Jó, hát akkor itt fogunk élni

Publikálás dátuma
2017.06.15 07:47

Fotó: /
Gothár Péter kultuszfilmje ma is ugyanarról szól: a szülők alámerülnek és kibekkelnek, a fiúk menekülnének. Megáll az idő.

A Proscenion Drámaszínpad improvizatív alapokon nyugvó, az eredeti filmre mégis nagyban emlékeztető előadást visz gimnáziumi folyosókra. Legutóbb éppen az Apáczaiba. Az ELTE gyakorlóiskolája alapítása óta a versenyistállók közé tartozik, és a színlap tanúsága szerint éppen ez a Papnövelde utcai épület ihlette annak idején a forgatókönyvet, amely több nemzedéket tanított meg arra, hogy az élet legtöbbször kisbetűs. Rosszkedvünk tele volt ez a történet mindig is, mert senki sem szereti, ha egy rendező az orra alá dörgöli: megalkuvó vagy.

„Jó, hát akkor itt fogunk élni” – mondja az anya a film elején. Éppen mire megszokná a disszidensek és a megégett kommunisták és a rendszer ellenzékének hűlt helyét, az utóbbiak közül néhányan amnesztiával szabadulnak az 56-os börtönökből, újra kell gondolni a történelmet. A megtorlások után kényszerkonszolizálódó ország alámerülést és kibekkelést gyakorló felnőttjei nem tudják mire tanítani fiaikat. Hányat is írunk? 2017-et? Ugyan! Megáll az idő, ez itt 1963. novembere (a forradalom leverésének 7. évfordulója), a történet itt folytatódik, az egyre szaporodó kicsinyke – még éppen megköthető - kompromisszumok és a ragacsos presszóasztalok évtizedében. A forgatókönyvnek a maga idejében is kevés szüksége volt áthallásokra (elég volt bedobni Rajnákot iskolaigazgatónak, akinek a nevét mindenki ismerte a 80-as évek elején, lévén az ifipark rettegett vezetője). Egyértelművé vált a nézők számára a társadalmi betagozódás kényszere is, évtizedtől függetlenül.

Proscenion Drámaszínpad
Kati Gábor társulatvezető húsz évesen kezdett el egy diákszínjátszót irányítani. Ebből lett mára a kétszázadik előadásánál tartó drámaszínpad. Konfliktus vs. Kompromisszum című osztálytermi drámafoglalkozásuk a Theather In Education (TIE) módszereit használja. Moliére: Tartuffe című színdarabja kapcsán családi konfliktusok és kamaszkori nehézségek tárulkoznak fel. A foglalkozást 7-12. osztályosoknak ajánlják.

Az Apáczai folyosóján az előadástól izgatott kamaszok és szégyenkező felnőttek sétáltak kifelé. Hiszen film bemutatója idején középiskolás és egyetemista generáció tagjai ugyan részesei lehettek a rendszerváltásnak, most mégis dermedten hajtogatják Őze Lajost idézve, hogy „a szar is le van szarva”, amikor azt látják, hogy a velük szinte egyidős, náluk mégis sokkal gyorsabban és furcsábbra öregedő egykori fiatal demokrata miatt több fiatal fontolgatja az ország elhagyását, mint ahányan az itt maradást. Az előadás kifogástalan. Manírtalan, fiatal színészek (több szerepet is visznek egyszerre), átgondolt jelmezek, 2-3 kellék, a tökéletes díszletként működő folyosók és néhány felborított iskolai pad, és persze a sajnos érvényét nem vesztő történet együtt tanulságos estévé áll össze, csak remélni lehet, hogy minél több iskolába eljut. A nézők között ülő gimnazistáknak eszükbe sem jutott, hogy ez nem mai történet. „Jelesre zárom le, aki itt volt ma” – szól vissza egy diáklánynak tűnő tanár. Nem hiszünk a fülünknek, gyorsan rákérdezünk az örömükben a levegőbe bokszoló diákoknál, magyart és angolt tanít a jó jeggyel üzletelő pedagógus, és csak remélni tudjuk, hogy buktatás nem járt azoknak, akik a meccsnézést választották inkább. Az előadás a Piérre-t alakító Öskü Bálint monológjával zárult, saját gondolatait is beleimprovizálja, így minden alkalommal kicsit másként hangzik:

"Minek maradsz, mit fogsz csinálni? Felkelsz, beblokkolsz a melóban, lehúzol napi 8 órát, ha nem tízet, aztán hazamész, és cisszentesz egy ászokot a kanapén? És ezt életed végéig? Mindezt olyan emberek kedvéért, akik magasról tesznek rád, és hát, Te is rájuk? Mindezt azért, hogy befizesd az adót, olyan embereknek, akik a pofádba vigyorognak, aztán lenyúlják. Persze, ha egyáltalán eljutsz idáig. Dolgozzak óránként ötszázért? Vagy diákhitelből csináljak egy diplomát? Aztán mehetek ugyanoda vissza, csak nyolcszázért? Neked tényleg ez kell? Oké, kint se sokkal könnyebb, de ott legalább nem arról szól minden, hogy hogyan toljunk ki a másikkal, hogy a másik hátán kapaszkodjunk följebb, és ami a legrosszabb, ha kimész itt kell hagynod a barátaidat, a családod. Azért, hogy Londonban mosogass? Ez jó, ez megoldás? Tudod mit? Maradj, jobb is, csak csinálj valamit, ne csak a seggeden ülj, és kussolj." Ennél több aktualizálás vagy kikacsintás nem nagyon található a darabban a filmhez képest. Nincs is rá szükség. A történet minden szava, minden gesztusa érvényes ma is. Jóllehet, a Papnövelde utca '83-ban Eötvös Lóránd volt. Ahogy '63-ban is. Bár '53-ban még Papnövelde volt. Megállt az idő. Az égen néma álló csillagok.

Megáll az idő
Gothár Péter rendezte Bereményi Gézával közös forgatókönyve alapján. Főbb szereplők: Iván Anikó, Znamenák István, Pauer Henrik, Söth Sándor, Őze Lajos. Szállóigék: „Ne ugrálj, ne feltűnősködj!”, „ A szar is le van szarva”, „Le a csecsemőkkel, éljenek a csajok!”, „Ki a mi vezérünk? Malacpofa!” „Éljenek a hülyék, ne legyen semmi!”, „Jó, akkor ezután itt fogunk élni!”, „Bent mi volt? Miért, kint mi volt?”, „Aki kérdez, az faggat”, „Kevert. ezt még ezek sem tudták elrontani.”



2017.06.15 07:47

A színkeverés mesterei a Müpában

Publikálás dátuma
2019.02.17 15:49

Fotó: Müpa/
A kiváló kölni zenekar kivételesen bőkezűen bánt a hangszínekkel mind Mendelssohn, mind Mahler művének előadása során.
Isabelle Faust Kurtág Doloroso című művét játszotta ráadásként, ezzel tovább erősítette a kontúrjait annak a képnek, amit a versenymű előadójaként rajzolt fel magáról. Megmutatta ismét, hogy a hegedülésben a hangszeres játék csak eszköz, a lényeg, hogy értékes műveket játsszunk, a bennük rejlő gondolatokra irányítva a figyelmet. A német hegedűs a rá jellemező technikai fölénnyel szólaltatta meg Mendelssohn közismert dallamait is, ez, és a szintén sokszor hangoztatott elmélyült előadásmódja azonban arányban állt egymással, utóbbi nem telepedett rá a műre. Az első tétel fülbemászó dallamait, a lassútétel melankóliáját, a zárótétel könnyedségét a helyén kezelte, szép és elismerésre méltó olvasatát kivitelezve a darabnak. Már itt kiderült, a Gürzenich zenekar átlagon felüli képességekkel rendelkezik a hangszínek kikeverése terén: sokszor hívta fel legalább olyan erővel fel magára a figyelmet, mint a szólista.
A zenekar messzire nyúló hagyományokkal rendelkezik, ők mutatták be 1904-ben a Mahler szimfóniát is a szerző vezényletével. François-Xavier Roth négy éve áll a zenekar élén, és úgy tűnik, nem nyúlt mellé a város, amikor zeneigazgatónak választotta – ő az opera vezetőkarmestere is – az egykori fuvolistát. Olyan forradalmi tett is fűződik nevéhez, mint Sztravinszkij Tavaszi áldozatának korabeli hangszereken való előadása, a mű bemutatójának százéves évfordulója tiszteletére hat évvel ezelőtt. Ilyenkor persze el kell hagyni a Roger Norrington által sokszor kárhoztatott vibrátózást, vagy legalább is korlátok közé kell szorítani, hogy az általa „hollywoodi glamournak" nevezett megszólalási mód ne telepedjen rá hangzásra. Ez az olyan csillogó-villogó mai hangszerek használatakor is fontos, mint amilyenekkel most ült ki a színpadra a zenekar, mert ez kell ahhoz, hogy Mahler néha kegyetlenül metsző szólamai kiteljesedhessenek. Kiváló volt a rézfúvós szekció, ha szólózni, ha együttesen harsogni (nem harsánykodni) kellett, de nem maradtak el tőlük a fuvolások, klarinétosok, oboások és a fagottosok sem. Olyan szintű zenekari munka volt ez, ami már önmagában is sikerre ítéli egy olyan hatalmas - majd hetven perces - bonyolult mű előadását, mint az 5. szimfónia. Nehézségekkel teli utat kell bejárniuk a zenészeknek, az első tétel kezdő trombitaszólójától,a gunyoros gyászindulótól, a szerelmi vallomásként írt Adagiettón, és a többi tételen keresztül a zárótétel kontrapunktikus forgatagán át az utolsó hangig. Ha egy zenekar képes ezt a gazdagságot a maga teljességében, hiányosságok nélkül bemutatni, már nagyon sokat tett az élményért. De a kölniek ennél szerencsére jóval többre voltak képesek, a hangszíneik sokszor önálló előadói alkotóeszköznek tűntek. François-Xavier Roth csak azt a kérlelhetetlen élességet nem tudta hozni, ami a legjobb előadásainak sajátja. Hiányzott az a bizonyos életigenlés, ami az Alma Mahler iránti szerelem tükröződése, ami a sokszor kegyetlen hangzások után sejlik fel. E kettősséget kontúrosabban lehetett volna érzékeltetni. Infó: Mahler 5. szimfónia Isabelle Faust hegedű Gürzenich Zenekar Karmester: François-Xavier Roth Február 15. Müpa 
2019.02.17 15:49

A popkultúra átütő ereje - Újra Budapesten Guido és Maurizio de Angelis

Publikálás dátuma
2019.02.17 15:32

Fotó: MTI/ Mohai Balázs
Guido és Maurizio de Angelis újabb budapesti fellépése nem csupán egy koncert volt. Már a két évvel ezelőtti produkciójuknál is egyértelmű volt, hogy itt nem csak a zene a fontos, a dalok túlmutatnak önmagukon. A két olasz dalszerző és előadó ugyanis számos Bud Spencer mozis örökzöldnek írta a zenéjét. Így tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy az ítész mit gondol a zenék virtuozitásáról (vagy annak hiányáról), mivel ezek a nóták alapvetően nem színpadra, hanem filmzenének készültek. Tehát egy egészestés mozgókép atmoszférájának az erősítésére. Mivel Magyarországon a tévékultúra tett arról, hogy Bud Spencer és Terence Hill pofozkodós filmjeit még az is kívülről fújja, akinek nem állt szándékában rajongóvá válni, de nem tudta kikerülni a popkulturális nyomást. Így az is meghatódik a címadó dallamok felhangzásakor, aki nem tudja kívülről az összes Piedone epizódot. De így van ez Guido és Maurizio de Angelis a magyar piacon szintén kultikussá lett Sandokan című tévésorozat főcímdalával is, melynek magyarosított változatát annak idején a Neoton Família is nyomta – bárcsak feledni tudnám ezt az élményt. De nem ez volt az este csúcspontja, hanem a Különben dühbe jövünk című filmben felhangzó nóta, a Dune Buggy, amely kisebb táncot is generált az amúgy ültetős koncerten. A koncert sztárvendége maga Terence Hill volt, aki szerencsére nem énekelt, inkább csak mesélt a Bud Spencerrel való közös élményeiről, arról, hogy mennyire tiszteli Guido és Maurizio de Angelis-t és persze a kortársukat, Ennio Morricónét, akivel a Nevem: Senki című produkcióban dolgozott együtt. Sajnos, ahhoz túl távol voltam, hogy megkérdezhessem: Sergio Leone csak besegített, vagy titokban tényleg ő rendezte ezt a filmet? De Hill nem is ezért volt itt elsősorban, hanem azért, mert ő volt az arca és védnöke a annak a jótékonysági akciónak, ami a koncerten zárult: egy eredeti (nem a Különben dühbe jövünk-ben rommá tört) autóra, a Dune Buggy-ra lehetett licitálni, a befolyt összeget pedig a Heim Pál Gyermekkórház kapja meg.  Infó: Guido and Maurizio de Angelis február 16. Papp László Budapest Sportaréna
2019.02.17 15:32