Álvilág a képernyőn

Ez az M1, reggeltől-estig. Színtiszta állami propaganda, egyszerű kivitelben. Primitív szerkesztési elv szerint működik, a lényege, hogy kizárólag kormányzati tényezők szerepeljenek, akik elmondják, hogy az ország sikeres és erős, jó irányba halad és még jobb irányba halad majd. Mindig kell egy-két miniszter, és legalább öt-hat államtitkár, akik megerősítik, hogy ez így van.

Az egyik főszereplő Szijjártó, aki naponta nyit meg üzemeket, legyen az csavargyár vagy cérnagombolyító, és nem győzi hangsúlyozni, hogy Magyarország Európa motorja, a befektetők paradicsoma, pedig hát a valóságban csak összeszerelők vagyunk. Mi leszünk Kína európai kapuja, ezt is mondja, pedig Kínának minden ország a kapuja. Rendszeresen láthatjuk Varga Mihályt, aki gépiesen mondja, amit kell: „ez rekord a korábbi évekhez képest”, „célunk, hogy a lakosság is érzékelje a gazdaság fejlődését”. Az idegenforgalom mindig ragyogó évet zár, soha ennyi külföldi még nem járt Magyarországon (ez ugyan nem igaz, de az igazság nem számít). A mezőgazdaság virágzik, állítja Fazekas miniszter, mert feltehetően nem látja a piaci árakat, aztán áttér kedvenc témájára, a hungarikumokra, aminek a jelentőségét épeszű ember nem érti, de hát ez az ő ál-világa, szeret benne élni. Állandó vendég Bakondi György, a miniszterelnök tanácsadója, az ő álfeladata, hogy ébren tartsa a „migránskérdést”, elmondja, hogy a veszély nem múlt el annak ellenére, hogy „hazánk vezető szerepet játszik a probléma megoldásában”.

Fontos szerkesztési elv, hogy a politikusoktól soha semmit ne kérdezzenek. A riportereket ugyan lehet néha látni, ám feladatuk mindössze annyi, hogy a mikrofont egyenesen tartsák. Ugyanez a helyzet a külpolitikai tudósításokban. A műsorvezető elmondja a hírt, a tudósító elmondja még egyszer, a műsorvezető megköszöni a tudósítást és vége. És az értelmes néző csak csodálkozik: ennyi volt az egész? Külföldről sem szivárog be sokkal több. Egy-két protokoll-hír, néhány baleset, tüntetések távoli országokban. A szakértők mind kormányközeliek, a véleményük is kormányközeli.

A műsorvezetők komorak. Soha egy mosoly, de még egy félmosoly sem. Többnyire hangsúlyozás nélkül beszélnek, tekintetük olyan, mintha éppen egy elvetélt észak-koreai rakétakísérletet kellene bejelenteniük, feltehetően nem jutott el hozzájuk a köztársasági elnök óhaja: népünk humorosan közeledjen a komoly ügyekhez.

A propaganda nem kíméli az időjárás-jelentést sem. A táncoslábú fiúk és szűk ruhás lányok kerülik a „hideg” szót, helyette a „kissé hűvösebb” a szabályos. Szél sincs, csak légáramlat. És kötelező a „jövő héten jobb idő lesz” optimista záró mondat.

Akkor mégis miért nézzük az M1 Híradóját? Pontosan ezért. Tudnunk kell, hogy létezik egy álvilág, aminek semmi köze a valóságoshoz. Hogy érzékeljük, micsoda szűrőkön mennek át azok az információk, amelyeket a népnek szánnak. Vegyük észre: a kormányzat ennyit szeretne tudatni. Magáról és magunkról.

A néző pedig nézzen, és érje be ennyivel.

Pillantás a kilencedikről - Bilincs és demokrácia

A Fidesz most úgy látja, hogy Simicska Lajos egyszerűen megvette a Jobbikot, kicsit durvábban fogalmazva, a széljobb pártot a saját csicskásává tette. A durvább megfogalmazás sem tőlem származik, a kormánypárt aposztrofálja így ellenfelét. És az ellenfél alatt itt együtt tessék érteni Simicskát és a Jobbikot; valaha egyik sem számított annak. Legalábbis sem Vona, sem Simicska, finoman szólva, nem tartozott Orbán ellenségei közé. De hát változnak az idők, változnak a barátok, változnak a politikai meggyőződések, ki liberálisból illiberális lesz, ki pedig középutasból szélsőséges, majd újra középutas.

Azt most nem érdemes firtatnunk, hogy melyik szereplőnek nagyobb az igazsága, úgy is ki-ki maga dönti el, melyiket tartja rokonszenvesebbnek, és talán még olyanok is akadnak, akik az elvszerűség, netán az értékek oldaláról közelítik meg a kérdést.

Akárhogy is: a háború látható színtereken folyik, hiszen a Fidesz hatalmas médiafölényét a Jobbik az utca médiájában, a közterületi plakáthelyeken próbálja kiegyensúlyozni. Jóllehet e területen a kormánynak – alias Fidesznek, Fidelitasnak – sem kell szégyenkeznie, az utcai jelenléte legalább olyan erős, mint a Jobbiké, most mégis a bevált – hadd ne mondjam: Simicskától tanult – módszerhez nyúlt: törvényt módosít. Illetve szeretne módosítani, ráadásul – tőle szokatlan módon – egy ellenzéki képviselő, Hadházy Ákos javaslatát véve alapul. A dolog lényege: száműzni a politikai plakátokat a közterületről, másként: eltüntetni a szemünk elől. A jobbik (Simicska?) ugyanis hihetetlen intenzív kampányfolyamba kezdett; a szemünk előtt bontakozik ki a képregény, amelynek lényege a MI becsületesekre, az ŐK tolvajokra és a TI szavazókra alapul és üzenete szerint a MI és a TI együtt zavarják majd el ŐK-et. Nem csoda, ha ezt a plakáterdőt látva a Fidesz a törvény erejéhez fordult, amivel, amúgy teoretikusan egyet lehet érteni; borzasztóan irritáló tud lenni ez a mindent elöntő, kivédhetetlenül ránk ömlő háborús hangulat.

Csakhogy a módszer a Fidesztől indult, ráadásul trükkös formában: a nemzeti konzultációs politikai bombákat tájékoztatási álruhába öltöztették. Most Lázár, a törvény elfogadtatása érdekében – kétharmados a jogszabály – még arra is ígéretet tett, hogy a végrehajtó hatalom is visszalép az utcai megjelenéstől és még trükkösen sem él közterületi plakátok lehetőségével. E téren persze akadnak az embernek aggályai; a kormányzat nem éppen a szavahihetőségéről ismerszik meg. Kiváltképp, ha arról is olvashatunk, hogy a NAV már eljárást is indított Simicska ellen, szerinte – tényleg a NAV szerint? – a volt Fidesz pénztárnok több plakáthelyet adott át a Jobbiknak, mint amennyit bevallott. Íme tehát a leszámoláshoz szükséges kombinált módszer – vajon kitől tanulhatták? – törvény és büntetőügy. Ezek a csodafegyverek a megoldás kulcsai; így, ezeken keresztül lehet végképp ellehetetleníteni az ellenérdekelt felet.

Igen: paragrafus és bilincs – e kettő a legújabb kori demokráciánk legfontosabb eszköze. Már ha ezt mindenáron demokráciának akarjuk nevezni.

Szerző
Németh Péter

Panelcsökkentés

Most a panel az új ellenség. Orbán Viktorék szerint panelben lakni, élni szörnyű, embertelen. Nyilván így gondolják, hisz ők éppenséggel nem ott élnek. No nem csak azért, mert állítólag a „vidékies” életforma hívei. (A kormányfő éppenséggel Budapesten lakik. Nem panelben.) De országunk eleit nem olyan fából faragták, mint akik pont az élet eme szegletébe ne akarnának belesni, átrendezni ott ezt-azt, saját felfogásukat ránk erőltetni. A „panelprolik” jó része sajnálatosan ragaszkodik lakásához, életformájához. Van, aki a szocializmus óta él ott, már megszokta. Ha pedig vásárolta vagy bérli, akkor – anyagi lehetőségeihez mérten - ezt választotta lakhelyül. A panellakásoknak van áruk. Ami most éppenséggel nő. Többen jönnének, mint ahányan mennének.

Ha a kormány minden eddiginél bőkezűbb panelfelújítási programmal állna elő, mindenki éljenezne. De két éve a paneleket is magába foglaló, százmilliárdos, vissza nem térítendő felújítási EU-támogatást éppenséggel Orbán Viktor vonta meg a lakosságtól. Lázár János akkor is egy dadaista performansszal igyekezett megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Még a szokásosnál is következetlenebb gondolatfutama szerint a magyar lakosság azért nem kaphatja meg az uniós adófizetők százmilliárdját, hogy azt ne mindig a „panelok” kapják. Ellenkező parancs híján süket maradt a szakértők és az EU felháborodott cáfolatára, miszerint a pénz nyilván nemcsak paneleseknek jár, hanem minden magántulajdonosnak. A miniszter párszor még elismételte a társadalmi csoportokat összeugrasztó lózungját, majd a százmilliárdot csendben elköltötték magukra.

Most megint előhúzták a panelkártyát: nem létező társadalmi igényekre, német és hazai példákra hivatkozva, az elbontás lehetőségét „is” megpendítve. Hogy mit, honnan, miért, miből – nem tudni. Csak az a fontos, hogy a kormány nem szeretne semmit se felülről diktálni. Diktálja Lázár János felülről.

Szerző
Marnitz István