Panelcsökkentés

Most a panel az új ellenség. Orbán Viktorék szerint panelben lakni, élni szörnyű, embertelen. Nyilván így gondolják, hisz ők éppenséggel nem ott élnek. No nem csak azért, mert állítólag a „vidékies” életforma hívei. (A kormányfő éppenséggel Budapesten lakik. Nem panelben.) De országunk eleit nem olyan fából faragták, mint akik pont az élet eme szegletébe ne akarnának belesni, átrendezni ott ezt-azt, saját felfogásukat ránk erőltetni. A „panelprolik” jó része sajnálatosan ragaszkodik lakásához, életformájához. Van, aki a szocializmus óta él ott, már megszokta. Ha pedig vásárolta vagy bérli, akkor – anyagi lehetőségeihez mérten - ezt választotta lakhelyül. A panellakásoknak van áruk. Ami most éppenséggel nő. Többen jönnének, mint ahányan mennének.

Ha a kormány minden eddiginél bőkezűbb panelfelújítási programmal állna elő, mindenki éljenezne. De két éve a paneleket is magába foglaló, százmilliárdos, vissza nem térítendő felújítási EU-támogatást éppenséggel Orbán Viktor vonta meg a lakosságtól. Lázár János akkor is egy dadaista performansszal igyekezett megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Még a szokásosnál is következetlenebb gondolatfutama szerint a magyar lakosság azért nem kaphatja meg az uniós adófizetők százmilliárdját, hogy azt ne mindig a „panelok” kapják. Ellenkező parancs híján süket maradt a szakértők és az EU felháborodott cáfolatára, miszerint a pénz nyilván nemcsak paneleseknek jár, hanem minden magántulajdonosnak. A miniszter párszor még elismételte a társadalmi csoportokat összeugrasztó lózungját, majd a százmilliárdot csendben elköltötték magukra.

Most megint előhúzták a panelkártyát: nem létező társadalmi igényekre, német és hazai példákra hivatkozva, az elbontás lehetőségét „is” megpendítve. Hogy mit, honnan, miért, miből – nem tudni. Csak az a fontos, hogy a kormány nem szeretne semmit se felülről diktálni. Diktálja Lázár János felülről.

Szerző
Marnitz István

Soft May

A brit választáson bekövetkezett az, amit még az exit pollok közlésekor sem akartunk elhinni: a toryk elvesztették az abszolút többséget a parlamentben, Theresa May miniszterelnök egészen súlyos vereséget könyvelhetett el. Katasztrofális választási kampányt folytatott, mindent elrontott, amit csak lehetett, s esélyeit a véres merényletek sem javították, hiszen ezek azt sugallták: képtelen garantálni az emberek biztonságát.

Ellenfele, Jeremy Corbyn munkáspárti vezető semmitől sem zavartatta magát. Fűt-fát ígért, amit ellenzéki politikusként meg is tehetett. Az embereknek tetszett is fellépése, határozott személyiségnek tűnt May mellett. Bár a miniszterelnök nem volt hajlandó a közvetlen televíziós vitákra, még ezeken a nem „éles” megmérettetéseken is kiviláglott, mennyire bizonytalan személyiség. Pedig amikor a Brexitről volt szó, oly egyértelműen jelentette ki: márpedig ő hard Brexitet akar, de azt sem zárja ki, nem lesz megállapodás, ha ez Nagy-Britanniának hátrányos lenne (mindezt úgy, hogy még belügyminiszterként ő sem a Brexitet támogatta). Trump nyomán mintha a „Britan First” lett volna a mottója. Azt állította, a jövőben London egyetlen centet sem hajlandó befizetni az EU kasszájába. Ezekkel a kijelentéseivel ugyan kedvező visszhangra talált azoknál a vidéki és külvárosi rétegeknél, amelyek tömegesen voksoltak a britek EU-ból való kilépésére, a fiatalabbakat, akik életüket már el sem tudnák képzelni az EU nélkül, azonban teljesen elidegenítette magától. May a brit hagyományokhoz méltatlanul gyenge külpolitikát folytatott. Miközben Angela Merkel német kancellár és a május elején megválasztott francia elnök, Emmanuel Macron határozottan fellépett az amerikai elnökkel szemben, kivált, miután Donald Trump bejelentette az Egyesült Államok kilépését a Párizsi Klímaegyezményből, May arra sem volt hajlandó, hogy aláírja a megállapodás mellett hitet tévő nyilatkozatot. Úgy tett, mintha az Egyesült Királyság már nem is lenne tagja az Európai Uniónak, miközben az erről szóló tárgyalások még csak el sem kezdődtek.

S ez a legkellemetlenebb számára. Azért döntött az előrehozott választás mellett, mert azt remélte, a toryk akár százfős többséget is szerezhetnek a parlamentben. Ehelyett még azt a biztos többségüket is elvesztették, amelyet David Cameron alatt szereztek. Pókerjátszmáját csúfosan elvesztette, így egy kisebbségi konzervatív kormánynak kell majd tárgyalnia az EU-ból való kilépésről. London nemhogy erőt nem demonstrál, saját magát teszi nevetségessé.

A brit választás beleillik az eddigi összes 2017-ben megrendezett európai voksolás sorába. Az EU-ban politikailag nincs esélyük azoknak, akik Donald Trumphoz akarnak dörgölőzni. (Lassan már Amerikában sem...) Az unortodox politikának itt, kontinensünkön nincs jövője. Aki ezt nem látja be, az előbb vagy utóbb biztos bukásra számíthat: mert nem lehet szakítani azzal, amely a fiatalabb generációk számára már kétségbevonhatatlan tény.

May nem csak saját pártjának, saját országának is beláthatatlan károkat okozott. Bevégezte azt a munkát, amelyet még David Cameron kezdett meg a Brexitről szóló referendum kiírásával. Elődjének azonban legalább volt annyi önbecsülése, hogy lemondott. Maynek is távoznia kellene, személye tarthatatlanná vált a britek és az európaiak számára is.

Üres szék

A példa ezúttal nem követendő. Ha úgy tetszik, nem követhető. Így nem nyugodhatnak meg azok a politikusok, akik nem hajlandók kínos kérdésekre válaszolni. Pedig reményteli lehetett, ahogy a riporter egy üres széket kérdezett. Ám tekintsük kivételesnek, amit Sváby András csinált a legutóbbi Heti Naplóban. Mivel nem tudta elérni, hogy Farkas Flórián befáradjon a stúdióba - vagy akárhol interjút adjon -, kissé dühbe gurult. És elmondta, miről faggatta volna a Lungo Drom vezetőjét, akinek viselt dolgai hosszú ideje borzolják a kedélyeket. Lapunk is megpróbált a közelébe férkőzni, de ez még Lázár János többszöri ígérete - és közbenjárása - után sem sikerült.

Ám sem a roma politikus, sem egyetlen párttársa - vagy politikai ellenfele - sem hiheti, hogy ezek után ez mindig így lesz. Nagyjából harminc évente lehetséges - 1986-ban Mester Ákos közölte, hogy a Magyar Posta vezérigazgatója nem ad interjút -, de nem többször.

Már sokszor elmondtuk, leírtuk, ám a jelek szerint hiába, hogy az újságírók - riporterek - nem fékezhetetlen kíváncsiságuk miatt tesznek fel kellemetlen kérdéseket. A politikusok - különösen az akárhogyan, de választott képviselők - pedig nem bújhatnak el a nyilvánosság elől. Előbb vagy utóbb felelniük kell akkor is, ha eltűnt pénzekről, különféle vizsgálatokról, vagy esetleg múltjuk foltjairól kérnek tőlük tájékoztatást.

Mindig nem lehet megtiltani a kérdezést, s nem lehet állandóan olyanokkal "beszélgetni", akik gondosan alákérdeznek, de sosem várnak valódi választ. Egyelőre nem sikerült teljesen elszigetelni a Svábyhoz hasonlókat, akik tudják, milyen az igazi újságíró.

Akiknek pedig van rejtegetni valójuk, még örülhetnének, hogy csak a riporterek faggatják őket és nem a nyomozóknak, vagy a bíróságon kell számot adniuk kínos ügyeikről.