A Fidesz-recept

A Fidesz gazdasági kormányzása megteremtett egyfajta makrogazdasági stabilitást, amelyet sokan dicsérnek. És valóban, a Gyurcsány-korszak gazdasági összeomlásához képest a magyar költségvetés stabil, a gazdaság bővül, az infláció alacsony, a foglalkoztatás és a bérek emelkednek.

Nézzünk azonban mögé, mire támaszkodik ez a relatív stabilitás? Egy nem régiben kijött KPMG-tanulmány szerint nem lett volna egyáltalán gazdasági növekedés, ha nem kapna Magyarország folyamatosan hatalmas Európai Uniós transzfereket. Éveken át a nemzeti össztermék (GDP) 6-7 százalékát kitevő pénzekből sikerült 3-3,5 százalék körüli növekedéseket elérni. Szintén e tanulmány szerint 175 ezer új munkahelyet is köszönhetünk a fent említett uniós támogatások keresletnövelő hatásának.

Ezek a források elvileg fejlesztésre, szerkezetváltásra valók. Ebből sokat nem érzékelünk, a magyar nemzeti átlagtermelékenység nem nagyon javult. Az uniós pénzek hatása elsősorban keresleti volt. Ezen kívül nagyságrendileg 200 ezerrel javult a hazai foglalkoztatási helyzet a Nyugaton munkát vállalt magyarok miatt: ők az uniós statisztikai rendszerben a küldő állam statisztikáit javítják. Ehhez hozzáadhatjuk még a mindenkori 200-220 ezer közmunkást, akik nem nettó adófizetők, hanem eltartottak. Ezzel a három foglalkoztatási adattal gyakorlatilag megmagyaráztuk a hazai foglalkoztatás javulását. Sajnos egyik sem fenntartható.

Az uniós forrásokon kívül extra forrást jelentett még a teljes magánnyugdíj-pénztári vagyon elköltése (körülbelül a GDP 8 százaléka), valamint azok a drámai megszorítások, kiadáscsökkentések, amelyek az egészségügy, az oktatás, az átképzés, a szociálpolitika területeit érintették. Ezek évente a GDP nagyságrendileg 10 százalékát teszik ki, amelyek nagy részét presztízsberuházásokra költik el.

Várhatóan 2019 környékére elfogynak az uniós pénzek, ám szemben a széles körben vallott nézetekkel, azok nem sokkal később, a következő uniós periódusban, ismét bőségesen rendelkezésre állnak majd. És időközben – ha csak népszavazás meg nem akadályozza – bejön a képbe a Putyin elnök által adott Paks2 gigahitel is, amely rövid távon újabb óriási keresleti lökést adhat a gazdaságnak, miközben egy veszélyes, egyoldalú függést teremtő, elavult és drága technológia mellett kötelezi el Magyarországot, miközben ellehetetleníti a Nyugaton már végbement fenntartható energiaforradalmat.

Ez a Fidesz gazdasági receptje. Szinte minden elemében fenntarthatatlan.

Öreg kommunista

Ezt mondta Vona Gábor kedden a parlamentben Orbán Viktornak. A Jobbik elnöke, aki a változások damaszkuszi útján ki tudja hol tart, nyilvánvalóan a legsúlyosabb sértést akarta odavágni a miniszterelnöknek és talán sikerült is neki. Orbán, aki soha nem ment messzire egy kis kommunistázásért, az utóbbi időben különös előszeretettel használta akár jelzős szerkezetben, akár alanyként. Politikai hitvallása alapján már többször is megszabadult a kommunistáktól, a legutóbbi választás megnyerésével is a kommunistákkal való végső leszámolást jövendölte. Aztán persze ez a siker még sem volt elegendő, és ha a kormányfő mellett Németh Szilárdra is odafigyelünk, arra kell jutnunk, hogy a komcsik sosem fogynak el.

Nos, ez a megfigyelés vezethette oda a hajdan volt Orbán-barát, polgári körös társ Vonát, hogy az adu ászt húzza elő a pakliból. A komcsizót lekomcsizni, ez az igazi truváj, ez nagyot szól, és erre nem lehet mit válaszolni. Természetesen lehet, Orbán válaszolt is, de szinte lényegtelen mi volt a mondandója. A baj ugyanis az, hogy a magyar parlament hovatovább semmiféle jó példával nem tud szolgálni a választóknak, ha csak arra nem figyelmeztet: kizárólag a személyes, vagy inkább személyeskedő támadások és viszontvágások nyújtanak védelmet. Hogy felesleges értelmes párbeszédben győzködni egymást, olyat kell mondani, ami – verbális szinten leteríti az ellenfelet.

Tűnődöm: lehetséges, hogy igazuk volna? Hogy az emberek az ilyen szinten folytatott párbajt értik, és a legkevésbé sem érdeklik őket az érvek? De még a napnál világosabb tények sem; korrupció, lopás, protekcionizmus…? Nem, ezek mind nem érdekesek, mint ahogy a virtuális kormányzás sem.

Nem, nem tarthat itt az ország, még akkor sem, ha naivitás az ellenkezőjét hinni. Nem lehetséges, hogy a szimpla kommunistázás, illetve egymás sértegetése szolgáljon példaként, nem lehet, hogy ez a stílus uralja el az országot. Még akkor sem, ha ebben épp az ország legbefolyásosabb embere mutat – negatív - példát. Mert láthatja: a minta követőkre talál és éppen őt veszi célba. Értem én az orbáni filozófiát, értem, hogy muszáj személyesen megsemmisíteni azt, aki rátámad. Ha elmarad a visszavágás, az a gyengeség jele lenne, ez pedig nem fér bele Orbán ars poeticájába. Ami, amúgy, rendben is lenne, ha iskolások harcáról szólna, ahol az érvkészlet nagyjából a „teapádnál” fogy el. Itt azonban mégis csak a miniszterelnökről van szó, aki ugyan nem öreg kommunistaként, de sértődött kisfiúként reagál az őt érő támadásokra. Ha azt mondja Vona Gábornak – némi nem is annyira burkolt simicskázás közepette -, hogy az a zsúrpubiskodásban már a "make love no war"-nál tart, akkor bizony nem pusztán az újabb személyeskedést húzza magára, hanem már a hatvanas évek háború – konkrétan a vietnami háború - ellenes progresszivitását is megtagadja. Ez pedig már a teljes értékzavar világa, az a világ, ahol semmi nem számít, itt már minden és mindenki megtagadható, megtámadható.

Még az öreg kommunisták is…

Szerző
Németh Péter

Britannia-erőd

Diadalmenetre készült Theresa May, de végül drukkolnia kell, hogy a Konzervatív Párt megőrizze legalább eddigi többségét a mai brit választáson. A felmérések alig igazítják el a szavazókat: ahány intézet, annyiféle számítás, ám valamennyi a kormányzó toryk kisebb-nagyobb arányú győzelmét vetíti előre. May tavaly a Brexit-referendum után vette át a kormányrudat David Camerontól, s az uniós tárgyalások megkezdése előtt szerette volna, ha a választóktól személyesen is megkapja a felhatalmazást.

Amikor kiírta a voksolást, még földcsuszamlásszerű győzelemről álmodott. Ám a keménykezű volt belügyminiszter nem korteskedésre született. Erősnek akart mutatkozni, de gyávának látszott, elzárkózott a közvetlen tévévitáktól, sem Jeremy Corbynnal kettesben, sem a többi pártelnökkel egy pódiumon nem volt hajlandó megjelenni. Ráadásul kiderült, May következetlen, könnyű kibillenteni a nyugalmából, míg a munkáspárti vezér vele ellentétben jó szónok, higgadtan érvel, s humora is van. Más kérdés, hogy Corbyn bizonyos nézeteit még saját pártján belül is megkérdőjelezik. Ha az ő vezetésével most jól szerepel a párt, esély sincs rá, hogy kipenderítsék a balra tolódott Labour éléről. Corbyn, úgy tűnik, kihúzta a gödörből a Munkáspártot, s ha a Brexit kérdésében pártja markánsabb álláspontot képviselne, akár fordíthatna az álláson. Mégis, hiába lett népszerűbb a populista Corbyn, a kormányfői posztra a többség a rideg Mayt alkalmasabbnak látja.

A voksolást a terror árnyékában tartják. A brutális londoni merénylet márpedig óhatatlanul azokat erősíti, akik azt remélik, hogy a Britannia-erőd, melyet May beígért, segíthet újabb tragédiák megelőzésében. Pedig a hazai neveltetésű, odahaza radikalizálódott dzsihadistáktól valójában a kapuk bezárása sem védi meg a szigetországot. Az előrehozott voksolás nem javítja May pozícióit a bonyolultnak ígérkező brüsszeli tárgyalások előtt. Egy éve a britek hamis illúziók közepette voksoltak a népszavazáson, ma már aligha lehet visszakozni a Brexit kiábrándító valóságától.

Szerző
Elekes Éva