen felüli kárfelszámolási költségek fedezésére egy átfogó, az amerikai „Superfund” mintájára működő, uniós szintű környezeti kármentesítési alapot kellene létrehozni a nagy léptékű ipari katasztrófák esetére. Az iparág befizetéseiből töltődő alap az európai léptékű szennyezések esetén tudna a cég biztosítékai által nem fedezett kárelhárítási költségekhez hozzájárulni. Ilyen uniós alap természeti katasztrófák kapcsán már ma is létezik. Végezetül az extrém – de csak valóban kivételes – esetekre, vagy történelmi, átörökölt szennyezésekre pedig maradna a harmadlagos, állami felelősségvállalás.

A várható hatások szerteágazóak. A költségvetés – így az adófizetők – kímélése a legkézenfekvőbb következmény. De ezen túl egy ilyen rendszer a kockázatos technológiák költségének növelésével, amelyeknek magasabb biztosítási díjtételei vagy kötelező pénzügyi garanciái volnának, az alternatív, biztonságosabb megoldások versenyképességét javítaná, így a legveszélyesebb technológiák fokozatos háttérbe szorulását eredményezné. Hogy csak egy példát említsek: a cianidos bányászati technológiát megdrágítva az aranykitermelés kevésbé veszélyes megoldásait hozná helyzetbe, megelőzve, hogy még egyszer át kelljen élnünk a 2000-es tiszai ciánszennyezés sokkját. Ténylegesen érvényesítené továbbá a „szennyező fizet” elvet, és a lakosság egészségvédelméhez is hozzájárulhatna.

Magyarországnak az ismert, súlyos tapasztalatok birtokában különös érdeke fűződne a vonatkozó uniós jogszabály szigorításához, a fentiekben vázolt többszintű kárfelelőssége rendszer szorgalmazásához, és itthon mind az engedélyező, mind az ellenőrző hatóságok megerősítéséhez. Kormányunk igen harcos hangnemet üt meg számos kérdésben az uniós porondon, vajon itt mi indokolja e téren a tettrekészség hiányát? Ha van ügy, amely valóban az egész társadalom javát szolgálná, akkor ez az volna. Ha a műbalhék mellett maradna ilyesmire is energia.