Nem becsülnénk túl a Magyar Idők súlyát, bár szilárd téglája a kormányzati médiafalnak, viszont biztos: szerkesztői tudják, mitől döglik a kormányzati légy. Tegnap például interjút közölt Nigel Farage-zsal, a Brexit egyik atyjával, a brit választásokon csúf kudarcot vallott UKIP egykori vezetőjével, aki vehemens euro-szkeptikusként egyelőre még ott ül az Európai Parlamentben.
Farage, mint mondja, szívesen találkozna Orbán Viktorral, hogy meggyőzze, Magyarország jobban tenné, ha követné a britek példáját és kilépne az Unióból, mert "Magyarország vagy szuverén ország vagy az Európai Unió tagja". Az olvasó azt gondolhatná, Farage-nak fogalma sincs sem hazája, sem Magyarország történelméről, életében nem nézett még rá a térképre, s még azt a viszonylag egyszerűen belátható fizikai tételt sem ismerte fel, hogy egy országot nem lehet ide-oda tologatni a térben.
Tekintsünk el mi is attól, hogy a britek mindig is hajlamosak voltak lebecsülni a kontinentális Európát, amelytől hol jó-, hol rosszindulatúan megóvta őket a Csatorna, és hajlamosak voltak túlértékelni különös és valóban kivételezett viszonyrendszerüket az Egyesült Államokkal. Szemben a kontinens atlanti kapcsolataival, amelyek éppen Donald Trump elnöksége következtében romlottak meg, s mint a jelek mutatják, vezetnek oda, hogy Európa kezdi újrafogalmazni saját entitását és identitását. Akár az Egyesült Államokkal szemben is.
Farage nem szól ezekről, hanem tanácsot ad, hogyan szabadítsa ki "saját szuverenitását az európai fogságból" Magyarország, hogy hatalmas előnyöket évezhessen: "maguk alkothatnák meg a törvényeiket, rendelkezhetnének külkapcsolataikról, vagy teljes ellenőrzést gyakorolhatnának a határaik felett", a kérdés az identitás, hogy egy ország mennyire ragaszkodik az értékeihez és a kultúrájához.
Nem kérdezzük meg, mivé lett volna Nagy-Britannia az európai országok identitása nélkül, és viszont. Megtartjuk magunknak annak kritikáját, hogy a Brit Birodalomban a globalizáció egyik legnagyobb történelmi nyertesét üdvözölhetjük, szemben Közép-Kelet-Európával. Csak annyit kérdezünk: mit kezdenénk az önmagában amúgy nem létező magyar identitással, ha az ország Európa közepén, elzárva a külvilágtól ragaszkodna ahhoz? Mit érne az ország szuverenitása nemzetközi garanciák nélkül, mit érne bármely terméke anélkül, hogy részese lenne a szabad-kereskedelemnek? Ha egyáltalán volna miből megélnie.
Mi inkább azt gondoljuk, amit a 168 Órának az Egyesült Államokban élő Cas Mudde professzor mond: „Orbán... nem lenne különösebben érdekes politikus, ha az integráción kívül mesterkedne. Ám egy olyan projekten belül hozott létre a nyugati értékrendnek ellentmondó rendszert, amelyet éppen azért alapítottak, hogy megakadályozza ilyen államok kiépítését. Ezért vált 2015-ben európai jelentőségű játékossá.”
Lesántult játékossá, akinek egyfelől esze ágában sincs kilépni az Unióból, de aki látja, merre fordul Európa, s már azt csepegteti, miként hozza vissza a köztudatba régi véleményét: az Unión kívül is van élet. Van, de azt még a brit Farage úrnak sem tanácsolnánk.
