Jó, hát akkor itt fogunk élni

Publikálás dátuma
2017.06.15 07:47

Fotó: /
Gothár Péter kultuszfilmje ma is ugyanarról szól: a szülők alámerülnek és kibekkelnek, a fiúk menekülnének. Megáll az idő.

A Proscenion Drámaszínpad improvizatív alapokon nyugvó, az eredeti filmre mégis nagyban emlékeztető előadást visz gimnáziumi folyosókra. Legutóbb éppen az Apáczaiba. Az ELTE gyakorlóiskolája alapítása óta a versenyistállók közé tartozik, és a színlap tanúsága szerint éppen ez a Papnövelde utcai épület ihlette annak idején a forgatókönyvet, amely több nemzedéket tanított meg arra, hogy az élet legtöbbször kisbetűs. Rosszkedvünk tele volt ez a történet mindig is, mert senki sem szereti, ha egy rendező az orra alá dörgöli: megalkuvó vagy.

„Jó, hát akkor itt fogunk élni” – mondja az anya a film elején. Éppen mire megszokná a disszidensek és a megégett kommunisták és a rendszer ellenzékének hűlt helyét, az utóbbiak közül néhányan amnesztiával szabadulnak az 56-os börtönökből, újra kell gondolni a történelmet. A megtorlások után kényszerkonszolizálódó ország alámerülést és kibekkelést gyakorló felnőttjei nem tudják mire tanítani fiaikat. Hányat is írunk? 2017-et? Ugyan! Megáll az idő, ez itt 1963. novembere (a forradalom leverésének 7. évfordulója), a történet itt folytatódik, az egyre szaporodó kicsinyke – még éppen megköthető - kompromisszumok és a ragacsos presszóasztalok évtizedében. A forgatókönyvnek a maga idejében is kevés szüksége volt áthallásokra (elég volt bedobni Rajnákot iskolaigazgatónak, akinek a nevét mindenki ismerte a 80-as évek elején, lévén az ifipark rettegett vezetője). Egyértelművé vált a nézők számára a társadalmi betagozódás kényszere is, évtizedtől függetlenül.

Proscenion Drámaszínpad
Kati Gábor társulatvezető húsz évesen kezdett el egy diákszínjátszót irányítani. Ebből lett mára a kétszázadik előadásánál tartó drámaszínpad. Konfliktus vs. Kompromisszum című osztálytermi drámafoglalkozásuk a Theather In Education (TIE) módszereit használja. Moliére: Tartuffe című színdarabja kapcsán családi konfliktusok és kamaszkori nehézségek tárulkoznak fel. A foglalkozást 7-12. osztályosoknak ajánlják.

Az Apáczai folyosóján az előadástól izgatott kamaszok és szégyenkező felnőttek sétáltak kifelé. Hiszen film bemutatója idején középiskolás és egyetemista generáció tagjai ugyan részesei lehettek a rendszerváltásnak, most mégis dermedten hajtogatják Őze Lajost idézve, hogy „a szar is le van szarva”, amikor azt látják, hogy a velük szinte egyidős, náluk mégis sokkal gyorsabban és furcsábbra öregedő egykori fiatal demokrata miatt több fiatal fontolgatja az ország elhagyását, mint ahányan az itt maradást. Az előadás kifogástalan. Manírtalan, fiatal színészek (több szerepet is visznek egyszerre), átgondolt jelmezek, 2-3 kellék, a tökéletes díszletként működő folyosók és néhány felborított iskolai pad, és persze a sajnos érvényét nem vesztő történet együtt tanulságos estévé áll össze, csak remélni lehet, hogy minél több iskolába eljut. A nézők között ülő gimnazistáknak eszükbe sem jutott, hogy ez nem mai történet. „Jelesre zárom le, aki itt volt ma” – szól vissza egy diáklánynak tűnő tanár. Nem hiszünk a fülünknek, gyorsan rákérdezünk az örömükben a levegőbe bokszoló diákoknál, magyart és angolt tanít a jó jeggyel üzletelő pedagógus, és csak remélni tudjuk, hogy buktatás nem járt azoknak, akik a meccsnézést választották inkább. Az előadás a Piérre-t alakító Öskü Bálint monológjával zárult, saját gondolatait is beleimprovizálja, így minden alkalommal kicsit másként hangzik:

"Minek maradsz, mit fogsz csinálni? Felkelsz, beblokkolsz a melóban, lehúzol napi 8 órát, ha nem tízet, aztán hazamész, és cisszentesz egy ászokot a kanapén? És ezt életed végéig? Mindezt olyan emberek kedvéért, akik magasról tesznek rád, és hát, Te is rájuk? Mindezt azért, hogy befizesd az adót, olyan embereknek, akik a pofádba vigyorognak, aztán lenyúlják. Persze, ha egyáltalán eljutsz idáig. Dolgozzak óránként ötszázért? Vagy diákhitelből csináljak egy diplomát? Aztán mehetek ugyanoda vissza, csak nyolcszázért? Neked tényleg ez kell? Oké, kint se sokkal könnyebb, de ott legalább nem arról szól minden, hogy hogyan toljunk ki a másikkal, hogy a másik hátán kapaszkodjunk följebb, és ami a legrosszabb, ha kimész itt kell hagynod a barátaidat, a családod. Azért, hogy Londonban mosogass? Ez jó, ez megoldás? Tudod mit? Maradj, jobb is, csak csinálj valamit, ne csak a seggeden ülj, és kussolj." Ennél több aktualizálás vagy kikacsintás nem nagyon található a darabban a filmhez képest. Nincs is rá szükség. A történet minden szava, minden gesztusa érvényes ma is. Jóllehet, a Papnövelde utca '83-ban Eötvös Lóránd volt. Ahogy '63-ban is. Bár '53-ban még Papnövelde volt. Megállt az idő. Az égen néma álló csillagok.

Megáll az idő
Gothár Péter rendezte Bereményi Gézával közös forgatókönyve alapján. Főbb szereplők: Iván Anikó, Znamenák István, Pauer Henrik, Söth Sándor, Őze Lajos. Szállóigék: „Ne ugrálj, ne feltűnősködj!”, „ A szar is le van szarva”, „Le a csecsemőkkel, éljenek a csajok!”, „Ki a mi vezérünk? Malacpofa!” „Éljenek a hülyék, ne legyen semmi!”, „Jó, akkor ezután itt fogunk élni!”, „Bent mi volt? Miért, kint mi volt?”, „Aki kérdez, az faggat”, „Kevert. ezt még ezek sem tudták elrontani.”



2017.06.15 07:47

Elhunyt a legendás magyar tévés

Publikálás dátuma
2018.08.18 13:22

Fotó: Shutterstock/
Meghalt Kelemen Endre, a magyar televíziózás legendás alakja, aki többek között a Családi kör című népszerű tv-műsor adásait vezette.
A Magyar Rádióban és a Magyar Televízióban 39 évig dolgozott: 1956 júliusától 1995 januárjáig. Népszerű volt műsorvezetői, riporteri közreműködésével készülő családi műsorok, a Szülők, nevelők egymás közt és a Családi kör című sorozatok révén. Ez utóbbi 1974-től 1994-ig, húsz évig volt képernyőn, legtöbbször esti főműsoridőben. (Wikipedia)
2018.08.18 13:22
Frissítve: 2018.08.18 13:55

Linzben is a víz az úr

Publikálás dátuma
2018.08.18 10:49

Fotó: KCHO (CU) EL PENSADOR/
DonauArt címmel művészeti programsorozattal tisztelegnek az európai nagy folyam előtt.
A Duna sokkal inkább szerves része Linz kulturális életének, mint Budapesten. Partján promenád, ipari kikötő szabadtéri galériával és múzeum alkot művészeti teret. Május végétől október közepéig minden a Dunáról szól a városban. A fél éves programsorozat keretében számos vezetett városi séta, konferencia zajlik, és ahol csak lehet, a víz ihlette kortárs művészeti alkotások, projektek láthatók. Szabad asszociációktól a tudományos ismeretekig sokféleképpen kerül fókuszba a Fekete tengerig 10 országon keresztül haladó ikonikus folyó, amely több mint kétezer éve Európa politikai, kereskedelmi és kulturális artériája. Sokunk fejében még egy régi kép él Linzről, mely leginkább vasiparáról és világhírű acéljáról volt híres. Ám Felső-Ausztria tartományi fővárosa az elmúlt években nagyon sokat változott, és nemcsak Ausztria, de egész Európa egyik igazán különleges kulturális központja lett, ahol szervesen ötvöződik a hagyomány és a modernitás, az ipar és a művészet. 2009-ben, a kulturális évadra készült el a város egyik legizgalmasabb kiállító tere, a Höhenrausch. Az egykori Orsolya-rendi templom kolostorát alakították át kiállító térré, amelynek szerves része a templomtorony, és a szomszédos háztetők is. Tizedik éve minden május végétől október közepéig tart nyitva a változó tematikájú kiállítás. Ami nemcsak a sokszínűségével, de egészen elképesztő elhelyezkedésével is ámulatba ejti a betérőt. Az idei év fő motívuma a víz - ezzel is kapcsolódva a Donau Art programhoz. A Másik part című kiállításon több mint 40 kortárs műalkotás látható. Nehéz persze magyarra fordítani a művészeti tér nevét, de a bátor próbálkozók a Magaslati Mámor címet adták neki, ami nem is áll messze a valóságtól. Mert valóban mámoros, varázslatos dolog történik azzal, aki végigjárja. Itt is egyszerre van jelen az elgondolkodtató, a szemet és lelket gyönyörködtető, a sokkoló és megnyugtató, a megrázó és a lenyűgöző. Bármerre halad és néz az ember újabb és újabb univerzumok, gondolati hálók sejlenek fel, amelyeket mind, mind a víz inspirált.
Az első meglepetés rögtön a kiállítás bejáratánál éri az embert. A Temesváron született, ma már Bécsben élő és alkotó Ovidiu Anton Út akadályok című installációja állja utunkat. Vörösre és fehérre festett gerendákból álló barikádon kell keresztül másznunk, hogy elindulhassunk a virtuális vízitúrán. És mászás közben kinek ne jutna eszébe az illegális határátlépés? De nem ez az egyetlen olyan installáció, amely reflektál korunk egyik legégetőbb problémájára. Beljebb és beljebb haladva hol fény folyó kúszik a lábunk alá, hol a jól ismert mobil fémkorlát tekeredik, hullámzik a fejünk felett, videók és fotók mesélnek a valóságról, borzalmakról és felemelő pillanatokról. Majd belépve egy kisebb terembe, egyszerre csak hirtelen csend lesz. Amikor az ember füle megszokja a csendet, akkor érzékeli csak maga körül azt a finom rezgést, és halk hangokat, amiket aprócska poharakban elhelyezett drótok és mágneslapok adnak ki a különböző mennyiségű vízzel feltöltött poharak segítségével. Nelo Akamatsu több száz vizes poharat hangolt be. A két évvel ezelőtt Szentendrén kiállító világhírű japán művészt Chiharu Shiota-t is megihlette a víz, és a Ferenczy Múzeumból ismert piros fonalak fonatából kialakuló tér most nem emlékeket idéz, hanem álomszerű utazásra hív csónakján. A klasszikus kiállítási teret végigjárva a templomtoronyba vezet az út, ahová a német művész Tamara Grcic különleges akusztikai élményt álmodott. A zubogó folyó hangja és a vizekről szóló szövegek hullámzásától kísérve, egyszer csak a szabad ég alatt és Linz fölött találjuk magunkat. És természetesen a városi panoráma mellé itt is jár a művészeti élmény. A fából felépített kilátótoronyba tartva újabb és újabb perspektívából láthatjuk az orosz Alexander Ponomarev gigantikus, de mégis törékenynek tűnő, huzalokból megalkotott Repülő hajóját. De előtte még elsétálunk egy, a háztetőn ülő alak előtt. KCHO kubai művész a tenger által partra sodort csónakok maradványaiból alkotta meg Rodin Gondolkodójának parafrázisát. Ezzel is emlékeztetve és egyben emléket is állítva azoknak a menekülteknek, akik egy jobb élet reményében apró lélekvesztőkön vágtak és vágnak neki a tengernek évszázadok óta.

Iparvárosból kultúrváros

Az egykori osztrák iparváros 2009-ben egy éven át volt Európa Kulturális Fővárosa Vilniusszal, a litván fővárossal együtt. Ekkor végre reflektorfénybe kerülhetett mindaz, amire a linziek már sokkal régebben készültek. Évekkel korábban határozták el a város arculatának megváltoztatását, amiért mindent meg is tettek. Nemcsak tervek voltak és tervrajzok, és nem is csak egy évre készültek. Úgy tűnik, mindent egy lapra tettek fel. A nevezetes év előtt kulturális intézmények felépítésére, felújítására, város alakításra több mint 250 millió eurót költöttek. A programokat már 2005-ben szervezte egy majd 40 fős stáb. Ám nem érték be annyival, hogy sikeresen levezényelték az évet, és felépítették a kulturális intézményeiket, hanem ezeket azóta is, komoly és vonzó kulturális, művészeti tartalommal töltik meg.

2018.08.18 10:49