A párt(ember) tragédiája

Publikálás dátuma
2017.06.10. 09:35
Fotó: FORTEPAN/Király Júlia

A Naplóból éppen a legfontosabb időszakok feljegyzései hiányoznak: az 1956 október-novembere, illetve az 1967 januárjától 1969 júniusáig (csehszlovák krízis!) terjedő időben Király vagy nem vezet naplót, vagy amit közben írt, megsemmisíti.

A Magvető kiadta Király István 33 éven át írt naplóját. Elgondolkodtató olvasmány. Radnóti Sándor kitűnő cikkben ismertette az Élet és Irodalomban - én azért írok most róla, mert egy más nemzedék szemével és némileg más szemszögből látom ennek a nagyon ellentmondásos embernek az életét, főként azt a részét, amivel az újabban előkerült Napló foglalkozik.

Első benyomásom az, hogy Király István tudathasadásban szenved. De még ez sem egyszerű, nem kétfelé, hanem legalább háromfelé hasadó tudat: a pártember, az irodalomtörténész egyetemi tanár, illetve a saját döntéseit nemegyszer bíráló és elítélő magánember között. Az életrajzi körülmények megértéséhez érdemes elolvasni Babus Antal utószó-tanulmányát; Babus azzal, hogy rávilágít Király István fiatal kori életére, illetve 1956 előtti szerepére, mintegy beágyazza a naplót a Kádár-kor eseménytörténetébe. Két, háború alatti német ösztöndíj utáni pálfordulás, a kommunista pártba való belépés eltávolítja Királyt református lelkész édesapjától, a forradalom lelki válságot okoz ugyan nála, de fontos szerepe van az első 1956 utáni ideológiai pártnyilatkozat megfogalmazásában - mindezt Babus ugyan leírja, de meglehet, túl nagy tisztelettel kezeli Királyt ahhoz, hogy érzékeltetni tudja a Napló lényegét: a pártember tragédiáját.

Amivel sok más kortársa mellett, én sem voltam tisztában. Az 1956 előtti Királyt nem kellett démonizálni: a Nagy Imrét támogató értelmiség táborában egyöntetű utálatnak örvendett. Igaz ugyan, hogy a Csillag című folyóiratnak, amit szerkesztett, voltak érdemei: közölte Juhász Ferenc fő művét, A tékozló országot és helyt adott más fontos irodalmi műveknek, de Király ugyanakkor következetesen “vitte” az éppen kötelező pártvonalat. Én először 1955-ben egy bölcsészkari értekezleten találkoztam vele, ahol az év irodalmi értékelőjén azt bizonygatta, Simon István a legjobb élő magyar költő és aki ezzel szemben Juhászra és Nagy Lászlóra hivatkozik, őket dicséri (például én, a szemtelen másodéves egyetemista), az csak “jobboldali elhajló” lehet. Király ekkor (és úgy tetszik, még sokáig ezután) lebecsülte és károsnak tartotta a modernizmust, fő ellenségnek a “nyugatos”, “kozmopolita” irodalmat vélte.

Ugyanakkor, mint felkészült irodalomtörténész, legalább három ma is haszonnal olvasható könyvet írt: egyet-egyet Mikszáthról, Adyról és Kosztolányiról. Királynak kétségtelenül volt minőség-érzéke, ami egyetemi előadásaiban is megnyilvánult. De ez a művelt, problémákra érzékeny ember csökönyösen harcolt a hazai szovjetellenesség, illetve a szovjet elméletet és gyakorlatot meghazudtoló valóság ellen. Elvállalta a Szovjet irodalom című lap szerkesztését, rendszeresen járt a szovjet követség fogadásaira. Volt amikor sikerült ezt összeegyeztetnie a nála fiatalabb munkatársak orientációjával, volt amikor nem - ez kétségbe ejtette. És furcsa, hogy ebből az eléggé őszinte Naplóból éppen a legfontosabb időszakok feljegyzései hiányoznak: az 1956 október-novembere, illetve az 1967 januárjától 1969 júniusáig (csehszlovák krízis!) terjedő időben Király vagy nem vezet naplót, vagy amit közben írt, megsemmisíti. Miről hallgat?

Amit lejegyez, abban a pártember rendszeresen elnyomja az irodalomtudóst. Rengeteget foglalkozik egyfelől Aczél Györgyhöz és Pándi Pálhoz fűződő kapcsolatával, saját hatalmi befolyásával, illetve annak csökkenésével, másfelől védencét, a zabolátlan Czine Mihályt illető ügyekkel. Rendszeresen pontokba szed párthatározatokat, illetve hivatalos és ellenvéleményeket, gondolatokat, amiket néha nyilvánosan elmond, néha elhallgat. Sokat utazik, a nyugati entellektüelek általában tartózkodó udvariassággal kezelik, Angliában mindennel meg van elégedve, csupán a cambridgei George Steiner olvas be neki ismételten, de Királynak erre is megvan a válasza: Steiner nem baloldali értelmiségi, hanem "sznob burzsoá antikommunista". Ezt abban a meggyőződésben mondja (1976-ban!), hogy "a világtörténelem nekünk dolgozik". Mármint a szovjet zsandár-szocializmusnak és álnemzetköziségnek. Újabb 10-12 év kell hozzá, hogy rájöjjön, ez a hite tévhit.

Tragikus hősnek, vagy ellen-hősnek látom Király Istvánt, nem csupán azért, mert vesztes ügyre tette fel életét és meg kellett érnie Nagy Imréék újratemetését és az azzal járó “eszeveszett Nagy Imre kultuszt”. Inkább amiatt, mert látom, hogyan küzdött benne napról-napra a népi származású értelmiséggel vállalt bizonyos szolidaritás a szigorú párthűséggel, a szovjet fennhatóság és cenzúra vállalása a nyugati orientációjú, szamizdatot és tiltott könyveket olvasó fiatal magyar értelmiség oktatásával.

Hosszú betegség után 1989-ban halt meg, amint azt lánya lábjegyzete mondja, "méltósággal". Az általa nagyon tisztelt Kádár Jánosnak ez nem adatott meg, igaz, Király István lelkét valódi gyilkosságok nem terhelték. Ami pedig a karakter-gyilkosságokat illeti, melyik ma hatalmon lévő politikus mondhatja el magáról, hogy soha ilyeneket nem követett el?

Kapcsolódó

A rab Király

A rab Király

Majd harminc éve, hogy Király István halott, ami nem kis idő, ahhoz talán elég, hogy a rendszert általánosságban minősítsük, viszont a benne élők megítéléséhez kevés. Akkor is, ha naplójukat olvassuk.

Gömöri György Londonból úgy látja, Király háromszoros tudathasadásban szenvedett. A pártember, az irodalomtörténész egyetemi tanár, illetve a saját döntéseit nem egyszer bíráló és elítélő magánember vívódott egymással. Ha ezt tudathasadásnak nevezzük, úgy minden akkori tépelődőt a már nem létező Lipótra utalhatnánk ugyancsak tépelődő doktorok kezére. Mert ez az egyéni “tudathasadás” abból (is) fakadt, hogy Király sem volt képes feloldani a politikai rendszerhibát, a kollektivitás és az individuum egymásnak feszülését, aminek tudathasadásos áldozata lett az itthon ragadt-maradt nemzet. A harmóniát a "létező szocializmusnak” sem sikerült megteremtenie, a kollektivizmust priorizáló politikai berendezkedés következménye meghasonlás lett. Akadt, aki tudatában volt ennek, akadt, aki nem. A Napló bizonyítja, Király – mint elkötelezett kollektivista - látta ezt, miközben ő maga, ha vívódva is, kiélte saját materiális "kommunista polgári" hedonizmusát, irodalomtörténészi, politikai szellemi individualizmusát. Azt mindenesetre döbbenetes olvasni, hogy már a Kádár-rendszer bukása előtt majd két évtizeddel az értelmiségi körök mennyire nyíltan beszéltek a "létező szocializmus” csődjéről. És mégis. Tették, amit tettek, a kérdés utólag is mindig ugyanaz: akkor és ott tehettek-e volna mást?

Király István a Milovan Gyilasz által leírt új osztályhoz tartozott. Az anyagilag és szellemileg preferált kiváltságos réteghez, ami időnként lelkiismeret-furdalással töltötte el, de amit intézményi és informális nagyságával "önigazolt". Látta ennek az osztálynak a hízását, de az igazi okot, a javak elvont köztulajdonba vételét, valójában államosítását, talán fel sem ismerte. Mint ahogyan azt sem: ezeket a javakat valakinek kezelnie kellett, s erre is hivatott volt az új osztály.

Kívülről nézve Király legnagyobb tévedése az volt, hogy nem akarta észrevenni a Nagy Imre-vonulat jelentőségét, sőt a Kádár-korszakban azzal vonta magára a hivatalos politika (dogmatikus) bírálatát és a belső ellenzék undorát, hogy a Kádárék által tagadott kontinuitás mellett szólt az 1956 előtt történtekkel. “Ha kommunistának vallom magam, akkor a Szovjetunió mellett kell állnom. És ez azt jelenti, hogy az emberekkel meg kell szerettetni a Szovjetuniót... Az irodalom pedig kiváló eszköz ehhez” - írja, elásva magában a - szóhasználatával - "Szovjet fonákját". Mert, ha elismeri ezt a borzalmas fonákot, akkor meg kell tagadnia annak 1945-től 1989-ig húzódó egyetlen ívű praxisát. Ki kellett volna mondania: kritikai bolsevizmus nem létezik, a kritikának a renegát-lét a vége, az a “találmány” pedig, hogy az egypártrendszerben az uralkodó párt önmaga ellenzéke legyen, képtelenség. Ehhez politikai pluralizmus, a rendszer bukása kellett.

Király hiú részese volt a hatalomnak, ami megszabta a nagy manipulátorként (is) működő Aczél Györgyhöz való, erősen hullámzó viszonyát. Hiúsága kötötte Aczélhoz még akkor is, amikor dühöngött saját manipuláltsága miatt, hogy Aczél közvetítőként használja a népi-urbánus ellentétben, kihasználva Király tekintélyét, hogy a népi-urbánus kiegyezésben látja a megoldást. A politikai tiki-takival ezt az ellentétet meghaladni persze nem lehetett, csak kezelgetni, lefojtani, eltűrni. Felszínre is bukott, él máig a politikai manipuláció eszközeként, az igazi vesztes pedig a magyar modernizáció lett.

Király minőségi gondolkodó volt. Rettegett az egyéni minőségi élet kiszáradásától, a kapitalizmus fogyasztói szemléletének beszivárgásától. Arra, hogy hogyan lehet ebben a kollektivizmus vezérelte rendszerben minőségi életet élni, a hétköznapi forradalmiságot javasolta, amire meg nem akadt vevő. A nemzet többségét nem érdekelte a forradalmiság, egyszerűen “csak” jobban akart élni. Lettek a "frizsider-szocializmus" politikától megfosztott átlaglakói, a Mao Ce-tunghoz, vagy az egzisztencializmusba menekülő izgágák, a későbbi rendszer-kritikusok.

A Szovjet politikai rendszerét az irodalommal sem lehetett megszerettetni. Az irodalmat igen. A Szovjet Irodalom, amelynek Király főszerkesztője volt, sokat tett ezért. A szerkesztőség - erről a Napló tanúskodik - kikövetelte saját önállóságát, így közölte Jevtusenkót, Okudzsavát és Ajtmatovot. A “szovjet” irodalom javát.

Tragikus sorsú ember volt-e Király, hogy megélte tudathasadásos rendszerének a végét? Annyiban mindenképpen, hogy önmagának szabadságot hazudó rabja volt a rendszernek, mint tízmillió társa, akinek a vasfüggönyön innen kellett leélnie az életét.

Szerző
Témák
Király István

A legközelebbi halott

Publikálás dátuma
2017.06.10. 09:25
FOTÓ: FORTEPAN

- A csoportkép nagyon rossz műfaj. Mindig van valaki, aki vagy lemarad a képről, vagy éppen takarásban van - dünnyögte egy fotóriporter barátom, miközben persze éppen csoportképet csinált rólunk, meglehetősen savanyú arccal, mert ő a három évtizedes fényképész rutinjával tudta már, amit mi nem tudtunk: hogy a csoportkép azért nagyon rossz műfaj, mert aki lemarad a képről, vagy éppen takarásban van, richtig az lesz a társaságból a legközelebbi halott. Akiről a szerkesztők persze majd fotót kérnek.

Egy utolsót, egy kifejezőt, afféle nagyon fotós fotót. De hát ugye utolsó fotó, hát az nincs, mert amikor az utolsó csoportkép készült, a leendő halott takarásban volt. Vagy éppen lemaradt a pillanatról.

Az igazi fotóriporter ilyenkor persze dühöng. Aki nem dühöng, abból nem is lesz igazi fotóriporter. Szerintem a dühöngés a fényképész iskolában direkt a kötelezően fölveendő tárgyak közé tartozik. Nem láttam még olyan fotóriportert, aki a következő három szituációban ne volna soha kiborulva: munka előtt, munka közben és munka után. Hiszen valami baj mindig van. Vagy volt. Vagy lesz. Baj van a témával, az időzítéssel, az alannyal, az állítmánnyal, a nappal, a holddal, mindennel. Olyan nincs, hogy minden halad a maga útján a végkifejletig. Elégedett fotóriporter nem létezik. Ha egy fotós elégedett, akkor nem igazi fotós. Akkor adja vissza az ipart, és menjen el elégedett civilnek. Jó fényképet csak az elégedetlen ember készít. Ennélfogva a született fotós folyton zsörtölődik, méltatlankodik, elégedetlenkedik, hőbörög, bosszankodik, dúl-fúl, idegeskedik, zsémbel, magyaráz, vitatkozik, morog és lamentál. A született fotósnak a valóság nem elég, neki annál több kell: neki kép kell. Az ilyen emberrel nehéz.

Ezt csak azért mondom, mert tavaly készült rólunk egy kép Debrecenben, egy alkalmi baráti társaságról, köztük privát személyekről és egy festőről, aki éppen takarásban volt, de ezt én magam nem láttam, ezt csak a fotóriporter barátomtól hallottam fél füllel, amint mérgesen dünnyögött maga elé, azt morogta, hogy a csoportkép rossz műfaj, fiúk, mert aki takarásban van, a társaságból az lesz a legközelebbi halott.

Richtig a festőművész lett az. Ő lett a legközelebbi halott.

A képen éppen takarásban volt a festő, pedig milyen szép volt a kompozíció, pontosabban szépnek indult, mert beállított minket a fotóriporter, a festő azonban kilógott a képből, már úgy értem, szó szerint, mert két exponálás közben elinalt a pulthoz újabb korsó sört kérni, és támadt a helyén egy űr, ami nekünk föl sem tűnt, a fotóriporter barátom morogta utólag, hogy már megint nem sikerült a kép. És amikor a festő a sörével boldogan visszatért, akkor takarásba került. Azt magyarázta a fotóriporter barátom (aki amúgy a társaságnak állandó sörös tagja volt, csak hát éppen dolgozott, s ezt persze zokon vette, a többiek isznak, neki meg még ilyenkor is fotóznia kell, morgás: nincs igazság a földön), szóval azt mondta, hogy a kép nem jó, mert jobb felől kissé aránytalan, hiányzik ugyanis a jobb sarokból a Piktor. Így neveztük magunk között a festőművészt: Piktor. S hogy a Piktor kiment sört kérni, s éppen akkor, amikor ő kiment, akkor adódott a fényben és árnyékban egy olyan megismételhetetlen pillanat, amikor neki exponálnia kellett, értsem meg, nem tehetett mást, mert olyan édes búsan csorgott a fájdalom fénye mögöttünk a falon, hogy ezt kellett elkapnia éppen, azt azt egyetlen pillanatot, amikor a Piktor nincs ott, és a fény meg ott van. Ráadásul a fotóriporter barátom az "azonnal törlős" típusba tartozik, vagyis ő olyan fotós, aki sikerületlen képet az SD-kártyáján képtelen tárolni. Fotózás után ő azonnal töröl, tíz képből hetet biztosan, aztán majd a számítógép előtt a maradék háromból is kitöröl kettőt. Marad egy. De csak jó esetben, mert előfordul, hogy a számítógép előtt már az utolsó képnek sem kegyelmez. Ő ilyen ember. Mondom, kicsit nehéz vele, úgy értem, aranynehéz, mert szeretni lehet érte.

Szóval ezt a fotóriporter barátomat hívtam föl a múltkor, hogy meghalt a Piktor.

S küldjön már róla képet, ha lehet, akkor azt a csoportképet, ahol utoljára még mindannyian együtt vagyunk.

- Uramisten, ez nem lehet igaz! – kiáltott föl a fotós.

- De igen, sajnos igaz. Infarktus, gyorsan elvitte – válaszoltam, de a fotós belém fojtotta a szót.

- Nem sikerült a fotó! És ki is töröltem! A kép nem volt jó, mert amikor jók voltak a fények, és nem mozdult be senki, nem volt ott a Piktor.

- És a többi képen?

- Ott meg takarásban volt – fortyant föl, majd hirtelen elsírta magát a telefonban.

És negyedóra múlva e-mailen küldött egy csoportképet rólunk.

Úgy értem, az utolsót.

A kép persze tökéletes volt. Hatan ültünk egy asztalnál, őszies, méla, derengő fényben, és bámultunk a kamerába vígan. Vidám traccspartira jöttek össze a fiúk. Barátias kedélyű társaság sörözik. De a képen ott rejtőzött egy hetedik. S csak űr volt a helyén, amiből, mint a fény, úgy csorgott a bánat, az a furcsa fajta, megmagyarázhatatlan, oktalan szomorúság.

Szerző
Témák
fotózás