Kezdjük azzal, hogy Csányi Sándor megköveti a magyar adófizetőket és futballszurkolókat, majd világossá teszi, hogy miután az általa is fémjelzett labdarúgásfejlesztési modell a magyar foci történetének legnagyobb kudarcát produkálva megbukott, nincs morális alapja rá, hogy további bizalmat kérjen, ezért lemond az MLSZ-elnöki pozícióról, és viszi magával Bernd Storckot is, akinek vállalnia kell a felelősséget a történtekért. Mindannyian tudjuk persze, hogy ha a valódi felelőst keressük, Orbán Viktornak kellene bejelentenie a távozását, de mi – vele ellentétben – nem keverjük össze a sportot a politikával, ezért tőle beérjük annyival, hogy deklarálja: mostantól tartózkodni fog a hazai labdarúgás belügyeibe történő beavatkozástól, és azzal foglalkozik, amiért a fizetését kapja tőlünk, vagyis a miniszterelnöki teendőire koncentrál, a hobbiját pedig szigorúan csak magánemberként, a szabadidejében űzi.
Ez lenne a nulladik pont, a minimális elvárás Andorra után, ha egy civilizált európai országban élnénk, ahol a szavaknak súlya, a tetteknek pedig következménye van. Az az igazság ugyanis, hogy nem mi csináltunk politikai („nemzeti”) ügyet a fociból. Nem mi találtuk ki, hogy érdemes több pénzt költeni a professzionális labdarúgás humán és infrastrukturális oldalára, mint a magyar felsőoktatásra. Nem mi teremtettünk olyan helyzetet, amelyben a focistáink jobb körülmények között élhetnek és készülhetnek, mint dán, svéd vagy holland kollégáik, miközben összehasonlíthatatlanul alacsonyabb színvonalú teljesítményt nyújtanak azokénál. Nem mi mondtuk, hogy ezentúl minden feltétel adott lesz – mi csupán a pénzt biztosítottuk mindehhez az adónkból. Hét év telt el – ennyi idő alatt, ha jó úton járnánk, már látszania kellene az eredményeknek. Látszanak is: eljött az ideje, hogy elszámoljunk, és ezt az egész bűzlő trágyadombot, amit magyar foci néven emlegetnek, és amit olyan mértékben átszőtt a pártpolitika, mint a ganét a rajta élősködő gombák micéliuma, végre oda száműzzük, ahová a tényleges értéke alapján való.
A magyar futballreformnak folytatódnia kell – vagy inkább el kell végre kezdődnie, a következők szerint. Az állam minden formában kivonul a hivatásos labdarúgás finanszírozásából. A TAO-programot berekeszti, és az utolsó fillérig elszámol az eddig felhasznált támogatásokkal. Az állami cégek mától egyetlen fillért sem költenek a profi klubok szponzorációjára. A stadionépítési program – társadalmi igény és indokoltság híján – azonnali hatállyal véget ér, leírva az eddigi veszteségeket, és a továbbiakban kizárólag az iskolai tornatermek meg a közösségi sportpályák építésére illetve fenntartására koncentrál. A közmédia véget vet a milliárdokba kerülő meccsközvetítéseknek: ha van rá közönség, akkor a kereskedelmi csatornák majd foglalkoznak vele, ha pedig nincs, akkor egy okkal több, hogy ne pazaroljuk rá a műsoridőt.
Megértjük azokat is, akik másképp gondolják, de ha fontos nekik a foci, áldozzanak rá az adózott jövedelmükből annyit, amennyit csak akarnak – mi már eddig is sokkal többet költöttünk rá annál, amit megérdemel.
